Szegényleves úriasan
Ahogy egy szép bross utánozhatatlanul elegánssá változtat egy sima fekete kisestélyit, úgy alakít át egy hétköznapi ételt is egy drágább kiegészítő. A kisestélyi most a krumplileves, a bross pedig a garnéla.
Nagy távolságokat kell itt áthidalni, elismerem. A krumpli és garnélarák mind földrajzilag, mind gasztronómiai megbecsülésüket tekintve igencsak messze esik egymástól. Az egyik földhözragadt – a szó átvittebb és szorosabb értelmében egyaránt –, hétköznapi és tömegeleség, ezzel szemben a másik a csúcséttermek elmaradhatatlan kényeztetése, vízikincs, semmi köze nincs a földhözragadáshoz, meg úgy általában a földhöz sem.
Hogy melyik melyik, az nem kvízbe illő kérdés.
Ezt a leves egyik németországi utamon kóstoltam meg, és miután nem sikerült megszereznem a receptet, egyik unalmasabb délutánomon nekiálltam önállóan kikísérletezni. Egy krumplileves nem túl nagy kihívás, még akkor sem, ha burgonyakrémlevessé magasztosul, a garnéla meg adja magát, itt csak az volt meglepő, hogy ez a két merőben eltérő komponens képes szépen illeszkedni, de hát ezt nem nekem kellett kitalálni, ezt kitalálták már Trier városában, én legalábbis ott ettem.
A krumpli azonban nem egyedül, hanem koalícióban alkotta a leves, mégpedig a vízitorma segítségével, ami nagyjából a Rajnától nyugatra petrezselyemszámba megy és nevetséges áron vesztegetik, de idehaza csak előkelő delikátokban kapható, olyan drágán, hogy a vásárlónak biztosítsák a kivételezettség érzését, hiszen aki egy ilyen igénytelen gyomért ennyit fizet, az csak exkluzív ember lehet. Jól jár tehát a boltos is, az extraprofittal, és jól jár a vásárló is, mert krőzusnak érezheti magát.
Aki viszont nem óhajt belebocsátkozni ebbe a társasjátékba, az használjon zsenge spenótot vagy mángoldot, nem állítom, hogy ugyanaz lesz, de rosszabb sem lesz, csak kicsit más.
Az alaplé viszont lényeges, bár ez itthon kényes kérdés, de annak íze sokat gazdagít a levesen, nem véletlen, hogy kevés hozzávalóból főzik. Az ízek java része ugyanis az alapléból származik.
5-6 darab krumpli (kb 1 kg)
1 (salott)hagyma
2 dl tejszín
0,5 l csirke- vagy borjúalaplé
1 kis doboz vízitorma vagy két maréknyi zsenge spenót, esetleg mángold
6 garnélarák
só, bors, szerecsendió, csipetnyi cayenne bors
1 gerezd fokhagyma
1 evőkanál vaj, kevés olaj
1. Az apróra vágott hagymát pirítsuk aranyszínűre az olajon, a krumplit hámozzuk meg és kockázzuk fel, majd pirítsuk 4-5 percig a hagymával együtt. Öntsük fel az alaplével, amit annyi vízzel egészítünk ki, hogy ellepje a krumplikockákat, s főzzük puhára. Amikor megpuhult, krumplinyomóval törjük össze – így könnyebben turmixolható és nem maradnak benne krumplidarabok, mert most nem szűrjük át a levest –, adjuk hozzá a tejszínt, ízlés szerint sózzuk-borsózzuk, reszeljünk rá frissen szerecsendiót, dobjuk bele a vízitormát/spenótot/mángoldot (hm, ki kellene próbálni ezekkel egyszerre?), és botmixerrel krémesítsük. Ha túl sűrű, kevés forró tejjel hígítható.
2. A garnélarákot tisztítsuk meg, hintsük meg sóval, borssal és cayenne borssal, aztán egy egészben hagyott gerezd fokhagyma társaságában forró vajon 2-3 perc alatt süssük meg. Minden tányérra tegyünk egy garnélát, vagy ha van több, akkor kettőt. Senki sem fogja rossz néven venni.
A képen az eredeti leves szerepel, ahol fifikásan tálalták a garnélát, így nem süllyed bele a levesbe, végül is úszott eleget, amíg élt. Így mutatósabb is, és egy bambuszpálcikával ez a tálalás könnyen rekonstruálható. Ilyen pálcikákat papír-írószeres boltokban, vagy művészellátókban lehet kapni.
Megjegyzem, hogy elsőre sikerült újraalkotni a leves ízét, hacsak nem részrehajló az ízmemóriám. Egyedül a krémesség lehetett volna selymesebb, valószínűleg azért, mert az étteremben Thermomixszel készítették, amely krémlevesek terén verhetetlen, vagy csak átszűrték sűrű szitán, s utána turmixoltak még bele egy kevés zöldet. A két variáció közöl az egyik házilag is könnyen követhető.
