KULT
A Rovatból

Amikor még egész nyáron 100 forintért láthattad a kedvenc zenekaraidat – A Zöld Pardon története

Idén lesz 10 éve, hogy bezárt a legendás szórakozóhely, ahová egy egész generáció járt bulizni. Egykori stábtagok, fellépők és törzsvendégek segítségével idéztük fel a ZP fénykorát, majd a kényszerű költözés és a megszűnés időszakát.


Ha megkérdezzük a mai 30-as és 40-es korosztályt, mi volt a törzshelyük a 2000-es években Budapesten, aligha találunk olyat köztük, aki ne említené az elsők között a Zöld Pardont.

A leghosszabb nyári fesztiválként reklámozott helyen kezdetben ingyen, és később is fillérekért lehetett megnézni gyakorlatilag az összes jól menő magyar zenekart.

De hogyan tudtak fejleszteni ilyen alacsony jegyárak mellett, miért nem jellemző ma már sehol ez a modell, és van-e bármi esély arra, hogy egyszer még újranyit a ZP? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Fapados kezdetek, villámgyors berobbanás

„Miután először felmerült, hogy létrehoznánk az akkor már évek óta működő Nincs Pardon szórakozóhely szabadtéri változatát, és elkezdtünk arról tárgyalni, hogy bérbe vennénk a Petőfi híd melletti területet, szinte senki nem hitt abban, hogy ez az ötlet sikeresen megvalósulhat. Amikor építész barátainknak megmutattuk a helyet, hogy ide szeretnénk kiszolgáló pultot építeni, csodálkozó tekintettel kérdezték: de Zsuzsi, ki fog ide járni? Én meg azt mondtam, mindenki” – idézi fel az indulást az egyik alapító, Kővári Zsuzsanna.

A jóslat bevált: bár eleinte csak a „nincspardonos" törzsvendégeiknek akartak egy szabadtéri helyet csinálni, a gyékényen heverészés, az ingyenes koncertek, a laza és barátságos környezet hirtelen nagyon sok embernek lett a kedvence. Eleinte nem is tudtak olyan ütemben fejleszteni, amilyen ütemben nőtt a vendégszám: évekig teltek úgy a nyitóbulik, hogy mindhárom tulajdonos végigpultozta az estét, mert az emelt létszámú kiszolgáló személyzet is kevésnek bizonyult.

Hasonló emlékei vannak a ma a Budapest Park vezérigazgatójaként dolgozó másik alapítónak, Pálffy Andrásnak is, aki a megnyitó idején épphogy elmúlt 23 éves. Volt ugyan már némi tapasztalata klubüzemeltetésben, egy ZP-hez hasonló volumenű helyszín működtetéséhez azonban saját bevallása szerint közel sem elegendő. „Egy valódi zöldmezős beruházás lett ez, ahol a helyszínt, a folyamatokat, a márkát a nulláról kellett létrehoznunk. Inkább a lelkesedés lendülete vitt előre, mint a szakmai tapasztalaté” – fogalmaz.

Akkori üzlettársaival, Kővári Zsuzsannával és az azóta sajnos elhunyt Munkácsy Beával úgy állapodtak meg, hogy közösen, egyenlő részben finanszírozzák a helyet. Pár százezer forint volt az indulótőkéjük, egy barkácsáruházas kocsibeállót alakítottak át pulttá és raktárrá, egy „gördülő illemhelykocsit” béreltek, és egy sátorban volt a grillkonyha.

„Hihetetlen időszak volt a következő pár év, 0-24-ben a ZP-ben voltam, egy függőágyban, néha csomagtartóban aludtam pár órát”

– emlékszik vissza.

Az első években Kővári vitte a cégvezetés adminisztratív részét és a vendéglátás személyzeti ágát, Pálffy pedig a műszaki kialakítást, üzemeltetést, a programot, a készletezést, a portairányítást és az üzletvezetést. A marketingkommunikáció ekkor még kimerült évi egy, faxon a Pesti Estnek küldött 1/8-os, szöveges hirdetésben.

„Tényleg iszonyú kemény volt, ráadásul az akkori Budapest épphogy kezdett kikeveredni a 90-es évek vadkapitalizmusából, ami sok nehézséget okozott. Nagy kihívás volt az akkori körülmények között kordában tartani a dolgokat, olykor nem is annyira sikerült. Aztán az évek során sokan csatlakoztak hozzánk szervezőként, vezetőként.

A teljesség igénye nélkül kiemelnék néhány nagyszerű kollégát: Márton Andrist, Szepesi Matyit, Hamza Gergőt, Tihanyi Attilát, Ángyán Andrást, Munkácsy Zsoltot, Nagy Levit, Bulyovszky Lalit, Pálffy Lacit, Berzsán Ferkót, Wirsching Vikit, Juga Ronit, Czincz Tomit, Halász Petit, Barna Andit, Zsiga Zolit, Lengyel Barbit, Szabó Mónikát, Kamarás Péter Dzsót, Stubán Ágit, Kubinyi Gergőt, Szomodi Zsoltit, Gellér Zsoltit, Miskei Dalmát, Nándori Mikit” – teszi hozzá Pálffy András, aki szerint a tizenhárom Goldmann György téri szezon alatt több ezren fordultak meg munkatársként a ZP-ben, a vendégek számát pedig megbecsülni se tudja, de egészen biztos benne, hogy több millióan voltak.

A helyszínt Munkácsy Bea szúrta ki, aki arrafelé lakott, és kutyát sétáltatott a ZP melletti, később sherwoodi erdőnek becézett területen. Ezt nézték meg, mint lehetséges opciót, amikor rátaláltak a híd felhajtója által határolt, nagyon durván elhanyagolt és ijesztő alakokkal teli területre. A „szipusok” ugyan maguktól elköltöztek innen az építési anyagok helyszínre szállításakor, de ezután is bőven adódott megoldandó probléma. Erre Pálffy András így emlékszik vissza:

„Amikor elkezdtük az építkezést, áramot kellett intézni, de csak közvilágítási hálózat volt. Vizet kellett szerezni, de csak locsolóhálózat állt rendelkezésre. Új helyi infrastruktúra kellett. Akkor láttam először földkábelt, amikor a belső hálózat kiépítéséhez mentem anyagokért.

Ki kellett találnunk, mi minden kell ehhez az egészhez, aztán építeni kellett, csapatot verbuválni, árut beszerezni, kialakítani a választékot, árakat, majd meghívókat készíteni. Tulajdonképpen ugyanazt kellett csinálni, mint azóta is, csak nemigen volt hozzá segítség, se saját tapasztalat. Nem volt a mai értelemben vett web – ez még a telefonkönyv, a lexikonok és a tudakozó időszaka volt, amelyeknek egy ilyen projektben nem sok hasznát vettük.”

Egy törzsvendég a ZP-ről

„Volt három hely, melyet akkoriban a budai Bermuda-háromszögnek hívtunk. Általában a Platán presszóban kezdtük az estéket az Erzsébet híd budai hídfőjénél, onnan mentünk át megfelelő alapozás után a Ráckertbe, vagy a Zöld Pardonba, esetleg mindkét helyre” – meséli Beregi Tamás író, aki Egyetleneim című könyvében is megörökítette az ezredforduló körüli Budapest éjszakai életét.

Szerinte a megnyitásakor abszolút hiánypótló színfoltnak számított a ZP, addig nem igazán voltak olyan fesztivál-hangulatú szórakozóhelyek, ahol szabadon lehetett a fűben heverészni, iszogatni és koncerteket hallgatni, miközben maga a hely mégis organikus kapcsolatban van a várossal.

Az első néhány évben rengeteget jártak oda barátaival, sokszor előfordult az is, hogy csak futólag néztek be, és ha épp nem tetszett nekik az aktuális fellépő, vagy a hangulat, továbbálltak az akkoriban a Kopaszi-gáton működő West Balkánba.

„Erre remek lehetőséget nyújtottak a bejárathoz közel sorakozó riksák, amelyekkel fillérekért lehetett közlekedni a két hely között. Maga a riksázás, főleg jó társaságban és egy sörrel, még ha ki is rázta az emberből a lelket, önmagában mágikus élményt nyújtott. Emlékszem, egy alkalommal az egyik már nem szomjas ismerősöm megpróbált meggyőzni arról egy riksát hajtó sofőrt, hogy borravalóért cserébe vigye őt hazáig, talán valahova a Szabadság-hegyre”

– idézi fel Beregi.

Miután egyre népszerűbb lett a ZP és ezzel párhuzamosan elkezdett kommercializálódni, annyira már nem tetszett neki. A kidobók és a beléptetőkapuk megjelenésével teljesen elvesztette számára a hely a kezdeti varázsát, így a költözéssel, majd a végleges bezárással kapcsolatban már nincsenek is különösebb érzelmei. „Igaz, sosem volt túl felemelő érzés átgyalogolni az üres parkon az A38 irányába” – teszi hozzá. A hőskorra viszont ma is szívesen emlékszik vissza.

Mire volt elég a 100 forintos belépő?

Eleinte még kerítés se volt, néhány vesszőből font asztal és szék alkotta a bútorzatot, illetve gyékényeken lehetett ücsörögni a fűben. Egy fedés nélküli mini pódiumon voltak a koncertek, a nyitónapon, 1999 májusában a MoonShiners zenekar lépett fel.

„A második szezon kezdete volt az a pillanat, amikor addig sosem látott mennyiségű ember rohamozta meg a ZP-t. Ekkor látványosan berobbant már a nyitónapon, mert télen úgy elterjedt a híre, hogy mialatt nem voltunk nyitva, elképesztő népszerűségre tettünk szert” – fogalmazott Pálffy András.

Erre szerinte nem igazán voltak felkészülve, innentől kezdtek rohamosan és sokszor nem eléggé átgondoltan fejleszteni, hogy kapacitásban és tartalmi téren is kiszolgálják a hozzájuk érkező tömeget. Üzletileg azonban sosem vált igazán stabillá a Zöld Pardon működése: általában szépen működött, de a színvonal emelésére nem volt lehetőség.

„A száz forintos beléptetőkapuk inkább a vendégkör minimális szűrésére szolgáltak. Bármilyen hihetetlen, amikor talán az ötödik szezonban bevezettük, látványosan javult a közönség összetétele. Azonban nemhogy az igazán komoly fejlesztésekre, de még az alapinfrastruktúrára vagy a gázsik kifizetésére sem volt elegendő, mindent a vendéglátásból próbáltunk finanszírozni. Egyik szezonban sem volt veszteséges az eredeti ZP, de azért sokszor billegett.”

Kővári Zsuzsanna emlékei szerint is kis árréssel dolgoztak, mivel arra törekedtek, hogy mindenki számára megfizethető élményt tudjanak biztosítani, sok kicsi sokra megy alapon. Akkoriban persze a zenekari gázsik, a technika bérlése, az egyéb szolgáltatások ára is kedvezőbb volt, és az első sikeres évet követően szponzorok is elkezdték támogatni őket.

„Azóta rengeteget változott a gazdasági környezet, sokkal szigorúbb rendezvénytartási előírásoknak kell megfelelni, egyre magasabbak a produkciós és egyéb szolgáltatási költségek, valamint a kockázat, hiszen egy szabadtéri szórakozóhely látogatószáma jelentősen függ az időjárástól is. Talán emiatt elképzelhetetlen ma már egy ilyen, évente 150 napon át ingyenesen látogatható kulturális helyszín rentábilis működtetése” – fejtegeti a lehetséges okokat Kővári.

Pálffy András szerint a vendéglátás önmagában sem akkor, sem ma nem tud fenntarthatóan finanszírozni egy ilyen típusú koncerthelyszínt, és ez számos ponton látható volt a működésük színvonalán. Viszont a kilencvenes években nem volt Budapesten nyári klubélet, hiszen akkoriban a legmenőbb helyek pincékben működtek, amelyek nyáron szinte elviselhetetlenek voltak. A fiatalok a Balatonra jártak bulizni, és kevésbé volt népszerű napjainkhoz képest az élő koncertre járás, inkább diszkókban bulizott az ifjúság.

„Ebből a szempontból nemcsak hiánypótló volt a ZP, amivel egy komoly piaci rést találtunk meg, hanem talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy komoly hatása volt a könnyűzenei életre. A közönség bevonzásához pedig szükséges volt az ingyenes időszakra, majd a könnyen megfizethető 100-200 forintos belépőre.”

Mindezzel együtt is úgy látja, hiába valósult meg rengeteg újszerű gondolat, számos tekintetben hiányzott a tudatosság: a fejlesztésekkel sok esetben túlságosan is a pillanatnyi igényeket igyekeztek kiszolgálni, hosszú távú vízió nélkül.

Zenészek a ZP-ről

„Már a legelső, gyékényes időszakban is sokat jártam a ZP-be, Bérczesi Robival gyakran kötöttünk ott ki. Eleinte még szinte senki nem ismerte a helyet, kicsit beavatottaknak éreztük magunkat emiatt” – emlékszik vissza Szekeres András, a Junkies frontembere.

Akkoriban a PeCsa Sörkertben üzemelt a zenekar rendszeres klubja, ahol nyaranta minden második héten koncerteztek, de Szekeres elmondása szerint a Zöld Pardon a népszerűvé válása után szinte azonnal elszívta a közönséget, mindenki oda kezdett járni. Ők is hamar stabil fellépővé váltak, minden szezonban legalább két bulijuk volt ott, ezeket tartották a nyár csúcspontjainak.

„Egyszer pont a születésnapomra esett a koncertünk, nagyon készültem rá, mindenkit meghívtam, de egy óriási vihar az utolsó pillanatban elmosta az egészet. Egy másik születésnapomat, a 31.-et viszont koncert nélkül is ott tartottam, és az volt életem egyik legjobb bulija. Úgy jött ki a lépés, hogy mindenki pont ráért, hajnalig táncoltunk a Szeparéban.”

A Junkies a kényszerű költözés után egy dalt is írt a ZP elleni hadjáratról: a Nincs Pardon című számban a mondvacsinált lakossági panaszokat figurázzák ki ironikus stílusban. Azóta is ez a zenekar egyetlen listavezető dala, minden koncertjük repertoárjának kihagyhatatlan része.

Sok emléke fűződik a Zöld Pardonhoz Jamie Winchesternek is, aki Kővári Zsuzsannát és Munkácsy Beát – vagy ahogy mindenki hívta őket, Zsuzsit és Husit – még a 90-es évekből, a Café Pardon nevű helyről ismerte, Pálffy Andrással pedig volt felesége révén rokoni kapcsolatban is állt. Később gyakran megfordult a Nincs Pardonban is, ami elmondása szerint sok zenész törzshelye volt, a szakmabeliek egyik fő találkozóhelyéül szolgált.

Mivel Hrutka Róberttel közös zenekara nagyjából a ZP felfutásával párhuzamosan indult, ők is azonnal fix nevek lettek a programban. Ezen kívül „civilben” is rengeteget járt oda, már csak azért is, mert akkoriban a Bakáts téren lakott, ahonnan csak egy rövid séta volt a hely.

„Itt mindig éreztük a törődést fellépőként: látszott, hogy fontos nekik, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Figyeltek ránk, a szakmai észrevételeinken sem sértődtek meg, inkább igyekeztek tanulni belőlük. Emiatt kialakult egy kölcsönös szeretet a zenészek és a hely között, mindig a szívem csücske volt a ZP. Egyébként a Budapest Park is ezt a szemléletet viszi tovább” – foglalja össze a benyomásait.

40 ezer zöld ruhás tüntető, 100 ezer összegyűjtött aláírás se tudta megakadályozni a költözést

Az első hírek a 2011-es szezon kezdete előtt röppentek fel arról, hogy a XI. kerületi önkormányzat rossz szemmel nézi a Zöld Pardon működését, mivel állításuk szerint egyre több lakossági panasz érkezett hozzájuk a zaj miatt. Bár erre a szezonra végül – szó szerint az utolsó percben – megadták az engedélyt, innentől folyamatosan a levegőben lógott, hogy mennie kell a helynek.

Végül tényleg így történt: hiába gyűjtöttek aláírásokat egész nyáron és tartottak tüntetést több tízezer fő részvételével szeptemberben, nem maradhattak tovább a Petőfi hídnál.

„A költözést megelőző időszak borzasztó nehéz volt mindannyiunknak, én azonban biztos voltam benne, hogy folytatni szeretném, és az új kezdettel frissességet szeretnék hozni. Konkrét elképzeléseim voltak arról, miben szeretnék egészen mást, mint ami a ZP volt” – idézi fel Pálffy András.

A költözésben és annak előkészítésében ezért már nem vett részt: a szeptemberi önkormányzati döntés másnapján megállapodott a többiekkel, hogy a továbbiakban nem lesznek üzlettársak, de azt még nem tudták, ki vigye tovább a márkát, az eszközöket, a csapatot. Végül ő engedett.

„Huzavona indult, melynek végén üres kézzel távoztam a Zöld Pardon Kft-ből, mert úgy gondoltam, hogy nem szeretnék a múltra további energiákat fordítani, inkább kizárólag a jövőre, a Budapest Parkra koncentrálok. Tehát rohamtempóban kezdtük előkészíteni a Parkot, egy merőben új vízió alapján, és közben lassan kiderült, hogy az új ZP velünk szemben, a Rákóczi híd túloldalán fog létrejönni. Azóta sem jártam ott, és ez jól is van így”

– mondta Pálffy.

Kővári Zsuzsanna máig egészen hihetetlennek tartja, hogy egy ilyen népszerű, rengeteg kulturális értéket hordozó kezdeményezést ennyire mondvacsinált indokkal zártak be. Mint mondja, akkor érezte először igazán, hogy politikai érdekek mentén bármit le lehet dózerolni.

„A tüntetésre, amit a ZP megmentésére szerveztünk, a legmenőbb zenekarok mellett 40 ezer szimpatizáns jött el, mindenki valami zöldet vett magára. Csodás és felemelő érzés volt a zöld tömeget látni, ez az egyik olyan dolog az életemben, amire igazán büszke vagyok. De sem a 100 ezer összegyűjtött aláírás, sem a tüntetés nem változtatott azon a tényen, hogy a Zöld Pardont ellehetetlenítették, egy korszak véget ért.”

A helyváltoztatás nem tett jót a ZP-nek, ugyan csak 800 méter a távolság a régi helytől, ami pár perc séta, de mégsem volt ugyanaz. A költözéskor még nem járt az 1-es villamos, tömegközlekedéssel nem lehetett jól megközelíteni, és rengeteg problémájuk volt az engedélyeztetéssel is, annak ellenére, hogy az önkormányzat arról biztosította őket, hogy támogatja a ZP Rákóczi hídhoz költözését.

Az új helyszínen mindössze két szezont ért meg a szórakozóhely. Kővári szerint a költözés, az új ZP felépítése a nulláról rengeteg pénzbe került, és a helyzetet nagyon megnehezítette, hogy az 5 hónapos szezonból másfél hónapot elvesztettek, mert nem kapták meg az engedélyeket. Ez akkora veszteséget termelt, amit nem tudtak kiheverni.

„Az sem tett jót, hogy a tulajdonosi körünk szétvált, megbomlott az egység, amivel a ZP-t közel 15 évig közösen tudtuk működtetni. Konkurenciaként megnyílt közben a Budapest Park a Duna másik oldalán. Bár tudomásom szerint ők is küzdöttek nehézségekkel az elején, talán a finaszírozási oldal ott biztosítottabb volt, profi marketinggel és szervező csapattal nagyon hamar nagyon sikeresek lettek. Őszintén elismerem a munkájukat, amit a régi ZP-vel elkezdtünk, azt profi szintre fejlesztették” – mondja egykori üzlettársa új vállalkozásáról Kővári Zsuzsanna, aki mostanra visszatért eredeti szakmájához, pszichológusként dolgozik.

Pálffy András szerint a Park bizonyos értelemben – szabadtéri koncerthelyszínként, állandó fesztiválként – magas színvonalon betölti a ZP által hagyott űrt. Ezzel együtt nem zárja ki, hogy egyszer még visszatérhet a legendás szórakozóhely.

„Azóta, hogy az új helyszínén bezárt a Zöld, időről időre eszembe jut, mennyire szép lenne a 99-es változat mai verzióját létrehozni az eredeti helyen. Tehát nem olyat, mint amilyen az utolsó években volt, hanem olyasmit – léptékében, menőségében és bájában – mint a megnyitásakor. Meglátjuk, én örülnék neki, és szerintem sokan mások is szívesen látnának egy újabb színfoltot Budapesten.”

Ez Kővári Zsuzsanna szerint is jó ötlet lenne: „Egyetértek Andrással, szerintem van igény az emberekben a nosztalgiára, ahogy az egyszerűségre, a természetességre is” – válaszolja a felvetésre.

Azt aligha vitathatja bárki, hogy a helyszín mostani, végletekig elhanyagolt állapotánál bármi más csak jobb lehet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Krasznahorkai László Nobel-díját a könyvtár és a könyvesboltok sem hirdetik a szülővárosában, pedig ő azt mondja: beérné egy A4-es papírlappal is
Az író Facebook-oldalán mondott köszönetet mindazoknak, akik gondoltak rá és gratuláltak neki az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.


Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:

„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”

A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Az Offspring bulija legalább olyan szórakoztató volt, mint a koncertet megelőző szünet – képes beszámoló
Az 1984-ben alapított amerikai punk-rock banda bő 40 év alatt sem veszített sokat a vonzerejéből – és a lendületéből sem, ahogy tegnap az MVM Dome-ban bebizonyították. Humoros, látványos, pörgős bulit csaptak – jöjjön a beszámoló képekkel!
Tóth Noémi - szmo.hu
2025. november 01.



Kevés felemelőbb élmény van egy anyának annál, mint amikor a gyerekkori kedvenc bandájára elviheti a saját kislányát bulizni, akinek – minő szerencse – jelenleg ugyanaz a kedvenc zenekara. Én még a nadrágra csiptethető walkmanemen hallgattam rongyosra az Americana kazettát, nemrég pedig a 9 éves lányom állított össze Spotify listát a best of válogatásukról, úgyhogy kijelenthető, hogy nem évültek el évtizedek alatt sem.

Az előzenekar a francia-kanadai punkegyüttes, a Simple Plan volt, akik kifejezetten jó hangulatot csináltak már az elején is, és láthatóan a közönség egy része miattuk (is) érkezett. Elhangzott többször a „köszönöm Budapest” is, amin mindig meghatódom külföldi bandák esetén, és láthatóan jól érezték magukat a srácok. Hatalmas strandlabdákat is útnak indítottak a csápoló kézáradatba, illetve már ekkor sem fukarkodtak a konfettiesővel. Már önmagában ez az ugrálásra komponált koncert is remekül megalapozta a főzenekart, de a legjópofább blokk a szünetben következett.

Egy világító „fuck yeah” feliratú léghajó kezdett el körözni felettünk egy drónnal, majd táncoló csontvázakkal elindult egy visszaszámláló, és bulis nóták kíséretében különféle tematikákat vetítettek a hatalmas kijelzőkön. Volt például közös karaoke az A-Ha Take on Me című dalával, illetve olyan szekciók, amelyeknél egy adott témára pásztázta a kamera a közönséget. Volt headbang cam, look like cam (itt baloldalon egy híres karaktert, jobb oldalon meg egy rá hasonlító látogatót mutatott a kamera, és nem mindenki volt boldog az összehasonlítástól), fenékrázás és fuck you cam (itt egy család édes kisgyermekei vitték a prímet, akik rögtön boldogan mutogatták a középső ujjukat). Illetve nem maradhatott ki a klasszikus csókkamera sem, amelynek a végére bevágták az elhíresült Coldplay-es jelenetet is. A humorfaktort fokozta a stáb egyik gorillának öltözött embere, aki végig a közönség soraiban bohóckodott, és lehetett vele fotózkodni.

A lányommal is mindenki jó arc volt: mindkét zenekar stábtagjától csak úgy kapott egy-egy pengetőt, felbecsülhetetlen ereklyékkel gazdagítva a megdicsőült negyedikesemet, és lépten-nyomon segítőkész fiúk akarták felvenni őt a nyakukba, hogy jobban lásson.

Amikor berobbant az Offspring, hét év után végre ismét nálunk pörgetve a legjobb és legújabb nótáikat, a közönség teljesen beindult. Szerencsére nem követték el azt a hibát, amit sokan el szoktak, hogy csak az új albumot erőltetik – bár az is ütősre sikerült –, hanem az össze slágeres puskaport is sorra előtték. Le sem lehetett törölni a vigyort a képünkről a lányommal, ahogyan együtt ordítottuk az I Want You Bad, a The Kid’s Aren’t Alright, a Pretty Fly (For a White Guy) vagy a Hit That refrénjeit.

A másfél órás koncertbe belefért egy Ozzy-megemlékezés egy Black Sabbath feldolgozással, valamint egy zongoránál előadott, Beatles-féle Hey Jude is, amely mellé egy saját dalt is balladásított a frontember, miközben a mobiltelefonok vakui elárasztották a stadiont. Apropó, az énekes nem éppen egy szokványos punk, hiszen Dexter Holland molekuláris biológiai doktorátusát HIV-kutatásból szerezte, valamint profi pilóta és repülésoktató is egyben.

Az egész koncert rendkívül látványos volt, és garantáltan unatkozásmentes, hiszen egyfolytában változott a vetítés, pattogtak a strandlabdák, estek a konfettik, lelkesen beszélt a banda, szóródtak a szikrák, sőt, felfújtak két hatalmas gumicsontvázat is, amelyek szájából végül füstcsóva szállingózott. Úgyhogy finoman szólva nem egy minimálra hangolt haknit élvezhetett a közönség, pedig fele ennyi erőfeszítéssel is imádtuk volna az estét.

Még a beengedés, a ruhatár és a metrózás is flottul ment, úgyhogy a lányom első nagyszabású stadionkoncertje szerencsére jobban nem is sikerülhetett volna. Én pedig vagy ezer rockkoncerttel a hátam mögött bátran kijelentem, hogy az Offspring tesz arról, hogy a mondás érvényben legyen: „punks not dead”!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Drámai továbbjutások, mansplaining és az évad talán legnagyobb éneklése: ilyen volt az X-Faktor második székes köre
Patai Anna komoly veszélybe került, végül egy meglepő szabálymódosításnak köszönhetően jutott tovább.


Itt aztán volt minden, mint a vásárban. Jó pár éve írom ezeket a cikkeket, de azt hiszem, ilyen változatos – és erős – székes kört még nem láttam.

Minden mesésen kezdődött, ugyanis Gáspár Laci erre a motívumra fűzte fel a saját rostáját. Hogy, hogy nem hozzá került a versenyzők közül "Piton professzor", "Hamupipőke" és "Gru" is. Ilyen felütés után a mentor természetesen mesés produkciókat várt. Meg is kapta, az más kérdés, hogy némelyik rémmesének bizonyult, de hát végül is halloweeni időszak van.

Ha már szóba került Piton professzor, ő kezdte az éneklést. Kicsit hűtlen lett szerepéhez, mert ahelyett, hogy tisztességes varázslóhoz méltóan hoppanált volna, Zaporozseccel érkezett – az Azon az éjszakán című dalt énekelte, de természetesen ezt is némileg módosítva, Lilinek ajánlva.

Sajnos a professzor nem mondta el az "Invito énektudás" varázsigét, és a mentorok – vállalva a kockázatot, hogy a mogorva varázsló elvarázsolja őket, vagy levon 100 pontot a Griffendéltől – visszaküldték tanítani.

A székek tehát üresen maradtak, de ez igen hamar megváltozott. Gulyás Dániel avagy Danny Roxx a Def Leppardtól a Put Some Sugar on Me-t énekelte. Laci örült a srác érkezésének, mert mint mondta, idén kevés a rock hang. Mondjuk szerintem ez Danny előadásával sem változott, nála nem csak a rockhang kevés, hanem úgy egyáltalán a hang. Ennek ellenére leülhetett.

"Szeretném, ha lenne egy rock katonám" mondta Laci egy Ossian parafrázissal élve.

A külhoni leányzó, Victory jobb volt, a 365 című Netflix sorozat betétdalát, az I See Redet énekelte az Everybody Loves and Outlaw-tól. Azért az ő éneklésében is voltak hiányosságok, de kapott széket. Így hát három éneklés után Lacinak már csak egy kiadó helye maradt.

Következett a "Hamupipőkének" elkeresztelt Kapitány Evelin, aki mintha csak megérezte volna, hogy Laci ma a mesékre utazik, a Mulán egyik betétdalával érkezett. A mentor szeme nem is maradt szárazon, és székkel hálálta meg a produkciót.

A székek beteltek, Majka nem is bírta ki, hogy ne szúrjon oda:

"Megteltek a székek, Lackó! A szórakoztatóipar csúcsa ül azokon székeken."

Gyengébb próbálkozások következtek, ebből a csokorból Ákos csak a humorával emelkedett ki, aki felhívta Laci figyelmét rá, hogy a piros szék még szabad. Illetve bejelentkezett műsorvezetőnek is, amire Majka megjegyezte: "Nagy szükségünk lenne rá, mert ketten vannak, de felet érnek."

De sajnos Ákos sem ülhetett le, ahogy Waskovics Tímea sem annak ellenére, hogy amúgy Laci gyermeki hangulatához nagyon illő dalt választott, Paulinától A te mesédet.

Solti Juli "Seekas" az idei X-Faktor egyik legnagyobb egyénisége, bár ő maga is megállapította magáról, hogy szélsőséges karakter. A produkciója – a Minimál című saját dala – meglehetősen eklektikus volt. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy néha a kevesebb több. De azért kapott széket, mert tényleg jól énekel.

A műsor első igazán meglepő fordulatát a Sztárban sztár leszekben is megfordult Engel-Iván Lili szereplése hozta. Beth Heart Love is a Lie című dalát választotta. Laci némi tépelődés után úgy döntött, Lilinek és Dannynak párbajoznia kell, ami két dologra ébresztette rá a mentort:

Lili nem elég jó, és Danny sem rock katona, legfeljebb HET (háború esetén túsz). Így egy eddig példátlan fordulattal mindkét versenyzőt hazaküldte.

Tóth Andi nagyon büszke volt Lacira ezért a döntésért.

A megüresedett széknek a 17 éves rapper, Lázi Dávid vagyis Lil Davis örülhetett. Laci többször is hangoztatta, hogy szeretne egy jó rappert, és Dávidban megtalálta. Majka meg is bánta, hogy a Táborban átengedte a srácot Lacinak.

Érdekes intermezzo következett. Bukovinszky Vanda, Lakatos Arnold Sándor és Darab Viktor úgy jutott tovább a Táborból, hogy a mentorok felajánlották nekik: álljanak össze trióvá. Mint kiderült, az új formáció kb. 12 óráig létezett, de annyira nem tudtak mit kezdeni egymással, hogy úgy döntöttek, külön próbálnak szerencsét.

A mentorok viszont nem értékelték ezt, hiszen a továbbjutást csapatként kapták, nem külön-külön. Némi tépelődés és moralizálás után produkció nélkül távoztak.

Fogytak a versenyzők Laci csapatából, Majka megint piszkálódni kezdett:

Vannak jó énekeseid? Mikor jönnek?

Ami már csak azért is szenyaság tőle, mivel Solti Juli leültetését ő is támogatta – ezek szerint őt mégsem tartja jó énekesnek?

Jött az idei évad egyik favoritja, Patai Anna. Aki nem csak jól énekel, de jól promotálható is a szakmai múltjával. Nem csoda, hogy Laci és Andi összevesztek rajta a Táborban. Mindenki azt várta, hogy rajt-cél győzelemmel a pirosszékben landol.

Ehhez képest elég gyenge produkciót nyújtott – a mentorok szerint. Bevallom, én nem hallottam annyira rossznak. Önmagához képest lehet, hogy gyengébben teljesített, de

hosszan sorolhatnám azokat az élő show-s versenyzőket a műsor történetéből, akik a kanyarban sincsenek hozzá képest, Király L. Norbitól Zámbó Krisztiánon át Mardollig.

Anna végül kegyelemkettessel leülhetett Juli helyére.

Kicsit csodálkoztam, hogy Tóth Andi nem nyúlt Juli után, hiszen korábban érte is harcolt. De hát ilyen ez a popszakma.

A piros szék sem árválkodott sokáig, hiszen jött Sárközi Lili. Ő az a versenyző, akire egy olasz étteremben figyelt fel Laci. A lány Aretha Franklintől a Say a Little Prayert énekelte egyszál elektromos gitárral a kezében, és Laci személyesen kísérte a biztos továbbjutást jelentő piros ülőalkalmatosságra.

"Irigykedem, Laci. Ez nem is versenyző volt, hanem extra produkció" mondta Tóth Andi.

Elég jól alakult Laci csapata, de ha azt hittük, túl vagyunk az izgalmakon, nagyot tévedtünk. Érkezett ugyanis Bakó Irén alias Nemesi Nazyra, hogy alaposan felkavarja az állóvizet. A fellépése magabiztos volt, de mégsem arrogáns, nagyon kedvesen adta elő, hogy ő azért jött, hogy valakit kipöcköljön a székéből.

Nagyon jó energiákkal érkezett a színpadra, laza volt, nyomát sem mutatta izgulásnak. Aztán hamar meghatóra fordult a hangulat, amikor kiderült, hogy Hegedűs Bori Anya című számát hozta. Édesanyjának szerette volna megköszönni azt, hogy a sok nélkülözés, a szegénység ellenére nem dobta őt el, felnevelte, és most itt lehet.

Nehéz mit hozzáfűzni, így néz ki a profizmus.

Tudatában van a képességeinek, magabiztosan használja őket, éppen ezért nem is fél, szinte a kisujjából rázza ki a feladatot.

És mindehhez társul egy nagyon megnyerő, laza, szerethetően pimasz és vicces egyéniség. Ritka az ennyire egyértelműen sóbizniszbe való versenyző.

Laci nehéz döntés elé került. Megfordította a sorrendet, és először azt mondta el, ki az Lili mellett, akivel biztosan együtt dolgozna – Davis örülhetett. Abban is biztos volt, hogy Evelint nem tudja magával vinni az élő show-ba.

>

Ezután következett Anna és Nazyra párbaja. Őszintén megmondom, számomra nem volt kérdés, hogy Nazyrát kell választania. Először is, sokkal jobban teljesített Annánál. Másrészt az sem mindegy, hogy Anna már ott van a szakmában. Annak idején jól szerepelt egy másik tehetségkutatóban, és lehet, hogy nem tartozik az énekesek elitjéhez, de folyamatosan jelen van énekesként és színészként is. Mondhatnám, kapott bőven lehetőséget.

Nazyra viszont még az út elején van, sokkal nagyobb szüksége van erre a műsorra.

Ha nem is teljesen ezen érvek mentén, de végül Laci is Nazyra mellett tette le a voksát, viszont meggyőzte Andit, hogy Annát vigye magával a saját csapatába. A mentorcsapat egyetlen hölgytagja biztos továbbjutást nem ígért Annának, de esélyt igen.

Ezzel Laci élőshow-s csapata is kialakult, és azt kell mondjam, a műsor történetének egyik legütősebb triója jött össze. Két szuper énekesnő és egy tehetséges rapper lesi majd Gáspár Laci minden szavát.

Hátra volt még Tóth Andi csapata. A mentorok amúgy sem mennek a szomszédba, ha egymást kell froclizni, de Andi körében szintet léptek. Szegény énekesnő folyamatosan kapta a mansplaininget, amikor a körülötte ülő urak meg akarták neki mondani, hogy kell jól dönteni.

Az adok-kapok miatt néha már-már úgy éreztem, a Megasztárt nézem.

A fiúk leginkább attól óvták Andit, hogy ne Patai Annához mérje a többieket, mert ő profi énekes, nem lehet a többi versenyzőtől ugyanazt a szintet várni. Szerencsére a hölgy nem nagyon hagyta magát eltántorítani, és nem osztott kegyelemszékeket.

Nem ülhetett le a Száz forintnak című dalt eléneklő Peter Juhász, sem a mezítláb erdőben éneklő Mátyás. Hiába énekelte, hogy Don't Stop Me Now – Andi pontosan ezt tette, megállította a további menetelést. Eleve Queent énekelni nagyon nagy rizikó, a vérprofik közül is csak keveseknek sikerül. Még magából a Queenből sem mindenkinek.

A 61 éves Oprea Tony volt az első, aki helyet foglalhatott Anna mellett. Tom Jones slágerrel érkezett. Hozzám sokkal közelebb áll ez a stílus, mint mondjuk a rapp, és örülök, hogy a mentorok is értékelik. De azért sejteni lehetett, hogy Tony nem marad ülve végig, hiszen a trend és a biznisz nem kedvez ennek a korosztálynak és ennek a műfajnak.

Karolina Brandova a saját dolgát nehezítette meg a dalválasztásával. Lara Fabian Carusója nem könnyű falat, és nem is sikerült jól elénekelni. Ennek ellenére Andi még nem akarta elengedni, ezért leülhetett a harmadik fehér széke.

Gazdag Máté – Máté Dzsi a mentorok nagy kedvence, ahogy az enyém is. A Táborban ő volt az, aki bevallotta, hogy az angoltudása meglehetősen hiányos, mondhatnánk úgy is, hogy nincs.

De nagyon nagy egyéniség, igazi mackó, akinek nem utolsó sorban nagyon karakteres énekhangja van.

Le is ülhetett.

Laci egyenesen a piros széket adta volna neki, de Andi félt ennyire elkötelezni magát, már csak azért is, mert sokszor hallotta hamisnak Máté éneklését. Így inkább Tonit állította fel, hogy helyet készítsen Dzsinek.

Néhány ígéretes tehetség csalódást okozott Andinak, de aztán jött Molnár Dávid, aki Frank Sinatrát énekelt. Karolina számára itt ért véget a műsor, mert át kellett adnia a helyét.

Bellano produkciója is nagyon bejött Andinak, ezért a rappernek párbajoznia kellett Mátéval. Az énekesnő hosszas tépelődés után úgy érezte, Bellanóval szeretne jobban együtt dolgozni. A párbajban előadott dal győzte meg. Máté kicsit igazságtalannak érezte a döntést, de elfogadta.

Alakult a csapat, de még hátra volt néhány aduász. Andi annyira "belehabarodott" Istenes Márkóba, hogy piros széket adott neki, pedig ez az előadás azért közel sem volt olyan jó. Igaz, Lacinak és Majkának is tetszett. Az biztos, hogy a srác igazi showman, de ahogy Milán is rámutatott, rossz dalt választott – Måneskin: Bagging –, és "borzalmas" volt a produkció.

Én végéig azon gondolkodtam az előadása alatt, hogy mennyivel jobban állna ez a dal Marics Petinek.

Na és akkor még hátra volt Mohácsi Anett. Ő is nagy visszatérő, 2021-ben a mentorházban esett ki. Andi azzal "nyugtatta", hogy kizárólag nagyon erős produkcióval szabadíthat fel helyet. De Anett egy percig sem aggódott, és akkorát énekelt, hogy ha én ülök a mentorszékben, szemrebbenés nélkül lecseréltem volna Patai Annát. Etta Jamestől az All I Could Was Cry (Beyonce feldolgozásban) igazi telitalálat. Olyan dal ez, amivel biztosra lehet menni – feltéve, hogy a versenyző valóban képes elénekelni.

Andi nem volt olyan határozott, mint én. Amiben biztos volt, hogy Molnár Dávidnak mennie kell, és hogy Bellanót is vinni akarja az élő show-ba.

Így hát Anna és Anett párbajozott, és most jött az idei évad talán legnagyobb meglepetése.

Nem az volt a meglepő, hogy Anett Lutricia McNeal slágerét – Ain't That Just the Way – tökéletesen énekelte el. Hanem az, hogy a Lacinál bukdácsoló Patai Anna, miután órákon át ült Andi fehér székében, és az utolsó pillanatban párbajoznia kellett a továbbjutásért, kisétált, és úgy elénekelte Celin Diontól az All By Myself-et, hogy mindenkinek leesett az álla.

Ezen a ponton nem lehetett jó döntést hozni. Úgy gondolom, Andi rosszul tette, hogy Márkót piros székre ültette, és már Bellano tovább jutását sem lett volna elegáns visszavonni. A mentorok is egyetértettek abban, hogy nem lehet választani a két énekesnő között.

Az előbb azt mondtam, Patai Anna éneklése volt az évad legnagyobb meglepetése.

Ez azon a ponton igaz is volt, de rosszul öregedett ez a megállapításom. Majka ugyanis meglepő, az X-Faktor történetében majdhogynem egyedülálló javaslatot tett.

Szerinte a műsor lényege nem az, hogy melyik mentor nyer, hanem hogy a tehetségek lehetőséghez jussanak. Éppen ezért őt nem zavarná, ha Andinak rendhagyó módon négy versenyzője lenne a műsorban. Minden mentor azonnal igent mondott rá, és vélhetően a füleseken keresztül Verebély Marcell kreatív producer is. Így hát a szabályok meggörbítésével minkét énekesnő ott lesz az élő műsorban.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem egészen példa nélküli. 2012-ben – amikor még 6 versenyző juthatott tovább a székes körből – a lányok kategóriájában 6 helyett 7 versenyző mehetett tovább. Akkor Csobot Adél kedvéért módosítottak a gyakorlaton, sok rajongó kritizálta is ezért a műsort. Igaz, akkor a székekről nem egyenesen az élő show-ba vezetett az út, hanem csak a Mentorházba.

Azt ki lehet jelenteni, hogy erős az idei évad, különösen Laci és Andi csapata. Emlékszem még azokra az időkre, amikor a székeknél sorra elvéreztek a legnagyobb favoritok, és végül a továbbjutók is csak nagy jóindulattal kaptak lehetőséget. Ahhoz képest a mostani felhozatal mindenképp bizakodásra ad okot.

Jövő héten csütörtökön egy sajtótájékoztatón mutatják be az élő show szereplőit, amiről természetesen tudósítani fogok, megszólaltatom a mentorokat és az érdekesebb versenyzőket is. Utána pedig jöhet az első élő show!


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Visszatér a terrorbohóc – Az új It: Welcome to Derry HBO-sorozat keményen darálja a szereplőit!
Újra látjuk Derryt, és vele együtt a gyermekkor legrettegettebb rémálmát, a félelemből táplálkozó démoni lényt. Az It: Welcome to Derry első része minden várakozást felülmúl! A 60-as évek ártatlansága sosem volt ennyire félelmetes. Andy Muschietti új sorozata egyszerre nosztalgikus és hátborzongató!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. október 29.



Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.

Andy Muschietti, aki a korábbi Az-filmekkel már bizonyította, hogy mesterien ért a rettegés megkomponálásához, most visszatér a gyökerekhez.

Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.

A hatvanas évek miliője rendkívül hitelesen kel életre. A díszletek, a jelmezek, a zenék és a színek együttesen teremtik meg azt a nosztalgikus, mégis fenyegető légkört, ami az eredeti filmek egyik legnagyobb erőssége. Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a múlt bája és a borzalom közt, ez az ellentét adja a sorozat igazi ízét. A gyerekkori ártatlanság és Derry mélyén megbúvó gonosz kontrasztja itt is tökéletesen működik.

A nyitójelenet nemcsak hatásos, de egyenesen mellberúgó. A brutalitás kicsit talán öncélú, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy a néző ne felejtse el, ez bizony nem egy családi matiné.

A 18-as karika bőven indokolt, ám a készítők ügyesen elkerülik a túlzások csapdáját, épp annyit mutatnak, amennyit kell. Ez a visszafogottabb merészség teszi igazán feszessé a hangulatot. Maradjunk annyiban, hogy az első jelenet szülésjelenete velem marad egy ideig.

A történet középpontjában ismét gyerekek állnak, akik egy titokzatos eltűnés nyomába erednek. Matty (Miles Ekhardt) sorsa már a nyitányban eldől, de „barátai”: Lilly (Clara Stack) és Teddy (Mikkai Karim Fidler) még nem tudják, mi történt vele.

A bűntudat és a kíváncsiság hajtja őket, miközben lassan szembesülnek Derry sötét titkaival.

Pontosabban egy nagy titkával. A gyerekszínészek frissességet hoznak a képernyőre: természetesek, szerethetőek és hihetőek. Bár egyikük sem ismert név, mindannyian tökéletesen hozzák a karaktereiket. Már most érezni, hogy erős kis csapat kovácsolódik belőlük, akárcsak az eredeti film hőseiből. De azért várjuk ki az első rész végét.

A felnőtt szereplők közül James Remar és Jovan Adepo visznek színt a mellékszálakba. Alapvetően érdekes a koreai veterán története, aki a hidegháborús Amerika árnyékában próbál boldogulni. Mint afroamerikai tiszt, ki kell harcolnia társai tiszteletét, olykor kevesebb sikerrel. Ez, a rasszizmussal szembeni görbe tükör, meglátjuk majd mire megy. A sorozat itt-ott játszik történelemmel, néha kissé idealizálja a múltat, de mindez megbocsátható, mert a cél nem a dokumentarizmus, hanem a hangulat megteremtése. Ez viszont egyértelműen működik, méghozzá hibátlanul.

A történet nem kiemelkedő, akik olvasták/látták az eredetit, azért érezhetően ismétlik önmagukat, de az első rész alapján még ezt nem nevezném egyértelmű negatívumnak.

Bill Skarsgård hiánya talán meglepetésként érheti az egyszeri nézőt, de éppen ez ad izgalmat az első résznek. A terrorbohóc árnyéka ott lebeg minden jelenet fölött, még akkor is, ha ő maga nem bukkan fel. Ez a sejtelmesség fokozza a feszültséget: tudjuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor újra szembenézünk vele, és ez a várakozás az egyik legerősebb húzóereje az első résznek. Alig várom a folytatást!

Technikailag a sorozat eddig kifogástalan. A vizuális világ egyszerre realisztikus, brutális, véres és álomszerű, a fényképezés gondosan kidolgozott.

A kamera néha játékosan követi a gyerekeket, máskor ridegen pásztázza a kisváros utcáit, mintha maga Derry is élne, lélegezne. Az effektek nem hivalkodóak, inkább finoman támogatják a történetmesélést, egészen addig, ameddig be nem tör a képernyőre a kétfejű repülő démonbébi és minden finomkodást kidobnak az utcára. A hangdizájn tökéletesen épít a csend erejére és a kaotikus pusztításra.

Az első epizód végén katartikus pillanat zárja a történetet. Egy olyan befejezés, ami után az ember ösztönösen a következő rész gombja után nyúlna, ha tehetné. A Warner azonban heti adagokban tálalja a rémálmot, így marad a várakozás feszültsége.

Ez talán nem is baj: az It: Welcome to Derry eddig inkább lassan bontakozó, atmoszférikus horror, amit érdemes ízlelgetni, nem egyszerre ledarálni. Pedig nagyon kívánja a szervezetem a következő részt!

A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem csupán rettegést kínál, hanem érzelmet is. A barátság, az örökölt traumák, a bűntudat és az összetartozás témái újra és újra előkerülnek, a horror elemek mögött valódi emberi dráma húzódik. A gyerekszerelem és a veszteség árnyéka, a felnövés fájdalma mind ott rezeg a háttérben, ettől lesz a sztori több puszta ijesztgetésnél.

Összességében az It: Welcome to Derry első része méltó folytatása Muschietti világának. Nagyon reméltem, hogy A Flash - A villám csak egy véletlen botlás volt és a szakember nem felejtett el rendezni.

Atmoszférikus, izgalmas és vizuálisan lenyűgöző.

Aki szerette a 2017-es filmeket, az most is otthon fogja érezni magát ebben a baljós kisvárosban. Az alkotók tisztelettel nyúlnak a forráshoz, mégis képesek új színt vinni a történetbe, eddig azért az kiemelhető, hogy még csak egy rész elérhető a sorozatból. Ha a folytatás is tartja ezt a színvonalat, akkor Derry városa újra a modern horror egyik legizgalmasabb helyszínévé válhat, és mi örömmel térünk vissza oda, bármennyire is rettegünk tőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET: