Alig látnak beteget az orvostanhallgatók
Az orvoshiány nemcsak a betegellátásban okoz komoly gondokat, hanem az orvosképzésben is: fontos gyakorlati órák maradhatnak el, mert az adott orvosra inkább a műtőben van szükség. Maga a rendszer sem támogatja az orvosokat, hogy a tanítással foglalkozzanak, a pluszfeladatok és kötelezettségek mellett semmiféle anyagi előnnyel nem jár az oktatói pálya.
Az egészségügy legtöbbször azzal kerül be a hírekbe, ha beázik valahol egy kórterem, hullik a vakolat a kórházfolyosón vagy fűtés nélkül maradnak a betegek. Kevesebb szó esik a hazai orvosképzés helyzetéről, pedig az Abcúgnak nyilatkozó orvosok szerint ez legalább olyan fontos, minthogy hány órát kell várniuk a betegeknek a sürgősségi osztályokon. Több olyan orvossal beszélgettünk, akik a betegellátás mellett maguk is oktatnak. Tapasztalataik szerint a Lázár János által a magyar felsőoktatás legerősebb, legversenyképesebb részének titulált orvosképzés komoly kihívásokkal küzd.
Akárcsak az ellátásban, itt is gondot okoz az orvoshiány.
Miközben évről évre egyre kevesebb orvos praktizál, addig az orvostanhallgatók száma nem csökken: 2001-hez képest tavaly 300-zal többen kezdték meg tanulmányaikat valamelyik orvostudományai karon.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egyre több külföldi választja a magyar orvosi egyetemeket. Jelenleg a négy orvosi egyetemen (Semmelweis Egyetem, Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Debreceni Egyetem) körülbelül 10 ezer külföldi hallgató tanul, és a számítások szerint ez szám csak emelkedni fog. Összefoglalva: egyre kevesebb orvosra, azaz oktatóra egyre több hallgató jut, ami szükségszerűen az oktatás színvonalára is kihat.
20 éve elképzelhetetlen volt, hogy elmaradjon egy gyakorlat
Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy az orvosok leterheltsége miatt gyakorlati órák maradnak el.
“Sokszor egész évben nem találkozunk a hivatalos gyakorlatvezetőnkkel, a leterhelt klinikusok általában rezidenseket, frissen végzett orvosokat kérnek fel az órák megtartására”
– mesélte nekünk egy orvostanhallgató. Beszéltünk olyan orvostanhallgatóval is, aki kvázi szerencsének nevezte magát, mert ha el is maradtak órái, később sikerült őket pótolnia, megoldották a helyettesítést. Viszont így is volt, hogy az oktató késett az óráról vagy előbb el kellett mennie, mert műtött például. Mások arról panaszkodtak, hogy a megtartott gyakorlatok jó része klinikai szobában lefolytatott beszélgetés volt, vagy csak gyorsan végigfutottak a betegeken. “Volt, hogy el sem jött az orvos, vagy azt mondta nekünk, hogy rengeteg dolga van, ezért ha jobb nekünk, akkor nyugodtan menjünk haza” – emlékezett vissza egyetemi éveire egy ma már aneszteziológusként dolgozó orvos, aki nemcsak magyar, hanem külföldi hallgatóknak is tart órákat.
Az egyik vidéki egyetemi klinikán dolgozó adjunktus a 90-es évek végén kezdte tanulmányait. Mint elmondta, akkor ez elképzelhetetlen lett volna.
“Az egyik csoportom arról számolt be, hogy egész félévben, a 14 hét alatt mindössze 2 sebészet gyakorlatuk volt, a többin egyszerűen nem jelent meg az oktató, mert műtött.”
Ez valószínűleg extrém példának számít, tette hozzá, de a fiatalabb kollégáitól is azt hallja, hogy rendszeresen maradnak el gyakorlatok. Főleg azokat a területeket érintheti ez a probléma, ahol eleve sok beteget kell ellátni, ilyen például a belgyógyászat és a sürgősségi osztály.
Megkeresésünkre a Szegedi Tudományegyetem orvoskari dékánja, Bari Ferenc elmondta, hogy valóban maradhatnak el órák az orvosok leterheltsége miatt, de szerinte ez nem tömeges jelenség. Czopf László, a Pécsi Tudományegyetem oktatási dékánhelyettese úgy fogalmazott, hogy a kisebb kórházakhoz képest az egyetem jobban el van látva orvosokkal, de a kihívások itt is ugyanazok, mint az ellátásban. Az orvoshiány inkább a szakmai gyakorlatokon lehet reális probléma – mondta. Olyanról viszont nem tud, hogy a kórházak egyáltalán ne fogadnák a hallgatókat.
Azért is sokszor maradnak el gyakorlati órák, mert az eleve leterhelt orvosoknak a betegellátással töltött idejükben kell megoldaniuk oktatási feladataikat is, nincs külön erre a célra dedikált munkaidejük. Ezt a pécsi oktatási dékánhelyettes is problémának látja. Mint elmondta, ez azért is okoz nehézséget, mert két alulfinanszírozott területet kell összehangolni.
“Egyszerre kell felügyelnem a szakorvosjelölteket és irányítanom az osztályt. Ehhez jönnek még a gyakorlatra ékező hallgatók” – mondta egy intenzívterápiás orvos. Némi könnyebbséget jelent, hogy a gyakorlati órákat tömbösítve, kiscsoportokban tartják, de a több száz fős hallgatói létszám alapján ez még mindig azt jelenti, hogy papíron heti 1-2 napot csak a gyakorlati órák megtartásával kéne töltenie, ami képtelenség.
“Ezt a beteg vagy a képzés sínyli meg. Nyilván a beteg elsőbbséget élvez”
– mondta. A korábban idézett aneszteziológus szerint is ritka, hogy az adott klinika ki tudja venni az oktatói tevékenységet is végző orvost a napi betegellátásból. Saját osztályán meg tudják oldani, de nem ez a jellemző, mondta.
Nem támogatja a rendszer, ha valaki oktatni-kutatni akar
Hogy miért van ez így, annak megértéséhez előbb érdemes röviden összefoglalnunk, mi történik az orvostanhallgatókkal a diploma megszerzése után. A legáltalánosabb, hogy a frissen végzett orvos gyógyítással szeretne foglalkozni, ezért az 5 éves szakképzésben folytatja pályáját, vagyis rezidens, majd pedig szakorvosjelölt lesz. Ha nem egy egyetemi klinikán teszi mindezt, akkor csak elvétve fog oktatással foglalkozni pályája során. Ha viszont igen, akkor már a szakképzés közepétől bekapcsolódhat az az orvostanhallgatók képzésébe, például gyakorlatokat tarthat. Utóbbi esetben még a szakvizsga megszerzése után is dönthet úgy az orvos, hogy nem szeretne az oktatással vesződni, marad egyszerű egyetemi szakorvos, és körülbelül 10 év után főorvos lesz. Így is fog valamennyit oktatni, de közel sem annyit, mint ha az oktatói-klinikai utat választja.
Ez ugyanis azt jelenti, hogy innentől kötelező oktatnia, vizsgáztatnia és szakdolgozatokat elbírálnia. Ezenfelül rengeteg elköteleződéssel is jár, hiszen tudományos munkát is kell végeznie, hogy az adjunktusi címhez megszerezze a tudományos doktori fokozatot – mindezt a fenti példákhoz hasonlóan, a betegellátás mellett.
Nem csoda, hogy kevesen választják ezt az utat, a rendszer maga sem igazán ösztönzi az orvosokat arra, hogy oktatással foglalkozzanak.
Jó példa erre, mondta az intenzívterápiás orvos, hogy van olyan kollégája, aki ugyanannyit keres, mint ő, miközben nem oktat. Pécsen az egyetem saját zsebből volt kénytelen kiegyenlíteni a nem kellően átgondolt béremelésekből adódó bérfeszültségeket, mondta Czopf László.
A másik lehetőség, hogy a diplomás orvos nem a klinikumot választja, hanem ott marad az egyetem valamelyik elméleti tanszékén PhD-hallgatóként vagy tanársegédként oktatni-kutatni. Ezt főleg azok választják, akik már a képzés alatt végeztek valamilyen kutatást. Korábban ez azért volt előnyös választás, mert hamar tanársegéd lehetett az orvosból, és a címmel járó fizetés is jobb volt, mint egy rezidensé. Ez azonban néhány éve megváltozott.
Egy tanársegéd jelenleg a felsőoktatási bértábla szerint nettó 170 ezer forintot keres. Egy PhD hallgató ösztöndíja az első évben nettó 140, a második évtől kezdve pedig nettó 180 ezer forint.
Ehhez képest a gyógyító orvosok a béremeléseknek köszönhetően ezeknek a többszörösét vihetik haza. A rezidensek számára például több ösztöndíjlehetőséget is létrehoztak tavaly: a hiányszakmás ösztöndíj összege havi 150 ezer forintot (ez már önmagában majdnem annyi mint a tanársegédi fizetés) jelent, ezenfelül a 100 forintos Markusovszky Lajos-ösztöndíjra is pályázhatnak a szakorvosjelöltek.
Emiatt az sem túl valószínű forgatókönyv, hogy valaki több éves gyógyítói pályafutás után térjen vissza oktatni-kutatni, hiszen anyagilag biztosan nem érné meg.
“A tanítás és a kutatás szeretetét leszámítva, nem igazán vonzó életpályamodell ez, sokkal több a buktató mint az előny”
– foglalta össze tapasztalatait az Abcúgnak nyilatkozó adjunktus.
Baj, hogy olyanok tanítanak anatómiát, akik sosem láttak beteget?
Beszéltünk olyan orvossal is, aki (többek között) részben pont az anyagi megfontolások miatt döntött úgy, hogy inkább a klinikumot választja, és munka mellett folytatja a PhD-jét. Pedig, mint elmondta, már orvostanhallgatóként bekapcsolódott a tudományos munkába, több évig volt demonstrátor az anatómiai intézetnél, a diploma után is ezzel akart foglalkozni. Szerinte ennek nem így kellene működnie, kifejezetten rosszul élte meg, hogy 25 éves, frissen végzett orvosként az anyagiak is befolyásolhatják a pályaválasztást. Nem is az tántorította el, mondta, hogy a rezidensi bérekhez képest kevesebb a PhD-ösztöndíj, hanem hogy még hosszú távon sincs egzisztenciális perspektíva. “Számolni kell vele, hogy 50-60 évesen fogsz azon a színvonalon élni, mint most egy klinikus.”
Úgy látja, ez a dilemma egyre kevesebb orvost érint majd, egész egyszerűen azért, mert mindezek miatt egyre kevesebben akarnak kutatni, mondta.
Az általunk megkérdezett orvosok úgy vélekedtek, hogy ez hosszú távon az orvosképzésre is hatással lehet. Sok helyen már most sem orvos végzettségű oktatók tanítják az egyes elméleti tárgyakat (pl. élettan, anatómia), hanem biológusok, kémikusok. Ezzel az lehet a baj, mondják többen, hogy – bár az elméleti részt töléletesen le tudják adni ezek az oktatók – olyanok tanítanak például anatómiát vagy élettant, akik sosem láttak közelről betegeket. Másrészt kevésbé tudják a leadott elméleti anyagot a klinikumból hozott gyakorlati példákkal szemléltetni.
Bari Ferenc is fontosnak tartja a klinikusok, korábban demonstátorként dolgozó orvosok bevonását az alapozó tárgyak oktatásába. Ugyanakkor úgy gondolja, hogy az imént vázolt folyamat nem feltétlenül jelent problémát. Nemzetközi trend, hogy egyre több társszakma kapcsolódik be az orvosképzésbe, mondta. Ennek az is az oka, hogy egyre nagyobb és speciálisabb az a tudáshalmaz, amit át kell adniuk a hallgatóknak.
Czopf László szerint a jelenlegi hallgatói létszám mellett nem is lehet elvárni, hogy az elméleti tanszékeken kizárólag orvosok oktassanak. Maga is sajnálatosnak tartja, hogy emiatt nem mindenhol érvényesül a “hollisztikus szemlélet” – ezt például azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy kommuikációs (pl. színészek bevonásával) és szimulációs tréningeket tartanak a hallgatóknak. Tagadhatatlan, mondta, hogy a hallgatók manapság nem tudnak annyi időt betegágy mellett tölteni, mint régebben, de a magyar orvosképzés több nyugat-európai rendszerrel összehasonlítva (Németországot említette) még mindig betegközpontúnak számít.
FB doboz
