A nagy kokárda-vita: a szabályok szerint fordítva kellene hordanod, mint ahogy Petőfi viselte
A háromszínű rózsa eredetileg francia forradalmi találmány, amely a tizennyolcadik és tizenkilencedik század polgári mozgalmai során hódította meg Európát. Magyarországon a márciusi események idején vált tömeges szimbólummá, amikor a pesti ifjak és feleségeik elkezdték varrni és hordani a szalagokat.
Az áprilisi törvények ugyan általánosságban rögzítették a nemzeti szín és az országcímer használatát, de a kokárda koncentrikus köreinek sorrendjéről egyetlen szót sem ejtettek.
Törvényi előírás hiányában a legbiztosabb támpontot a ránk maradt eredeti, múzeumi relikviák jelentik. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye őrzi magának Petőfi Sándornak a piros-fehér-zöld selyemszövetből készült kokárdáját, amelyhez egy hitelesítő irat és egy rövid, de annál fontosabb kézirat is tartozik.
„Első nemzeti kokárda és karkötő márczius 15. 1848. Pest” – olvasható a Magyar Nemzeti Múzeum oldalán a költő saját kezű feljegyzése.
A korszak hangulatát és a jelvények viselését Egressy Ákos színész visszaemlékezése is hűen megőrzi, aki szintén a márciusi ifjak köréhez tartozott. „Balkarját széles nemzetiszínű szalag övezte s a mellére hasonló színű gyönggyel hímzett, korona nélküli magyar címert tűzött” – idézi fel a kortárs a Magyar Nemzeti Múzeum archívumában, hozzátéve, hogy a jelvényeken a „Jogot a népnek” felirat is szerepelt.
Ha a piros-fehér-zöld zászlót vesszük alapul, és azt körbehajtjuk, felmerül a kérdés, hogy a legfelső sáv, vagyis a piros kerüljön-e a kör legbelső vagy legkülső ívére.
A címertan és a vexillológia szabályai szerint egy kör alakú jelvénynél a színeket belülről kifelé kell olvasni. Ebből a szigorú logikából az következik, hogy a magyar zászló legfelső színének, a pirosnak kellene a kokárda közepén elhelyezkednie, míg a zöldnek a külső gyűrűt kellene alkotnia.
Ha egy pántlika nélküli, egyszerűen körbetekert rozettát készítünk, akkor a címertani szabályok szerint valóban a zöld külső perem a logikus. Ha viszont egy klasszikus, két lelógó szárú, pántlikás kokárdát hajtogatunk, a szalag megcsavarásával automatikusan a piros szín kerül kívülre.
A múzeumi szakemberek ma már inkább a békés emlékezésre helyezik a hangsúlyt a merev szabálykövetés helyett.
Egy helytörténeti múzeum igazgatóhelyettese így foglalta össze a lényeget: „Ne keseredjen el senki, megmaradt pár korabeli kokárda, amely a mai, azaz belül zöld ábrázolást mutatja.”
Ez a szokás egyenesen a tizenkilencedik század közepéről, a márciusi ifjak idejéből származik, és azóta is ez számít az egyetlen illendő formának.
A konzervatív, hagyománytisztelő megközelítések elsősorban az összetartozás és a nemzeti büszkeség szimbólumaként tekintenek a kokárdára.
Ezzel szemben a tényellenőrző, kritikusabb fórumok a forráskritikát helyezik előtérbe. Ők arra figyelmeztetnek, hogy a tizenkilencedik századi gyakorlat sokkal kaotikusabb volt a ma feltételezettnél, és a helyes sorrend körüli városi legendákat érdemes leválasztani a valós történelmi bizonyítékokról.
Ugyanakkor, ha valaki pántlika nélküli rozettát hord, a címertani érvek mentén a kívül zöld, belül piros változat is megvédhető.