A világ már elfelejtette, milyen pusztító is lehet egy atomcsapás, modellezték a túlélés esélyeit
Az Amerikai Tudósok Szövetségének adatai szerint a világ nukleáris arzenálja jelenleg nagyjából 12.700 robbanófejből áll. Igaz, hogy ez jóval kevesebb, mint a hidegháború végi 70 ezer, hála a különböző fegyverzetkorlátozási egyezményeknek, de egy atomháború veszélye soha nem múlt el, sőt, az új START megállapodás felmondásával ez a kockázat még nőtt is.
Putyin a keddi évértékelő beszédében jelentette be, hogy felfüggesztik a nukleáris robbanófejek és hordozórakéták ellenőrzése terén folytatott együttműködést.
Azt rögzítette, hogy a két országnak nem lehet 1550-nél több nukleáris robbanófeje, 800-nál több rakétaindító berendezése, és 700-nál több interkontinentális vagy tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétája, valamint nehézbombázója.
Emellett a megállapodás lehetővé tette, hogy az amerikaiak és az oroszok egymás országaiban, a helyszínen ellenőrizzék, a másik fél betartja-e a szabályokat. Az új START szerződés 2010-es megkötése óta összesen 328 ilyen helyszíni ellenőrzést végeztek el. Ezentúl egyetlen egyet sem fognak.
Bár Oroszország azt ígéri, a felfüggesztésről szóló döntés után is betartják a fegyverek számára vonatkozó korlátokat, elemzők attól tartanak, hogy kiújulhat a hidegháborús fegyverkezési verseny.
Dimitris Drikakis, a nicosiai egyetem kutatója szerint ebben a helyzetben a béke kulcsa az lehet, ha a világ megérti, mivel is járna egy atomcsapás. Csapatával modellezték, mekkorák lennének a túlélési esélyeink, ha 3 kilométerrel egy nagyváros felett felrobbanna egy interkontinentális ballisztikus rakéta 750 kilotonnás robbanófeje.
„Az emberek elfelejtették, hogy egy nukleáris háborúnak milyen pusztító hatásai lehetnek. Most, hogy vita folyik egy ukrajnai potenciális atomháborúról, egy ilyen tanulmány szélesebb körben felhívja a figyelmet arra, hogy a nukleáris robbanások nem tréfadolgok” – nyilatkozta Drikakis a WIRED-nek.
A Physics of Fluids című szaklapban publikált tanulmány számítógépes szimulációkból indult ki.
Akik 3 és 10 km között, az úgynevezett „mérsékelt károk zónájában” tartózkodnának, elvileg életben maradhatnának, de csak akkor, ha villámgyorsan eljutnának egy megfelelő óvóhelyre. Ilyen helyek lehetnek az az erős, kevés nyílással rendelkező betonstruktúrák, például a bankok és az aluljárók. De még ezeken a helyeken sem mindegy, hogy épp ki hol lenne a detonáció bekövetkezésekor. Az első villanástól számítva nagyjából 5-10 másodpercünk lenne arra, hogy elérjünk egy ablaktalan hátsó helyiséget, vagy esetleg egy zárt pincét.
A lakóépületek többségét nem úgy építették, hogy kiálljanak egy atomcsapást. Dylan Spaulding geológus, a Union of Concerced Scientists nukleáris szakértője szerint a hagyományos, fából, vagy téglából készült házak biztosan összedőlnének. A földrengésbiztos vasbetonszerkezetek ugyan kibírnák a 1,5-2,5 kg-os nyomást négyzethüvelyenként (kb 7 cm2-nyi felületen), tehát ezek az épületek nem hullanának darabokra, de ez még kevés lenne a túléléshez.
Aki szembekerül vele, az könnyen a falhoz csapódhat. Különösen nagy veszélyben lennének azok, akik egy ajtó vagy egy ablak mellett, egy folyosón vagy egy nyitott szobában lennének, mert a lökéshullám tölcsérszerű hatást kifejtve száguldana át ezeken a tereken, és mindent szétszórna, ami az útjába kerül.
Egy bank dolgozóinak a trezorban kellene elrejtőzniük, míg egy aluljáróban a legjobban azok járnának, akik eljutnak egy mélyállomásra. Persze kevesen élnek vagy dolgoznak ablaktalan, megerősített betonból készült épületekben, vagy egy betonbunker közelében.
Drikakis szerint meg lehet próbálni azt is, amit Indiana Jones csinált a Kristálykoponya Királyságában. Ott a régész-kalandor egy nukleáris robbanás elől egy fagyasztószekrénybe ugrott be. De ha a lökéshullám túlságosan erős, akkor a fridzsidert is felkaphatja, a benne rejtőzködővel együtt.
És akkor még nem esett szó a kibocsátott ionizációs sugárzásról és a hőségről, amelyeknek számos végzetes egészségügyi hatása lehet az égési sérülésektől a belső szervek károsodásán át a rákbetegségekig. A sugárzás az epicentrumtól több tucat kilométerre is kiterjedhet, és aki a robbanást túlélte, később áldozatul eshet neki.
A ciprusi kutatók az interkontinentális ballisztikus rakétákra telepített stratégiai atomfegyverek hatásait vizsgálták, de léteznek olyan taktikai atomfegyverek is, amelyeket egy repülőgépről dobnak le egy harctér felett, és amelyek a földön robbanhatnak fel. Ezek a robbanások másképp működnek, de ugyanolyan halálosak és pusztítóak lehetnek, és potenciálisan még több embert tesznek ki a sugárzásnak.
Oroszország és az Egyesült Államok rendelkezik „alacsony hatásfokú”, 5-10 kilotonnás atomtöltetekkel is, amelyek alig kisebbek, mint a Hirosima felett felrobbantott 15 kilotonnás bomba. Ezeknek is óriási a pusztító ereje, bevetésük pedig a nukleáris konfliktus eszkalációját vonhatja maga után.
Spaulding emlékeztet arra, hogy ez a két atomtámadás, valamint az azt megelőző nevadai kísérletek szolgálhatnak bizonyítékul ma is arra vonatkozólag, hogy mit is jelentene egy nukleáris háború.
