„Egy afganisztáni menekültről szóló filmmel nehéz felvenni a versenyt”, mondja Bergendy Péter, a Post Mortem rendezője
Magyarország a Post Mortemet nevezte az Oscar-díjra. A filmről írt kritikánkat itt olvashatod. Bergendy Péter rendezővel a bemuató után beszélgettünk.
– Mi volt előbb? A szándék, hogy legyen magyar horrorfilm, vagy az ötlet?
– A horrorfilmek mindig is közel álltak hozzám. Már gyerekkoromban is láttam horrorfilmeket Super 8-as verzióban. Később, pszichológusként is horrorfilmekkel foglalkoztam.
Aztán egy ideig háttérbe szorultak, de A vizsga és a Trezor után elgondolkoztam, mit kéne csinálni. Akkor jutott eszembe, hogy vissza kéne térni a horror műfajához.
Az ötlet egyébként onnan jött, hogy egyszer, télen, a szentendrei skanzenben kerestünk forgatási helyszíneket, és rájöttünk, milyen nagyszerű helyszín, mert télen zárva van. Nyugodtan lehet forgatni.
– Ha az ember azt hallja, hogy „magyar” horrorfilm, óhatatlanul vegyes érzések vannak benne. Sokszor előfordul, hogy amikor egy külföldön népszerű dolognak megcsináljuk a magyar változatát, akkor valami erőltetett, gagyi dolog lesz belőle – kicsit, mint a magyar narancs. De ez tényleg egy hiteles, ízig-vérig magyar történet, hiszen amiről szól, az a történelmünk része volt.
– Nem véletlenül ebbe a korba helyeztük a történetünket. Az első világháború utáni időszak a magyar történelem egyik legsúlyosabb traumája.
Aztán gondolkoztunk, mi legyen a sztori. Azt vettem észre, hogy a post mortem fotózás mindenkinek megbizsergeti a fantáziáját. Érdemes lenne egy horrorba beletenni, korábban nem nagyon volt ilyen.
A kísértettörténet pedig onnan jött, hogy a magam részéről nem nagyon félek a horrorfilmektől, de a kísértettörténetektől igen, és ehhez illik is a halott fotózás témája.
– A post mortem fotózás Magyarországon is szokás volt? Angliáról hallottam, de Magyarország kapcsán még nem találkoztam vele.
– Egész Európában készültek ilyen fotók. Abban az időben az emberek nem nagyon engedhették meg magukat, hogy lefotóztassák magukat, mert sokba került. Ezért az életük fontos pillanataira tartogatták a fotózást.
A post mortem fotókon ugyebár a halottakat örökítették meg szeretteik körében. A legtöbb ilyen fotó egyébként gyerekekről készült. Az ő emléküket próbálták így megörökíteni.
– Akkor talán ezért lett a főszereplő, Tomás, német? Hogy külföldről elhozza Magyarországra ezt a divatot?
– Ennek meglehetősen racionális oka van. Amikor elkezdtük a történetet fejleszteni, az akkori producerünk – akivel aztán elváltak útjaink – javasolta, hogy rakjunk bele egy külföldi karaktert, mert talán segítené a film külföldi eladását. Aztán sok minden megváltozott, de azt megtartottuk, hogy a főhős legyen német.
– Nem vagyok kimondottan horror rajongó, a jó filmeket szeretem, amik között akad horror is, mint például Az ördögűző. A legtöbb horrorfilmen általában nevetni szoktam, mert annyira kiszámíthatóak. A Post Mortemben viszont sokszor azt érzetem, hogy a horrorok szabályai szerint itt mindjárt történni fog valami, de mégsem akkor jött az ijesztés, hanem amikor nem is számítottam rá.
– Próbáltam a filmet a saját horrorfilmnézői elvárásaim szerint megcsinálni. Teljesen tudatosan építettük fel az egyes jeleneteket, és mutogatunk olyan dolgokat, hogy na, talán innen kéne majd támadnia annak a kísértetnek, de aztán mégsem onnan támadunk. Én ezeket nagyon bírom.
Illetve úgy érzem, a halálesetek is elég kreatívak.
– A munka során próbált megidézni nagy példaképeket?
– Az ördögűző nekem is nagy kedvencem, vagy például a Halloween. A hatásokat, vagy a hangulatukat tekintve ezek mindenképp hatottak a mi filmünkre is.
– Nyilván meghatározó, hogy egészen más dimenziókban dolgoztak, mint az amerikai filmesek. Ennek ellenére a film szerintem bárhol megállná a helyét. Hogy sikerült kipótolni a hiányosságokat?
– Lelkesedéssel. Ennek a filmnek a költségvetése egy átlagos, alacsony költségvetésű amerikai horrorfilm büdzséjének a fele.
Amiben nincsenek trükkök, mai történet, nincsenek díszletek, néhány szereplős. Mi pedig csináltunk egy kosztümös filmet, sok szereplővel, jelmezekkel, bonyolult trükkökkel.
Amikor nekiálltunk a filmnek, tudtuk mennyi pénzünk van rá. Tudtuk, hogy a dupláját is simán el tudnánk költeni, de el kellett dönteni, hogy megcsináljuk annyiért, vagy lemondunk róla.
Úgy döntöttünk, hogy igen, megcsináljuk. A stábtagok lelkesedése, hozzáállása segített, hogy el tudjunk készíteni egy amerikai minőségű filmet.
– Azt olvastam egy korábbi interjúban, hogy a halottakat táncosok alakították.
– Arra nem volt pénzünk, hogy bábukat gyártassunk, méreg drága lett volna. A rendezőasszisztensem, György Csilla ötlete volt, hogy a halottak eljátszására kérjünk meg táncosokat, nekik van olyan testtudatuk és test koordinációjuk, hogy képesek legyenek mozdulatlanok maradni.
Természetesen a háttérbe kifektetett hullák között voltak bábok, de a fényképezett halottak közül egy kivételével mind táncos volt.
Nagyon jó karaktereket találtunk, és nagyon lelkesen vettek részt a munkában. Ettől függetlenül, az utómunka során számítógéppel bele kellett még nyúlnunk, például a szemek mozgása miatt. Ugyanis ha valakinek elmozdítjuk a fejét, a szeme reflex szerűen mozogni kezd.
– Nekem kicsit az Egyenesen át is eszembe jutott, az átjárás a halottak világába…
– A horrorfilmek egyik alapkérdése, hogy mi van a halál után. A mi filmünk is erre játszik rá, egy halál közeli állapotba kerülünk. A Post Mortem nem feltétlenül akar magyarázatot adni minderre, de egyfajta szimbolikus nyelvvel talán mégiscsak közelebb visz minket a halál feldolgozásához.
– Adja magát a kérdés: Ön hisz a kísértetekben, vagy akár a túlvilágban?
– Azt mondom, hogy „is”: Ez hangulat kérdése is. Az biztos, hogy létezik valami természetfeletti dolog, ami lehet, hogy az emberből, a tudattalanjából jön, vagy a kollektív, közös tudattalanunkból, ha jungi nézőpontból szeretnénk a kérdést megközelíteni.
Valami létezik, amikor összeállnak a dolgok, amikor véletlen egybeesések történnek, ami lehet akár üzenet a túlvilágról, vagy a tudattalanunkból.
– Vannak különféle szellem típusok. Démonok, kopogó szellemek, üvöltő szellemek… A Post Mortemben meghatározták tudatosan, hogy a „mi” szellemeink micsodák?
– Próbáltuk ötvözni. Vannak úgy nevezett poltergeist jelenségek a filmben, de vannak megtestesülések is, amikor a kísértetek megjelennek a szereplők között. Vagy például a prekogníció jelensége is szerepel, amikor egy jövőbeli eseményt vetítenek előre.
Ezt elég tudatosan végig vittük a filmben. Nem feltétlenül kell a nézőnek megértenie, de nekünk, a film belsőlogikájához elengedhetetlen volt, hogy felfűzzük a kísértetjelenségeket egy ilyen szálra.
– A színészekkel mennyire kell megbeszélni, hogy mi miért történik?
– Van, amit megbeszéltünk, hogy ez ezért és ezért van, de van olyan is, amit csak forgatás közben, vagy akár a vágóasztalon rakunk össze, hogy mi miből következik. A filmforgatás, egy dinamikus folyamat, az alkotás a vágóasztalon válik kerek egésszé.
– Mennyire okoz nehézséget a színészeknek az, hogy olyan kísértetekkel kell hadakozniuk, akik ott sincsenek, hiszen csak utómunkában kerülnek oda?
– Minden színésznek nagy feladat olyan színészekkel játszani, akiket nem lát. Ugyanakkor, ma már a filmek többségében olyan számítógépes trükkök vannak, hogy a mai színészeknek erre fel kell készülniük.
Szerencsére profi színészeink voltak, és megbíztak bennem. Tehát ha valakinek azt mondtam, hogy félj jobban, mert itt valami ijesztő fog történni, akkor próbálta kihozni magából.
– A Post Mortemet nevezi Magyarország az Oscar-díjra. Ezt kik és mi alapján döntik el?
– Ez a Nemzeti Filmintézet hatásköre. Van egy döntőbizottság, ők választják ki, hogy az adott évben bemutatott filmek közül melyik mehet az Oscarra.
Ennek nagyon pontos szabályai vannak, például fontos szempont, hogy mennyit beszélnek benne magyarul. Meg kellett mérnünk, hogy mennyi dialógus szerepel a filmben – összesen 17 percet beszélnek a közel két órás filmből –, és hogy ebben a 17 percben mennyi a magyar szöveg.
Az is fontos, hogy minőségi film legyen. Olyan, ami Amerikában tetszést arathat. A Post Mortemnek van eleje, közepe és vége, tehát klasszikus dramaturgiát követ, mint az amerikai filmek szoktak.
Az sem árt, ha van valami társadalmi tartalma.
Az más kérdés, hogy nem biztos, hogy ezt egy hollywoodi fodrász érteni fogja…
– A statisztikák alapján mik az esélyei egy horrornak?
– Tény és való, hogy nem túl sok horror film kapott eddig Oscart.
– És ha igen, akkor is inkább az effektek, maszk, esetleg a hang...
–Igen, bár most a Tűnj el megkapta a legjobb forgatókönyvért járó díjat.
Meglátjuk. Szerencsére Amerikában a horror nem számít elátkozott műfajnak, emiatt nincs hátrányban a filmünk. De például egy afganisztáni menekültről szóló filmmel nehéz felvenni a versenyt.
A nemzetközi film kategóriában különösen szeretik a kurrens politikai és társadalmi problémákat feldolgozó alkotásokat.
– Az viszont bizakodással tölt el, hogy a film nagyon szépen szerepel a különböző fesztiválokon.
– 28 fesztiválra jutott el a film, és összesen 23 díjat nyert. Ebben benne van az a négy Magyar Mozgókép Díj, amit nyáron kaptunk. 18 versenyprogramban szerepeltünk, ami nagyon nagy szó. Ezek elsősorban európai fantasztikus, horror és science-fiction filmfesztiválok.
– Mennyi ideig tartott, hogy ez a film elkészülhessen?
– Nyolc év. 2012 nyarán adtuk be a történetet kreatív partneremmel, Hellebrandt Gáborral a tervet egy közönségfilmes pályázatra. Akkor indult a fejlesztés, és 8 év alatt elkészült. 2018 november-december és 2019 január-februárjában volt a forgatás.
– Hogyan tovább?
– Sok új ötlet van, de konkrétum egyelőre nincs. A film Torontóban kapott egy olyan díjat a közönségtől, ami arról szól, hogy ennek a filmnek szeretnék látni a folytatását. Úgyhogy ez is felmerült, van is ötletünk a második részre, izgalmas lenne egy kísértettörténet a 20-as évek magyar kisvárosában.
