A streaming határait feszegeti a Kaleidoszkóp, de csak a nézői élményt sikerült elrontani
A Netflix évindító, nyolcrészes minisorozata, a Kaleidoszkóp valószínűleg elsikkadna a rengeteg tartalom között, ha nem egy szokatlan formátummal rendelkezne.
Az egyetlen fix pont az utolsó rész, a Fehér (mindegyiket ugyanis egy szín után neveztek el).
A lineáris történetmesélés elhagyása elsőre újnak tűnhet, de láttunk hasonlót már a Netflixen is: Az ítélet: család (Arrested Development) negyedik évada úgy épült fel, hogy ugyanazt a sztorit minden részben más karakter szemszögéből mutatták be. Az a szezon meg is szenvedte ezt, mivel a sorozat egyik legerősebb eleme pont a főszereplő család tagjainak dinamikája volt, ami itt fájóan hiányzott.
Az HBO pedig a Mozaik című, Steven Soderbergh nevével fémjelzett nyomozós minisorozatával próbálta feszegetni a streaming határait. Bár megnézhetjük „sima” szériaként az HBO Maxon, van hozzá egy alkalmazás is, amiben bármilyen módon lehet megnézni részeket, és plusz infókat is ad hozzájuk.
A Kaleidoszkóp esetében a bevezető klip (ez lenne a Fekete "rész") röviden össze is foglalja a sztorit: lesz benne egy nagy rablás, amit 25 éven át terveztek, és az egyes részek elején mindig megtudjuk, hogy éppen mennyivel előtte (vagy éppen utána) járunk. A terv kitervelője a Giancarlo Esposito által játszott Ray Vernon/Leo Pap, aki összesen 7 milliárd dollár értékű kötvény ellopására verbuvál össze egy csapatot (például vegyészt, kasszafúrót, sofőrt stb.). Nekik a pénz számít, Raynek viszont a bosszú: az ügy legnagyobb károsultja ugyanis egykori barátja, majd ellenlábasa, Roger Salas (Rufus Sewell) lenne.
Vigyázat, innentől picit spoilerezünk! Az internet népe már meg is fejtette, mi az optimális nézési sorrend: kronológiai szempontból a Lila, a Zöld, a Sárga, a Narancssárga, a Kék, a Fehér, a Piros, majd végül a Rózsaszín zárja a történetet.
Én a gépre bíztam magam (így lett Zöld, Sárga, Kék, Lila, Narancs, Vörös, Rózsaszín, Fehér), hogy a készítői szándéknak megfelelően élvezzem a látottakat. Vagyis sajnos inkább nem élvezzem.
Ugyanis a Kaleidoszkóp egy tipikus heist-történet, és semmit sem tesz hozzá a műfajhoz. Szerencsésebb lett volna, hogy ha az Eric Garcia vezette írói gárda inkább a forgatókönyv minél jobb és eredetibb megírására, a karakterek és az őket körülvevő világ kidolgozására fordította volna az energiáikat, ahelyett, hogy kényszerűségből lebutítják azt, hogy minden rész önállóan is befogadható legyen.
A rendszertelenség egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy követni tudjuk a szereplők útját, végig nagyon felszínesek és egyszerűek maradnak. Igen, az lesz a problémás, aki az első pillanattól kezdve csak balhézik; és igen: az lesz az áruló, akiről lerí, hogy nagyon bizonytalan ebben az egészben, és így tovább.
Teljesen megértem, ha valaki menet közben felhagy vele: sokszor frusztráló az, hogy nézőként mindig több lépéssel le vagyunk maradva. Nyilván a heist-filmekre jellemző, hogy nem vagyunk beavatva a terv összes részletébe (unalmas is lenne), de itt túl sok a fehér folt. A hiányérzet gyakorlatilag folyamatos, még ha sok mindent ki is lehet azért következtetni, végig az volt az érzésem, hogy kiesett pár lap a könyvből, vagy mintha ugrottunk volna egy fejezetet – végül is ez történik.
Azt sem érzem egy jó döntésnek, hogy bár mindenképpen a Fehér az utolsó (ez fedi le magát a rablást), két olyan epizód is van, ami már ezután játszódik. Így viszont egyáltalán nem nehéz kikövetkeztetni a fordulatnak vagy éppen meglepőnek szánt eseményeket, elmarad a végső katarzis is – ez ugyanis számomra eggyel korábban, a Rózsaszín epizódban következett be, ami kronológiailag az utolsónak számít.
Ő egyrészt egy nagyon karizmatikus jelenség a képernyőn, másrészt valamilyen szinten csapdába esett a leghíresebb szerepe által. Egyszerűen nem tudom nem Gus Fringet látni benne: azt a karaktert mintha rászabták volna, és a Kaleidoszkóp valahol rá is játszik erre. Őt mondhatni „készen kapjuk”, nincs szükség semmilyen háttérinfóra ahhoz, hogy tudjuk, hogy egy okos és veszélyes figurával van dolgunk.
Az élményt még a Fekete tükör Bandersnatch című, interaktív részéhez tudnám hasonlítani. Ott ugye a nézőnek kellett döntenie a cselekmény egyes pontjain a főszereplő helyett, ami talán úgy az első tíz percben volt érdekes, utána már kifejezetten fárasztó és kizökkentő volt újra és újra kézbe venni az irányítást.
A Kaleidoszkóp esetében is ezt éreztem: volt egy ötlet, amivel kifejezetten a streaming nyújtotta lehetőségeket akarták kihasználni, de végső soron ez inkább elvett a nézői élményből, mintsem hogy hozzáadott volna.
Ha valamire, arra biztosan jó volt a Kaleidoszkóp, hogy tudatosítsa a streaming-szolgáltatókban:
