„Ahogy múlnak a hónapok, egyre jobban hiányzik” – Karinthy Vera édesapjáról és a színháza megmentéséről
Karinthy Vera belenőtt az irodalomba, mégis azt érzi, lekésték egymást édesapjával, a nemrég elhunyt Karinthy Mártonnal. A tízéves Juhász Anna Irodalmi Szalon legutóbbi tematikus estjén a Karinthy-család volt a középpontban, ekkor beszélgetett az irodalmár a Karinthy-örökössel, Verával, aki haikukat is ír.
– Ha azt a nevet mondom Magyarországon, hogy Karinthy, akkor azt gondolom, hogy tízből tíz ember szeme előtt van egy arc, egy irodalmi mű, vagy egy történet. Karinthy Frigyes ott van az életünkben, az író, aki a te dédnagyapád volt. Milyen volt neked ezzel a tudattal, ezzel a családnévvel és ezzel örökséggel felnőni?
– Számomra ez éppolyan természetes volt, mint bárkinek a neve: lehettem volna Nagy, Kiss, Takács. Nekem a Karinthy név kiskoromban nem jelentett különösebben többet, nem kezeltek másképp, ugyanolyannak éreztem magam, mint a többi ember.
– Oké, természetes volt, de azért beleszülettél egy alkotó családba, dédnagypapád Karinthy Frigyes, a nagypapa, Karinthy Ferenc és az édesapád, Karinthy Márton is az irodalommal, művészetekkel, kultúrával foglalkozott. Mennyire volt a családi legendárium része, hogy dédnagypapádról mesélnek, hogy olyan lakásokban vagytok akár, amihez irodalmi legendák kapcsolódnak?
– A mindennapok része volt.
– Mondj pár ilyen legendát, vagy élményt, gondolatot, ami eszedbe jut. Nekem az első az Utazás a koponyám körül - ez a könyv önmagában Karinthy Frigyes, és aztán persze a Hadik és aztán persze a házassága.
– Nekem a viccelődés. Majd Böhm Aranka, a dédnagymamám, a családi viták, a legendák. Saját élmény is számos van a nevemhez kapcsolódva. Sokszor, amikor bemutatkoztam, például egy taxiba beülve vagy amikor elmentem könyvtárba, és mondták, hogy hát a nevet kérik, mondtam, hogy "Karinthy". Erre: "De nem az íróét, az önét!" Nyelvtanárként, angoltanárként dolgozom, és korábban a Karinthy Frigyes úton tanítottam, akkoriban mindig ezzel viccelődtek, hogy „Karinthy tanít a Karinthyn“. Az embereknek mindig Frigyes ugrott be elsőre és nem hitték el, hogy engem így hívnak.
– Karinthy Ferenchez a nagypapádhoz kapcsolódóan már ténylegesen sok emléked lehet, hiszen őt ismerted és a gyerekkorod része volt.
– Rengeteg élményem van vele. Tizenhat éves koromban hunyt el, tehát nagyon emlékszem rá. Leányfalun töltöttük a nyarainkat - ezek a legcsodálatosabb nyarak voltak, maga volt a földi Paradicsom. Ott volt egy kis nyaralónk, ott alkotott, emlékszem, szólt a régi bakelit lemez, miközben írt. Nagymamám segített neki, ő volt a titkárnője: nagypapám diktálta a műveit és nagymamám gépelte. Ezekben az időkben itt Leányfalun sokat iszap-csúszdáztunk, kenuztunk.
Nagypapám megtanította, hol lehet átúszni a Dunát, hogy hol olyan a folyó, ahol nincs örvény. Szemben volt velünk a Kacsa-sziget, együtt úsztunk, kajakoztunk, pingpongoztunk, vitt minket rendszeresen motorozni. A szabad strandra bemehettünk hajnalban, szerették, ha Cini bácsi hozta az unokáját,
Van egy vicces emlék is: egyszer mérgében behajította az írógépét a Dunába.
– Húha, miért?
– Nem tetszett önmagának, amit írt és ideges lett. Cini elég hirtelen temperamentumú ember volt.
– Szigorú volt, vagy inkább ez maximalizmus?
– Maximalista volt. Velünk nem volt szigorú egyáltalán, a gyerekekkel folyton nevetgélt, viccelődött, bevont minket mindig a játékokba és a Karinthy szójátékokba is. Nálunk minden játékosan történt: az ebédek, a beszélgetések, minden. Sokszor, amikor a Dunán jöttek a hajók, bemondták a ház előtt, hogy “...és itt alkot a híres Karinthy Ferenc...!“ A nagypapám, aki szeretett elég lazán öltözködni, ilyenkor rendszerint lebukott és elbújt, mert a kukkerekkel benéztek a kertünkbe...
– Visszamennék egy picit a szüleihez - Karinthy Frigyeshez és Böhm Arankához. Te is mondtad, milyen izgalmas és különleges személyiség volt Aranka.
– Bizony, egy nagyon intelligens, művelt asszony volt, sok író múzsája, gyönyörű nő, izgalmas személyiség és közben... mindig mondogatjuk családon belül, hogy egy szörnyeteg is, szóval nagyon nehéz természete volt.
Folyton veszekedtek Frigyessel, de igazából ez tartotta életben a kapcsolatukat...
– Akár publikum előtt is vitáztak, például a Hadikban.
– Publikum előtt is, volt, hogy papucsok repültek ki az ablakon, és hát az a legenda járja, hogy Frigyes tulajdonképpen azért halt meg, mert egy heves vita következtében a papucsával Böhm Aranka fejbe vágta a műtét után, és lehet, hogy ez okozta a halálát. Persze sok legenda kering.
– Kering sok történet Karinthy Gáborról is, a tehetséges költőről, akit leginkább édesapád könyvéből ismerünk, az Ördöggörcsből. Ami egy alapmű, egy korszakos alkotás és egy kordokumentum Karinthy Gáborból kiindulva több generációnak a története. Szeretnék is rátérni édesapádra is, akinek a színház lett az otthona.
– Édesapám küzdött az ősök szellemiségével, ezzel a nyomással, amellyel én is küzdök, és szerintem ez az egész családot végigkísérte. Szerintem mindannyian úgy éreztük, azaz úgy érzem - most már csak magamról beszélhetek sajnos -, hogy egy árnyék van felettünk, egy nyomás, hogy meg kell felelni az ősöknek. Ferenc így érezte édesapjával, apukám Ferenccel, én pedig apukámmal, és szerintem ez megy tovább, és a lányaim is majd így fogják érezni gondolom, ha idősebbek lesznek.
"Édesapám azért ment a színi pályára, azért lett saját színháza, mert ki akart szakadni, hogy ő is kövesse az írói vonalat, de egyszer csak érezte az ördöggörcsöt, amiről írt. Jött egy hatalmas erő, úgy jellemezte, hogy egy erős depresszió, egy erős vágy - ki kellett, hogy írja magából, ami benne van. Akkor írta az Ördöggörcsöt.
De hát ő sem kerülhette ki a sorsát, nagyon sikeres lett a könyv. Ezt önmagának írta, nem volt semmilyen terve, semmilyen szándéka ezzel a kötettel, nem gondolta, hogy ekkora siker lesz. De aztán persze a színháznál maradt élete végéig.
– A színháznál, amihez kapcsolódva itt Újbudán biztos mindannyiunknak van egy élménye - előadáshoz kapcsolódóan, vagy a Marcihoz. Marcizom, bocsánat, de mi ismertük egymást...
– Mindenkinek Marci volt természetesen...
– Amikor megnyílt a Hadik Kávéházban a Hadik Irodalmi Szalon 2010-ben, Ő volt az első esten vendégem Saly Noémivel, Fesztbaum Bélával, Gyarmati Istvánnal, és emlékszem, még halála előtt pár hónappal veled együtt forgattunk hármasban. Mindig biztatott minket munkára is, meg arra, hogy egy új irodalmi aranykor felé menjünk. Meg kell kérdeznem, Vera: egy ilyen tragikus időszakban hogy tudsz stabilan megállni a lábadon a feladatokkal? Egy hagyatékot és egy munkát örököltél, egy színházat. Hogy érzed magad ebben a szerepben több hónappal édesapád halála után?
– Iszonyatosan nehéz. Több okból is. Az első, hogy gyászolom édesapámat, még most is ugyanolyan nehéz, sőt, egyre nehezebb, ahogy múlnak a hónapok, egyre jobban hiányzik. Nem volt titok, többször említette interjúkban, hogy nem volt a legjobb édesapa, neki a színház volt a mindene, a színház volt a családja. És ezt addig nem értettem meg, amíg el nem veszítettem őt. Most értettem meg igazán, hogy belecsöppentem ebbe az egészbe, a mélyvízbe dobott a halálával. Nem voltam erre felkészülve, tudtam, hogy beteg, és beszélgettünk is erről, de nagyon hirtelen történt minden, az utolsó szakasza a betegségnek nagyon gyorsan zajlott.
"Most látom nap mint nap a küzdelmeit. Nagyon nehéz helyzetbe került a színház, és hónapok óta próbálom megmenteni. Sok szó van erről mostanában, aggódnak az emberek és nagyon nehéz helyzetben vagyok. A Karinthy Színház majdnem elveszett, és végre van egy lehetőség, hogy megmentsem.
Minden erőmmel azért küzdök, hogy a színház stabil anyagi körülmények között hosszútávon működhessen, de ugyanakkor édesapám szelleisége megmaradhasson, azokkal az értékekkel, amelyeket ő képviselt és amelyek fontosak voltak számára. Sok támadás ér, miközben még csak épp elindultak a tárgyalások és két-három hónap, mire biztonságba kerül a színház. Azon vagyunk én és a leendő vevőjelöltek is, hogy a legnagyobb biztonságban, ugyanebben a szellemiségben folytatódhasson a színház élete és működhessen hosszútávon.
