Alvilági hősköltemény, amely mozitörténelmet csinált – 50 éve mutatták be A keresztapát

November 4-én Budapesten koncertezik a Roxette, ennek apropóján beszélgetett a HVG a zenekaralapító Per Gessle-vel. Elmondta, hogy miután 2019-ben Marie Fredriksson rákban meghalt, miért Lena Philipssont választották énekesnőnek. Mint kiderült, az ismeretségük a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, amikor a svéd énekesnő befutott, ugyanis Gessle írta az első slágerének a szövegét.

Persze Lena egészen más személyiség, mint Marie, a stílusuk sem ugyanaz, de a hangjában, az előadói attitűdjében van valami, ami passzol a Roxette-dalokhoz. És ezek nem könnyen énekelhető dalok. Ott van a Queen of Rain, az It Must Have Been Love vagy a Listen to Your Heart – ezeket nehéz rendesen előadni” – mondta a Roxette alapítója.

Azt is hozzáfűzte, hogy a koncertjükön tartanak egy kis megemlékezést Marie Fredriksson emlékére. Mint mondta: „Nem kevés kiadatlan anyagunk van, amit Marie és én együtt készítettünk, ezek majd biztosan fel fognak bukkanni alkalomadtán”.

Ha már szóba került egyik, ha nem a leghíresebb számuk, azt is elárulta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz a zenekar engedélye nélkül kampánydalnak használta a Listen to Your Heartot.

Hozzátette, hogy ez egyedi eset volt, nem tud más hasonlóról. „Ha valami jogilag nincs rendben, akkor azt leállítjuk. De ez nagyon ritka” – mondta Gessle.

Néhány napja debütált a magyar mozikban Nemes Jeles László legújabb nagyjátékfilmje, az Árva. A sajtóbemutató után beszélgettem a rendezővel.

– A három nagyjátékfilmje, a Saul fia, a Napszállta és az Árva nekem kicsit olyan, mint Kieslowski Három szín-filmjei. Többször elhangzott már a bemutató óta, hogy az Ön filmjei esetében is trilógiáról beszélhetünk. De ha trilógiának is tekinthetjük őket, csakis valami elvont, intellektuális, kulturális kapcsolat mentén.

– Ez megtisztelő. Az mindenképp fontos különbség, hogy esetemben utólag merült fel a trilógia gondolata, nem volt tudatos. De valóban van létjogosultsága az összehasonlításnak. "Az én XX. századom".

– Ami még eszembe jutott filmes előzményként az Tóth Barnától az Akik maradtak, ami a túlélők sorsán keresztül reflektál a holokausztra. De ön emelte a tétet, hiszen az Árva egyszerre posztholokauszt és poszt 56'.

– Igen, ebben van valami melankolikus, hogy már megtörténtek az események, a senki földjén maradtunk, és kezdenünk kell magunkkal valamit. Ez fontos elem ebben a filmben. Főleg, hogy egy gyerek próbálja feldolgozni a saját sorsában megjelenő történelmi traumát.

– Többször nyilatkozta, hogy az Árva a saját családja története. Mi volt a fontosabb, a történet vagy a kor bemutatása?

– Ez alapvetően családi történet, de írás közben egyre evidensebbé vált, hogy a kort is hordozza magában. A gyerek forradalma ebben a történetben valamennyire az ország forradalma is.

Ez a gyerek nem is létezett volna a nagy totalitárius rendszerek nélkül. Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét.

– Mit jelent a film Önnek, mint a családi történet hatása alatt élő magánembernek, és mit jelent a családjának? Hoz valamiféle megnyugvást?

– Nagyon remélem. Éreztem, hogy ennek a történetnek nagyon nagy a súlya. Tudtam, hogy tizenkét éves korában apám nevét megváltoztatták, ez egy súlyos beavatkozás, ezért egy idő után számomra nem volt kérdés, hogy ez túlmutat a családi történeten, érdemes vele foglalkozni.

Ez egy emberi alaptörténet, amit érdemes megmutatni az embereknek, mert talán saját magukat is meglátják benne.

– Beszélgettek az édesapjával arról, hogy ő mit hogyan képzelt el filmes szempontból?

– Igen, sokat. De nem csináltuk volna ugyanazt. Neki ötven éve volt filmre vinni, de nem tette.

Apám mégis eltartotta magától, és úgy éreztem, rám hárult ez a feladat. Sokat konzultáltam vele, segített több dialógus, jelenet megírásában.

– Volt a filmben olyan rész, ahol próbálta hommage-szerűen megidézni kicsit az ő filmes világát?

– Tudatosan biztos, hogy nem. Egyébként jó kérdés. Most hogy mondja, lehet, hogy kellett volna. De egészen más a filmes stílusunk. Ami nem baj.

– Mennyire kellett másképp dolgozni a filmen amiatt, mert a főszereplő gyerek?

– Először is kevesebb munkaóránk volt egy napban. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanítani neki az egész szakmát. Koreografált jelenetek vannak, nemcsak annyi a dolga, hogy gyere be, állj meg, mondd el a szövegedet, hanem sok-sok pontot kell érintenie egy-egy jelenetben, a kamerát elfelejteni, szóval elég összetett volt a feladat. Szerencsére Barabás Bojtorján született tehetség.

– A magyar filmipart mindig is átpolitizálták, de az elmúlt években szintet lépett. Sok ember ma már pártszimpátia alapján viszonyul filmekhez. Ha egy film állami támogatást kap, már gyanús, ha pedig közpénz nélkül is összejön és sikeres lesz, azt forradalmi tettnek tekintik.

– Mi kaptunk állami támogatást. Szerencsém van, mert szabad kezet kapok. Külön büszkeség számomra, hogy négy ország koprodukciójaként valósulhatott meg a film.

Nekem az a legfontosabb, hogy megmutassam, lehet így is filmet csinálni. Remélem, ez segít abban, hogy a filmekről filmekként lehessen beszélni és ne más kontextusban. Ez annál inkább is fontos, mert sajnos külföldön is egyre inkább politikai üzenőfalként tekintenek a filmekre. A fesztiválokon és a stúdió rendszerekben egyre kisebb a szabadság.

– Azért abban, hogy a filmben szerepel Iványi Gábor, érzek egy kis bajuszhúzogatást a rendszer irányába. Hiszen ő most nagyon célkeresztben van.

– Iványi Gábort gyerekkorom óta ismerem. Nem tudom másként látni, mint egy szent embert. Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek olyan kisugárzása, fantasztikus tudása van, mint neki. Ráadásul jó volt a filmben, van hozzá tehetsége. Nekem egyedül az volt a fontos, hogy egy különleges embert találjak a nagypapa figurájára, és nem találtam jobbat, mint Iványi Gábor.

– Rengeteg interjút kell adnia, nyilván én is kérdezek olyat, amit már többször meg kellett válaszolnia. Van valami olyan az Árvával kapcsolatban, amit nagyon szeretne elmondani, de soha senki nem kérdezi meg?

– Hogy a VIII. kerületi önkormányzat miért tett meg mindent azért, hogy ez a film ne készülhessen el.

– Akkor megkérdezem: miért?

– Fogalmam sincs, de jó lenne megtudni tőlük, miért gáncsoltak. Ahelyett, hogy örülnének, amiért idehozunk egy filmet. Még sehol nem láttam ilyet.

– Több tervéről is lehetett olvasni. Ezek közül számomra a legizgalmasabb az Utas és holdvilág megfilmesítése. Ez mikor kerülhet filmvászonra?

– Szeretném akár másfél éven belül leforgatni, de jelen pillanatban még egy francia filmet forgatok az ellenállásról.

Hétfőn érkezett a hír, hogy veszélyben lehet a Sziget Fesztivál jövője: Karácsony Gergely főpolgármester egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben. Éppen ezért a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését.

Gerendai Károly nyolc év után térhet vissza a fesztivál élére. Az Indexnek elmondta, hogy most nagyon új neki ez a helyzet, hiszen nyolc évig kimaradt a fesztiválszervező világból. Amikor kiszállt, úgy érezte, nem ért már eléggé ehhez, nem ismeri eléggé a mai fiatalok gondolkodását, ízlését. Erre viszont nincs sok ideje, hiszen gyorsan kell cselekedni, hogy megmentsék a jövő évi fesztivált. Mint mondta, sok embert megkeresett már a környezetében, sokan pedig őt találták meg a hírek hatására, hogy felajánlják segítségüket.

Első lépésként a nemzetközi trendeket és a hazai piac állapotát nézi át. Felméri, voltak-e stratégiailag hibás döntések az elmúlt években, és ha kell, korrigálna. Azt is vizsgálja, mennyire lehet a régi Sziget hagyományaira építeni, mi maradt értékes, és mit kell újragondolni. Kérdés számára az is, mire van igénye a mai fiataloknak, érdemes-e kizárólag rájuk építeni, vagy vissza kell-e hozni a korábbi közönséget is.

– mondta a Sziget alapítója.

Azt is elmondta, melyek most a legfőbb feladatai: „Az egyik, összerakni azt a finanszírozást, ami biztosítja azt, hogy folytatható legyen a Sziget a következő időszakban, hiszen sajnos komoly veszteségek képződtek az elmúlt években, és ahhoz, hogy ezt egyáltalán legyen esély megvalósítani, kell egy kockázatvállaló befektetői háttér. Másrészt pedig kell egy olyan vízió, amiről azt gondoljuk, hogy jobb lesz, hiszen az a cél, hogy ne legyenek a későbbiekben már ilyen veszteségek.

Gerendai úgy látja, a hosszabb kihagyás miatt frissebb szemmel néz a folyamatokra. „Akik benne vannak egy adott szakmában, azok sokszor már nem látják a fától az erdőt, kevésbé érzékelik a nagy képet vagy a tágabb összefüggéseket” – mondta. Az elmúlt napokban szakmai anyagokat olvasott és sokakkal egyeztetett.

„Tegnap is szinte egész nap kint voltam a Sziget-irodában, és a volt kollégáimmal azt próbáltuk elemezgetni, hogy miket látunk hibának az elmúlt időszakban, és miket látunk jó iránynak. Miben kéne erősíteni, mit kéne megváltoztatni, miben kellene visszatérni inkább az alapokhoz, miben kellene kifejezetten megújulni.

– fogalmazott.

Az ötletelés mellett már tárgyal a lehetséges befektetőkkel is. Alapvetően magyar partnerekről beszélt, részleteket azonban nem árult el. Azt is mondta, úgy érzi,

Gerendai szerint ez a főváros és az ország érdeke is, ezért arra számít, hogy ebben pozitív lesz mindenkinek a hozzáállása. „Ez egy komoly szakmai kihívás, ami engem még inspirál is, hogy meg tudjuk-e találni a választ” – mondta.

Az HBO Max legújabb csodája, a Szék alatt a világ Tim Robinson nevével fémjelzett sorozata, és már az első jelentétől világos: ez a széria sem fogja megúszni megosztottság nélkül. Robinson nem egy közönségkedvenc, vagy ismertebb színész.

Ő az a fajta alkotó, akit vagy rajongással szeretnek, vagy mélységesen elutasítanak a nézők. Nincs középút. Én magam az előbbi táborba tartozom, és a Szék alatt a világ után még biztosabban állíthatom: Robinson egy méltatlanul elfeledett félisten a modern abszurd komédia világában.

Tim Robinson nevét sokan a netflixes I Think You Should Leave című szkeccssorozatból ismerhetik, amely egyértelmű vízválasztó a nézők számára. Már néhány rövid jelenet után kiderül, hogy valaki rezonál-e a sajátos, feszengéssel teli, mégis zseniálisan megkomponált humorral, vagy inkább menekülőre fogja.

Színészi eszköztára szinte kizárólag az extrém komolyság, teljes átéléssel, amivel a legabszurdabb pillanatokat még hitelesebbnek érezzük.

A Szék alatt a világ egyedisége éppen ebben rejlik: a sorozat nem poénokra épít, hanem szituációkra, amelyek önmagukban groteszk érzést keltenek. Egy nyomozós krimi és egy összeesküvéses thriller elemeit vegyíti egy olyan vígjátékkal, amiben nincsenek kimondott viccek.

Minden színész tökéletesen játszik Robinson „alá”. Apróbb szerepekben találkozhatunk többek között Lou Diamond Phillipsszel, Sophia Lillisszel és Lake Bellel is.

A történet kiindulópontja egy látszólag jelentéktelen incidens: Ron, a nagyreményű projektmenedzser, egy új bevásárlóközpont bejelentésén tart beszédet, amikor is a forgószék hirtelen összetörik alatta. Ez az apró baleset elindítja a lavinát a férfi lelkében. Ron megszállottan próbálja felvenni a kapcsolatot a szék gyártójával, a rejtélyes Tecca nevű céggel, teljesen sikertelenül. A vállalat weboldala használhatatlan, az ügyfélszolgálati e-mail visszapattan, a telefonvonalon egy másik cég kapcsolható, nem az, akiket keresett. Egy normális ember talán elengedné a dolgot, legyintene, hogy a cég megszűnt. De Ron nem ilyen. Ő nyomozni kezd és a józan ész sem állíthatja meg.

Robinson karaktere minden pillanatban túlfeszíti a helyzeteket: amikor valaki csupán udvarias akar lenni vele, ő fenyegetésnek veszi, amikor segítséget kap, azt támadásként értelmezi. A sorozat egyik zsenialitása, hogy a rendezés és a fényképezés is komolyan veszi ezt a tébolyt. A zene, a vágás, a képi világ mind-mind egy komor, feszültséggel teli thrillert idéz, miközben a néző tudja, hogy mindez egy nyamvadt forgószék miatt történik.

Aki ismeri Tim Robinsont, tudja, hogy az ő humora nem könnyen emészthető. Nem az a fajta nevetés ez, amit egy poén után spontán kitörve engedünk meg magunknak. Inkább az a fajta kínos, feszengő nevetés, amit akkor érzünk, amikor valaki túl sokat beszél egy értelem nélküli dologról, és már rég késő lenne leállítani. Robinson ezt az érzést tökélyre fejleszti.

Szerepeinek lényege az, hogy a néző végül nem is rajta, hanem saját magán nevet, főleg azon, ahogyan a kellemetlenség határán egyensúlyozva próbálja megérteni, miért nem bírja abbahagyni a sorozat nézését. Elképesztően felüdítő látni egy ilyen jelenetet és tudni, hogy ez nem velünk történik.

A Szék alatt a világ tehát nem hagyományos értelemben vett vígjáték. Inkább egy sötét szatíra az emberi rögeszméről, a kontrollkényszerről és arról, hogyan tudja egy apró sértés, vagy egy székbaleset teljesen tönkretenni egy átlagember életét. A cselekmény ugyan groteszk, de a mögötte rejlő pszichológia meglepően valóságos: mindannyian ismerünk olyan embereket, akik képtelenek elengedni egy sérelmet, és végül saját megszállottságuk rabjává váltak.

A sorozat hangvétele valahol Eric Andre anarchikus abszurdja és Nathan Fielder dokumentarista kényelmetlensége között lebeg. Robinson, mintha Andy Kaufman szellemét is megidézné, csak éppen modern köntösben. Az irodai élet, az irodai világ és az online bürokrácia közegébe helyezve. Aki nem tud mit kezdeni az efféle humorral, annak a Szék alatt a világ valószínűleg egy idegőrlő, érthetetlen káosz lesz.

A Szék alatt a világ nem könnyű darab. Fárasztó, zavarba ejtő, időnként frusztráló és a nagyszerű benne, hogy ettől marad emlékezetes. Nem akar megfelelni senkinek, nem kér bocsánatot, nem próbál szerethető lenni. Csak elénk tár egy embert, aki képtelen elengedni egy törött széket, és ezzel tükröt tart elénk: mi vajon hányszor reagáltunk túl valamit az életben? Akkor lesz még viccesebb az egész, ha igaza lesz a végén az összeesküvés-elméletében.

Nem való mindenkinek, de ha egyszer Tim Robinson humora betalált, annak ez a sorozat igazi csemege lesz.

A Szék alatt a világ bizonyíték arra, hogy a humor nem mindig a poénokban lakik, néha a kínos csendben, a túlfeszített pillanatban, vagy épp egy összetört szék felett fetrengő projekt menedzser arckifejezésén.