5 dolog, amit leggyakrabban megbánunk halálos ágyunkon
Nem szeretünk arra gondolni, hogy az életünk véges, hogy egyszer mindannyian itt hagyjuk majd földi életünket. Pedig egy dolog már a kezdet kezdetén holtbiztos - senki sem élhet örökké. És tudom, hogy ezzel most senkinek nem mondtam újdonságot, de ha már ennyire tudjuk, amit tudnunk kell, akkor mégis miért nem úgy élünk, ahogy szerintünk érdemes lenne élnünk? Miért fontosabb mindig minden, minthogy a szívünk szava szerint cselekedjünk? Miért nem félünk attól, hogy a végén majd bánhatjuk? Hát mégiscsak abban a hitben ringunk, hogy a halál olyasvalami, ami csak másokkal történik meg?
A feltartóztathatatlanul közelgő halál elfogadása teremti meg a lehetőséget arra, hogy a fennmaradó időben több értelmet és kielégülést találjunk az életünkben - írja Bronnie Ware Életkönyv című kötetében, mely lelombozó címe ellenére is hasznos olvasmány lehet mindazoknak, akik nem félnek szembenézni a valósággal. Az van ugyanis, hogy fogalmunk sincs, mennyi időnk maradt. Szeretjük hinni, hogy hosszú életünk lesz, boldog békeidőkkel a végén. De a helyzet az, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy élete alkonyán végiggondolhassa itt tartózkodásának lényeges momentumait és megbékéléssel készüljön fel utolsó útjára.
Bronnie Ware sokáig nem találta a helyét a világban. Bankszektorban dolgozott hosszú évekig, ám folyton ott motoszkált a fejében egy gondolat, ez bizony nem az ő útja. Végül betegápolónak jelentkezett és haldoklóknak segített végnapjaikon. A betegeivel való kapcsolatáról, tőlük kapott bölcsességekről és Bronnie életéről szól Életkönyv c. műve, mely könnyedén képes megváltoztatni a fejlődésre nyitott olvasójának életét. A kötet szerzője ugyanis a haldoklókkal való beszélgetések alapján összeállított egy "listát" azokról a dolgokról, amiket a legtöbben megbántak életük végén. Talán ha időben észbe kapunk, nekünk ezeket már nem kell megbánnunk.
Grace több mint 50 évig volt házas és úgy élt, ahogy elvárták tőle. Hagyta, hogy zsarnok férje megkeserítse az életét. Mindvégig arról álmodozott, hogy egy szép napon felszabadul és boldog élete lesz. Csakhogy sosem lépett. Az élete végén döbbent rá, hogy már nincs több lehetősége, egyszerűen túl sokáig várt. Mindig igyekezett fenntartani a látszatot és megfelelni másoknak. És mit ért el vele? Sosem élte a maga szája íze szerint az életét és ezzel örök boldogtalanságra kárhoztatta saját magát.
Mindannyiunknak ismerős lehet Grace története, hiszen ma minden oldalról az elvárások záporoznak felénk, és ha nem vigyázunk, közben könnyedén elveszíthetjük önmagunkat. Ha nem szeretnénk, hogy a végén szomorúan kelljen visszatekintenünk, fogadjuk meg Grace tanácsát:
Mi sem aktuálisabb ugyebár. Sajnálatos módon ahhoz, hogy az ember talpon maradjon, megesik, hogy rengeteget kell dolgoznia, miközben elvesznek a lényeges dolgok. Pedig mi sem lesz fontosabb a végén, minthogy legyenek mellettünk olyanok, akiknek számítottunk. John történetén keresztül magunkénak fogjuk érezni azt az agyoncsépelt mondatot, hogy csak a mai napunk van. Nem szabad várni valamire, későbbre halasztani olyan dolgokat, amiket most is megtehetnénk, mert nem tudhatjuk, lesz-e még lehetőségünk megtenni azokat.
"A bűntudat mérgez. Az érzések kifejezése a boldog élet előfeltétele." Falakat építünk magunk köré, hogy ne tudjanak mások megsebezni. De ha túl nagyra nőnek ezek a falak, nem tudnak majd minket igazán szeretni sem. Ne féljünk kimutatni az érzéseinket és mondjuk ki, ami a szívünket nyomja. Lehet, hogy párszor megsérülünk majd, de megéri, ha lesznek majd körülöttünk olyanok is, akik őszintén szeretnek bennünket. Az őszinteség mindennél többet ér.
A magány ölni tud. Talán többen tapasztaljuk meg ezt idejekorán, mint kellene. Nincs annál fontosabb, minthogy legyenek az életünkben olyan emberek, akik elfogadnak és szeretnek bennünket úgy, ahogy vagyunk. Távoltartani magunktól mindenkit, csak azért, hogy ne sérüljünk, egyszerű zsákutca. A végén nem számít majd más, csak az, hogy milyen emlékeket viszünk magunkkal és mit hagyjunk más emberek szívében magunk után.
A boldogsághoz néha tudatos erőfeszítésre van szükség. Szeretjük várni, hogy a boldogság kék madara magától az ablakunkba szálljon, és sopánkodunk, hogy mégsem jön az a fránya tollas, pedig néha éppen mi vagyunk azok, akik akkor sem vagyunk hajlandók észre venni őt, ha már régóta landolt a párkányunkon és a csőrével kopogtatja az ablakot.
Bronnie könyve látszólag olyan kérdéseket feszeget, amikre magunktól is tudjuk a választ. De az igazság az, hogy nem elég ésszel tudni valamit, a gyakorlatban is tudnunk kell alkalmazni.
Mert nem könnyű dolog szembe menni az elvárásokkal, az ítélkezéssel. És valljuk be, megküzdeni a kívülállóság érzésével sem épp egy leányálom. De ha mindezért egy önazonos, őszintén megélt élet a jutalom, akkor talán mégis megéri elindulni, nem igaz?
