Aki ült már valaha volán mögött vagy sofőr mellett, annak nem kell elmagyaráznom, milyen indulatok képesek elszabadulni, ha két sofőr, és most nagyon finoman fogalmazok: nem ért egyet a köztük és járműik között kialakult helyzettel. Mondjuk ki: nem szoktuk megdicsérni a másikat azért az úton, ahogy vezet. Nem hangzanak el olyan mondatok, mint: "de szépen kanyarodtál! Vagy: "ejha, lehúznád az ablakod? Csak azt szeretném elmondani, mennyire tetszett, amilyen pontosan indexelsz, legyen szép napod, szia!" Vagy: "már attól szimpatikus ez a nő, ahogy kettesbe tette az autót!"
A Beef, azaz Balhé című fantasztikusan megírt, megcsinált, rendezett Netflix-sorozat ennek a képzeletbeli, és soha meg nem történő helyzetnek az inverzét mutatja meg, azaz azt, amikor egy férfi és egy nő - ráadásul nem is tudni első pillanatra, hogy nő az egyikük, mert az még jobban élezné a helyzetet - épp felhúzott idegrendszerrel találkoznak egy közlekedési helyzetben, és nagyon, de nagyon nem kedvelik egymást az első pillanattól.
Pontosabban üldözésbe, majd őrült ámokfutásba kezdenek. Ki-ki a saját szintjén. "Véletlenül" mindketten távol-keleti bevándorlók Amerikában.
Az egyikük gazdag - Amy bőrébe Ali Wong bújt -, a másik csóró, és egyszerűen nem tud egyről a kettőre jutni (Danny szerepében Seven Yen zseniális, a The Walking Dead rajongói jól ismerik karizmatikus alakját). Mindezt kezdetben nem tudják egymásról, csak annyit, hogy gyűlölik a másikat, és mindent megtennének azért, hogy az is ugyanolyan szarul érezze magát mint ők. (Ali Wong életét tuti beleírták a sorozatba, érdemes belenézni a szintén a Netflixen látható stand upjába, ami nagyon bátor, őszinte és súlyosan vicces).
Mert a bosszú-ámokfutás, ami végeredményben mindkettejüknek az addigi életébe kerül, és mindent őrült módon felborít körülöttük, nyilván nem arról szól, hogy egy random idegen ennyire kiverte náluk a biztosítékot. Az egész reménytelennek tűnő létezésük összpontosul abba a pillanatba, amikor felesküsznek rá, hogy vesszen a másik.
Jól sejtjük az elejétől: ki fog derülni, hogy Danny és Amy sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint gondolják. Sőt.
De addig még leég egy épület, meghal pár ember, szétesik pár család. Egy dudálás és egy kinyújtott középső ujj miatt. Kicsit olyan a Balhé, mint az Összeomlás című film, meg mint a káosz-elmélet a Jurassic Parkban: egy pontig minden, ami elromolhat, el is romlik.
Mindig csak egyre lejjebb és lejjebb van. A néző számára a fordulatok szerencsére kevéssé kiszámíthatóak, és ha azok is, nagyot röhögünk, hogy nem igaz, hogy ez megcsinálta.... Lebilincselően szórakoztató, vicces, drámai és mélyre menő miniszéria a Beef, mindenki nézze meg, aki teheti, a Netflixen látható.
A régi idők Híradójának paródiájával jelentkezett Bödőcs Tibor. Az alig ötperces szösszenetben számos közéleti eseményt figurázott ki a népszerű humorista.
A humor azonban sok helyütt maró társadalomkritikát rejtett: szóba került többek között, hogy Szijjártó PéterSzergej Lavrovval együtt nevette ki az orosz börtönben meghalt Alekszej Navalnij nyitott koporsóját, hogy Orbán Viktor megtanította cipőfűzőt kötni Donald Trumpot vagy hogy a bicskei gyerekotthon áldozatai bocsánatot kértek – végre – Balog Zoltántól, Varga Judittól és Novák Katalintól.
Ezen kívül a Vágó István-klón Bödőcs „beszámolt” arról is, hogy az amerikai nagykövetségen körülmetélték Gyöngyösi Mártont, hogy Magyar Péter eltávolíttatja Schmidt Mária-tetoválását a válláról, és megtudhattuk, hogy Karácsony Gergely férfivá műtteti magát.
95 éves lenne Audrey Hepburn, aki előre tudta, hogy meg fog halni
Az ikonikus angol-holland származású színésznő 1929-ben született és 1993-ban halt meg egy hospice házban. Kemoterápiával kezelték, de tudta, hogy nem fogja túlélni a betegséget.
Idén ünnepelné 95. születésnapját Audrey Hepburn, melynek apropóján a Blikk képgalériát közölt a híres színésznőről.
Audrey Hepburn sikeres modell is lehetett volna, ha fiatal nem happolják el a filmes szakemberek. Pályája elején modellkedésből és táncos szerepekből keresett pénzt, de 1948-ban kapta meg az első szerepét a Nederlands in zeven lessen című filmben.
Az '50-es években Angliában dolgozott, ahonann az Egyesült Államokba vezetett az útja, ahol az első világraszóló sikerét a Római vakációval szerezte. 1967-ben visszavonult a filmes szakmától, ám Steven Spielberg amerikai filmrendező felkérésére elvállalta később az Örökké című film egyik szerepét.
1992-ben derült ki, hogy vastagbélrákkal küzd. A diagnózist követően megműtötték, kemoterápiával kezelték, de tudta, hogy nem fogja túlélni a betegséget.
A Queen Mary olyan, mintha egy erőltetett, izzadságszagú Netflix horrort néznénk. Egy szerencséje van: az alkotók komolyan gondolták és kemény munkát fektettek bele. Nem tudom, hogyan lehetne leírni Az elátkozott Queen Mary-t úgy, hogy átadjam a tapasztalataimat.
Kerek egész képet, ugyanis nem tudok írni, akkora összevisszaság az egész.
Kár érte, se a színészek, se a filmes szakemberek nem tehetnek róla, egészen máshol csúszhatott el ez a történet.
A kezdés meglepően impozáns. 1938-ban járunk egy halloween-i estélyen egy hajó fedélzetén, amely épp az új világba tart Angliából. Egy furcsa családot követünk az első osztálynak fenntartott étteremben, akikkel valami nem stimmel.
Apuka erőszakosnak tűnik, anyuka babonásnak, a gyermek pedig nem bír magával.
A párbeszédekből hamar össze lehet tenni, hogy ők bizony nem az első osztályra valók, de Halloween-re hivatkozva, álruhában sikerül elvegyülniük a gazdagok között. Természetesen lebuknak és baj-bajt követ, majd az egész egy vérengzésbe fullad.
Aztán gyors váltás és egy másik családot kezdünk el követni a jelenben, Anne (Alice Eve), Patrick (Joel Fry) és gyermekük Lukas (Lenny Rush) személyében. Szépen lassan, nem túl szájbarágósan kiderül, hogy ők mit keresnek a már szórakoztató központként működő, Los Angelesben végleg kikötött Queen Mary-n.
Valami nem stimmel az egész hajóval, egyszerre túl steril és zavaróan mocskos.
A kapitány, Bittner (Dorian Lough) is gyanúsan viselkedik, mintha titkolna valamit. Mondani sem kell, hogy a két történetszál egyszerre folyik egymás mellett, felváltva váltakozik, majd egyszer csak összefonódnak.
Nem fogok spoilerezni, mert nem is igazán tudnék. Hangulatos indításból viszonylag gyorsan elérkezünk az unalmas tucathorrorok világába. Maga a helyszín már megért volna egy értelmesebb filmet. Az atmoszféra tapintható, mind a jelen mocska és felületes sterilsége, mind a ’30-as évek elegáns nyomora. A képi világ zseniális, a vágások néha ámulatba ejtőek, a gyönyörű képekkel társulva.
Isaac Bauman operatőr képei magukért beszélnek. A kivégzések brutalitása ritkán látott moziban X karika nélkül. Nem ezen fog múlni a siker.
A kosztümök, a maszkok, a díszletek és még a CGI is rendben van, az alacsony költségvetés ellenére. Alice Eve, Joel Fry és a többi színész is jó. Ami biztos, hogy nem ezen a brigádon csúszott el a dolog. A forgatókönyvíró és a rendező azonban egyest érdemelnek - köszönjük leülhetnek.
Sokat segíthetett, hogy tényleg mindent próbáltak helyszínen felvenni, a Queen Mary hajón forgathatott a stáb, sőt még egy 3D-s szkennelést is végeztek az egész hajón, így szabadon mozoghatott az operatőr a szűk térben, digitálisan. Érdekes technológia ügyes felhasználása. Akkor mi a gond az egésszel, hogy nem úgy hivatkozom rá, hogy az év egyik legjobb horrorja? Egyszerű: ősbutaság az egész film. Nem csak unalmas, nem ijesztő, de még értelmetlen, logikátlan és zavaróan buta karakterekkel van tele.
Ennyire gyenge forgatókönyvet régen láttam. Mintha mesterséges intelligenciával írták volna,
azzal a leírással, hogy „robot csinálj nekem egy látványos, brutális horrorfilmet, naaaaagy csavarral a végén.” Hát nem jött össze, se izgalmas, se érdekes nem lett a végeredmény. Azon kívül, hogy szép és mozog a kép, sok köze nincs egy koherens történethez.
Itt senki se úgy viselkedik, mint egy élő ember. A gyilkos áldozatai megköszörülik a torkukat, miközben a kegyetlen tettes véres fejszéje még egy fejbúbban van. Aztán elkezdenek elfutni egy zsákutcába négyen! Tényleg mélységesen felháborító, hogy ezzel valaki pénzt szeretett volna szerezni. A forgatókönyvírók között nem meglepő, hogy az első filmes Stephen Oliverrel és a nem túl nagy tapasztalattal rendelkező Gary Shorreal találkozunk. Egyébként Shore rendezte is a filmet elég, ha ehhez annyit teszek hozzá, hogy előző nagyjátékfilmje Az ismeretlen Drakula mérföldekkel jobb volt ennél. Pedig az nagy szó! Aki látta, az tudja.
Ami a legrosszabb az egészben, hogy a mozi annyira szép, amennyire egy horrorfilm képes rá.
Még a felúszó feliratok, a stáblista elrendezése és a főcím is művészire sikerült. Valószínűleg itt ment félre: volt egy remek ötlet, de nem volt elég tartalom egy egész estés filmhez, ezért tóldották-fóltozták és addig csavarták művészieskedéssel, hogy a Frankenstein szörnyetege effektus történt. Lehet jobb lett volna, ha elégetik a Queen Mary-t, ahogy ezt a szörnnyel is tették. Spoiler az 1931-es Boris Karloff filmből, elnézést.
Nem ragozom tovább, rossz film a Queen Mary. Lehetett volna remek horror is, ha a forgatókönyv hozzáértő kezekben landol, vagy ha csak egy rövidfilmet készítenek az alkotók. De egy több mint kétórás misztikus kalandnál nem adott többet.
Olyan mintha megnéztük volna a Lost első és utolsó részét egymás után. Egy figyelemfelkeltő, gyönyörű, rejtélyes felvetés, ami egy kiábrándító, túlcsavart, értelmetlen badarságba csap át.
Nem ajánlom senkinek, inkább nézzetek meg mást a mozi kínálatból.
