KULT
A Rovatból

„Egy afganisztáni menekültről szóló filmmel nehéz felvenni a versenyt”, mondja Bergendy Péter, a Post Mortem rendezője

Az első magyar horrorfilm rendezőjével beszélgettünk arról, hogy lehet színvonalas filmet készíteni egy amerikai produckció büdzséjének töredékéből, kérdeztük az oscar-esélyekről és arról is, hogy miért pont kísértetfilmet forgatott.


Magyarország a Post Mortemet nevezte az Oscar-díjra. A filmről írt kritikánkat itt olvashatod. Bergendy Péter rendezővel a bemuató után beszélgettünk.

– Mi volt előbb? A szándék, hogy legyen magyar horrorfilm, vagy az ötlet?

– A horrorfilmek mindig is közel álltak hozzám. Már gyerekkoromban is láttam horrorfilmeket Super 8-as verzióban. Később, pszichológusként is horrorfilmekkel foglalkoztam.

Aztán egy ideig háttérbe szorultak, de A vizsga és a Trezor után elgondolkoztam, mit kéne csinálni. Akkor jutott eszembe, hogy vissza kéne térni a horror műfajához.

Az ötlet egyébként onnan jött, hogy egyszer, télen, a szentendrei skanzenben kerestünk forgatási helyszíneket, és rájöttünk, milyen nagyszerű helyszín, mert télen zárva van. Nyugodtan lehet forgatni.

Ekkor gondoltunk arra, hogy egy magyar, falusi környezetben játszódó horrorfilmet kellene csinálni.

– Ha az ember azt hallja, hogy „magyar” horrorfilm, óhatatlanul vegyes érzések vannak benne. Sokszor előfordul, hogy amikor egy külföldön népszerű dolognak megcsináljuk a magyar változatát, akkor valami erőltetett, gagyi dolog lesz belőle – kicsit, mint a magyar narancs. De ez tényleg egy hiteles, ízig-vérig magyar történet, hiszen amiről szól, az a történelmünk része volt.

– Nem véletlenül ebbe a korba helyeztük a történetünket. Az első világháború utáni időszak a magyar történelem egyik legsúlyosabb traumája.

Aztán gondolkoztunk, mi legyen a sztori. Azt vettem észre, hogy a post mortem fotózás mindenkinek megbizsergeti a fantáziáját. Érdemes lenne egy horrorba beletenni, korábban nem nagyon volt ilyen.

A kísértettörténet pedig onnan jött, hogy a magam részéről nem nagyon félek a horrorfilmektől, de a kísértettörténetektől igen, és ehhez illik is a halott fotózás témája.

– A post mortem fotózás Magyarországon is szokás volt? Angliáról hallottam, de Magyarország kapcsán még nem találkoztam vele.

– Egész Európában készültek ilyen fotók. Abban az időben az emberek nem nagyon engedhették meg magukat, hogy lefotóztassák magukat, mert sokba került. Ezért az életük fontos pillanataira tartogatták a fotózást.

A post mortem fotókon ugyebár a halottakat örökítették meg szeretteik körében. A legtöbb ilyen fotó egyébként gyerekekről készült. Az ő emléküket próbálták így megörökíteni.

Magyarországon a tipikus post mortem fotózás nem hiszem, hogy elterjedt volt, de azért ugyanúgy itt is készültek fotók halottakról.

– Akkor talán ezért lett a főszereplő, Tomás, német? Hogy külföldről elhozza Magyarországra ezt a divatot?

– Ennek meglehetősen racionális oka van. Amikor elkezdtük a történetet fejleszteni, az akkori producerünk – akivel aztán elváltak útjaink – javasolta, hogy rakjunk bele egy külföldi karaktert, mert talán segítené a film külföldi eladását. Aztán sok minden megváltozott, de azt megtartottuk, hogy a főhős legyen német.

– Nem vagyok kimondottan horror rajongó, a jó filmeket szeretem, amik között akad horror is, mint például Az ördögűző. A legtöbb horrorfilmen általában nevetni szoktam, mert annyira kiszámíthatóak.

A Post Mortemben viszont sokszor azt érzetem, hogy a horrorok szabályai szerint itt mindjárt történni fog valami, de mégsem akkor jött az ijesztés, hanem amikor nem is számítottam rá.

– Próbáltam a filmet a saját horrorfilmnézői elvárásaim szerint megcsinálni. Teljesen tudatosan építettük fel az egyes jeleneteket, és mutogatunk olyan dolgokat, hogy na, talán innen kéne majd támadnia annak a kísértetnek, de aztán mégsem onnan támadunk. Én ezeket nagyon bírom.

Illetve úgy érzem, a halálesetek is elég kreatívak.

Igyekeztünk nem szokványos elemeket belerakni, amiktől más lesz, mint a többi kísértetfilm.

– A munka során próbált megidézni nagy példaképeket?

Az ördögűző nekem is nagy kedvencem, vagy például a Halloween. A hatásokat, vagy a hangulatukat tekintve ezek mindenképp hatottak a mi filmünkre is.

– Nyilván meghatározó, hogy egészen más dimenziókban dolgoztak, mint az amerikai filmesek. Ennek ellenére a film szerintem bárhol megállná a helyét. Hogy sikerült kipótolni a hiányosságokat?

– Lelkesedéssel. Ennek a filmnek a költségvetése egy átlagos, alacsony költségvetésű amerikai horrorfilm büdzséjének a fele.

Amiben nincsenek trükkök, mai történet, nincsenek díszletek, néhány szereplős. Mi pedig csináltunk egy kosztümös filmet, sok szereplővel, jelmezekkel, bonyolult trükkökkel.

Amikor nekiálltunk a filmnek, tudtuk mennyi pénzünk van rá. Tudtuk, hogy a dupláját is simán el tudnánk költeni, de el kellett dönteni, hogy megcsináljuk annyiért, vagy lemondunk róla.

Úgy döntöttünk, hogy igen, megcsináljuk. A stábtagok lelkesedése, hozzáállása segített, hogy el tudjunk készíteni egy amerikai minőségű filmet.

Ha ez a film Amerikában készül, akár a tízszeresébe is kerülhetett volna.

– Azt olvastam egy korábbi interjúban, hogy a halottakat táncosok alakították.

– Arra nem volt pénzünk, hogy bábukat gyártassunk, méreg drága lett volna. A rendezőasszisztensem, György Csilla ötlete volt, hogy a halottak eljátszására kérjünk meg táncosokat, nekik van olyan testtudatuk és test koordinációjuk, hogy képesek legyenek mozdulatlanok maradni.

Természetesen a háttérbe kifektetett hullák között voltak bábok, de a fényképezett halottak közül egy kivételével mind táncos volt.

Nagyon jó karaktereket találtunk, és nagyon lelkesen vettek részt a munkában. Ettől függetlenül, az utómunka során számítógéppel bele kellett még nyúlnunk, például a szemek mozgása miatt. Ugyanis ha valakinek elmozdítjuk a fejét, a szeme reflex szerűen mozogni kezd.

– Nekem kicsit az Egyenesen át is eszembe jutott, az átjárás a halottak világába…

– A horrorfilmek egyik alapkérdése, hogy mi van a halál után. A mi filmünk is erre játszik rá, egy halál közeli állapotba kerülünk. A Post Mortem nem feltétlenül akar magyarázatot adni minderre, de egyfajta szimbolikus nyelvvel talán mégiscsak közelebb visz minket a halál feldolgozásához.

– Adja magát a kérdés: Ön hisz a kísértetekben, vagy akár a túlvilágban?

– Azt mondom, hogy „is”: Ez hangulat kérdése is. Az biztos, hogy létezik valami természetfeletti dolog, ami lehet, hogy az emberből, a tudattalanjából jön, vagy a kollektív, közös tudattalanunkból, ha jungi nézőpontból szeretnénk a kérdést megközelíteni.

Valami létezik, amikor összeállnak a dolgok, amikor véletlen egybeesések történnek, ami lehet akár üzenet a túlvilágról, vagy a tudattalanunkból.

De azt hiszem, ez egy emberi dolog, az ember sajátja az, hogy van valami természetfeletti benne.

– Vannak különféle szellem típusok. Démonok, kopogó szellemek, üvöltő szellemek… A Post Mortemben meghatározták tudatosan, hogy a „mi” szellemeink micsodák?

– Próbáltuk ötvözni. Vannak úgy nevezett poltergeist jelenségek a filmben, de vannak megtestesülések is, amikor a kísértetek megjelennek a szereplők között. Vagy például a prekogníció jelensége is szerepel, amikor egy jövőbeli eseményt vetítenek előre.

Ezt elég tudatosan végig vittük a filmben. Nem feltétlenül kell a nézőnek megértenie, de nekünk, a film belsőlogikájához elengedhetetlen volt, hogy felfűzzük a kísértetjelenségeket egy ilyen szálra.

– A színészekkel mennyire kell megbeszélni, hogy mi miért történik?

– Van, amit megbeszéltünk, hogy ez ezért és ezért van, de van olyan is, amit csak forgatás közben, vagy akár a vágóasztalon rakunk össze, hogy mi miből következik. A filmforgatás, egy dinamikus folyamat, az alkotás a vágóasztalon válik kerek egésszé.

– Mennyire okoz nehézséget a színészeknek az, hogy olyan kísértetekkel kell hadakozniuk, akik ott sincsenek, hiszen csak utómunkában kerülnek oda?

– Minden színésznek nagy feladat olyan színészekkel játszani, akiket nem lát. Ugyanakkor, ma már a filmek többségében olyan számítógépes trükkök vannak, hogy a mai színészeknek erre fel kell készülniük.

Szerencsére profi színészeink voltak, és megbíztak bennem. Tehát ha valakinek azt mondtam, hogy félj jobban, mert itt valami ijesztő fog történni, akkor próbálta kihozni magából.

– A Post Mortemet nevezi Magyarország az Oscar-díjra. Ezt kik és mi alapján döntik el?

– Ez a Nemzeti Filmintézet hatásköre. Van egy döntőbizottság, ők választják ki, hogy az adott évben bemutatott filmek közül melyik mehet az Oscarra.

Ennek nagyon pontos szabályai vannak, például fontos szempont, hogy mennyit beszélnek benne magyarul. Meg kellett mérnünk, hogy mennyi dialógus szerepel a filmben – összesen 17 percet beszélnek a közel két órás filmből –, és hogy ebben a 17 percben mennyi a magyar szöveg.

Az is fontos, hogy minőségi film legyen. Olyan, ami Amerikában tetszést arathat. A Post Mortemnek van eleje, közepe és vége, tehát klasszikus dramaturgiát követ, mint az amerikai filmek szoktak.

Az sem árt, ha van valami társadalmi tartalma.

A Post Mortemben az allegória szintjén a magyarságról, a magyar történelemről beszélünk.

Az más kérdés, hogy nem biztos, hogy ezt egy hollywoodi fodrász érteni fogja…

– A statisztikák alapján mik az esélyei egy horrornak?

– Tény és való, hogy nem túl sok horror film kapott eddig Oscart.

– És ha igen, akkor is inkább az effektek, maszk, esetleg a hang...

–Igen, bár most a Tűnj el megkapta a legjobb forgatókönyvért járó díjat.

Meglátjuk. Szerencsére Amerikában a horror nem számít elátkozott műfajnak, emiatt nincs hátrányban a filmünk. De például egy afganisztáni menekültről szóló filmmel nehéz felvenni a versenyt.

A nemzetközi film kategóriában különösen szeretik a kurrens politikai és társadalmi problémákat feldolgozó alkotásokat.

– Az viszont bizakodással tölt el, hogy a film nagyon szépen szerepel a különböző fesztiválokon.

– 28 fesztiválra jutott el a film, és összesen 23 díjat nyert. Ebben benne van az a négy Magyar Mozgókép Díj, amit nyáron kaptunk. 18 versenyprogramban szerepeltünk, ami nagyon nagy szó. Ezek elsősorban európai fantasztikus, horror és science-fiction filmfesztiválok.

Amerikában Torontóban szerepeltünk, ahonnan 10 díjat hoztunk el, ez is azt mutatja, hogy Amerikában a filmünk nyitott kapukat dönget.

– Mennyi ideig tartott, hogy ez a film elkészülhessen?

– Nyolc év. 2012 nyarán adtuk be a történetet kreatív partneremmel, Hellebrandt Gáborral a tervet egy közönségfilmes pályázatra. Akkor indult a fejlesztés, és 8 év alatt elkészült. 2018 november-december és 2019 január-februárjában volt a forgatás.

– Hogyan tovább?

– Sok új ötlet van, de konkrétum egyelőre nincs. A film Torontóban kapott egy olyan díjat a közönségtől, ami arról szól, hogy ennek a filmnek szeretnék látni a folytatását. Úgyhogy ez is felmerült, van is ötletünk a második részre, izgalmas lenne egy kísértettörténet a 20-as évek magyar kisvárosában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
A Roxette alapítója elmondta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz engedély nélkül használta a Listen to Your Heartot
Per Gessle arról is beszélt, miért Lena Philipsson lett a zenekar énekesnője Marie Fredriksson halála után.


November 4-én Budapesten koncertezik a Roxette, ennek apropóján beszélgetett a HVG a zenekaralapító Per Gessle-vel. Elmondta, hogy miután 2019-ben Marie Fredriksson rákban meghalt, miért Lena Philipssont választották énekesnőnek. Mint kiderült, az ismeretségük a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, amikor a svéd énekesnő befutott, ugyanis Gessle írta az első slágerének a szövegét.

„Tavaly készítettem egy svéd nyelvű duettalbumot, sok-sok énekessel. Lena is köztük volt. A stúdióban voltunk, és ahogy énekelni kezdett, a fejemhez kaptam, hogy te jó ég, Lenában megvan, minden, ami alkalmassá teszi, hogy a Roxette-dalokat énekelje. Meg se fordult a fejemben, hogy találhatok valakit, aki úgy tud énekelni mint Marie.

Persze Lena egészen más személyiség, mint Marie, a stílusuk sem ugyanaz, de a hangjában, az előadói attitűdjében van valami, ami passzol a Roxette-dalokhoz. És ezek nem könnyen énekelhető dalok. Ott van a Queen of Rain, az It Must Have Been Love vagy a Listen to Your Heart – ezeket nehéz rendesen előadni” – mondta a Roxette alapítója.

Azt is hozzáfűzte, hogy a koncertjükön tartanak egy kis megemlékezést Marie Fredriksson emlékére. Mint mondta: „Nem kevés kiadatlan anyagunk van, amit Marie és én együtt készítettünk, ezek majd biztosan fel fognak bukkanni alkalomadtán”.

Ha már szóba került egyik, ha nem a leghíresebb számuk, azt is elárulta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz a zenekar engedélye nélkül kampánydalnak használta a Listen to Your Heartot.

„Ha valaki az engedélyünk nélkül használja valamelyik dalunkat, nem vagyunk urai a helyzetnek, nem tudjuk, mi történik a számmal. Ezt én nem szeretem. És senki más sem szereti. Igen, hallottam az esetről. Ezek mindig komplikált ügyek.”

Hozzátette, hogy ez egyedi eset volt, nem tud más hasonlóról. „Ha valami jogilag nincs rendben, akkor azt leállítjuk. De ez nagyon ritka” – mondta Gessle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nemes-Jeles László: Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét
Az Oscar-díjas rendezővel beszélgettünk arról, mennyire lehet szabad egy filmkészítő állami támogatásból, miben más gyerekszínésszel dolgozni, és megkérdeztem tőle, hogy került Iványi Gábor a filmjébe.


Néhány napja debütált a magyar mozikban Nemes-Jeles László legújabb nagyjátékfilmje, az Árva. A sajtóbemutató után beszélgettem a rendezővel.

– A három nagyjátékfilmje, a Saul fia, a Napszállta és az Árva nekem kicsit olyan, mint Kieslowski Három szín-filmjei. Többször elhangzott már a bemutató óta, hogy az Ön filmjei esetében is trilógiáról beszélhetünk. De ha trilógiának is tekinthetjük őket, csakis valami elvont, intellektuális, kulturális kapcsolat mentén.

– Ez megtisztelő. Az mindenképp fontos különbség, hogy esetemben utólag merült fel a trilógia gondolata, nem volt tudatos. De valóban van létjogosultsága az összehasonlításnak. "Az én XX. századom".

– Ami még eszembe jutott filmes előzményként az Tóth Barnától az Akik maradtak, ami a túlélők sorsán keresztül reflektál a holokausztra. De ön emelte a tétet, hiszen az Árva egyszerre posztholokauszt és poszt 56'.

– Igen, ebben van valami melankolikus, hogy már megtörténtek az események, a senki földjén maradtunk, és kezdenünk kell magunkkal valamit. Ez fontos elem ebben a filmben. Főleg, hogy egy gyerek próbálja feldolgozni a saját sorsában megjelenő történelmi traumát.

– Többször nyilatkozta, hogy az Árva a saját családja története. Mi volt a fontosabb, a történet vagy a kor bemutatása?

– Ez alapvetően családi történet, de írás közben egyre evidensebbé vált, hogy a kort is hordozza magában. A gyerek forradalma ebben a történetben valamennyire az ország forradalma is.

Ez a gyerek nem is létezett volna a nagy totalitárius rendszerek nélkül. Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét.

Ez a film kicsit leképezi azt a paradoxont, hogy a pusztítás is tud életeket generálni.

– Mit jelent a film Önnek, mint a családi történet hatása alatt élő magánembernek, és mit jelent a családjának? Hoz valamiféle megnyugvást?

– Nagyon remélem. Éreztem, hogy ennek a történetnek nagyon nagy a súlya. Tudtam, hogy tizenkét éves korában apám nevét megváltoztatták, ez egy súlyos beavatkozás, ezért egy idő után számomra nem volt kérdés, hogy ez túlmutat a családi történeten, érdemes vele foglalkozni.

Ez egy emberi alaptörténet, amit érdemes megmutatni az embereknek, mert talán saját magukat is meglátják benne.

– Beszélgettek az édesapjával arról, hogy ő mit hogyan képzelt el filmes szempontból?

– Igen, sokat. De nem csináltuk volna ugyanazt. Neki ötven éve volt filmre vinni, de nem tette.

Pedig szerintem ezzel kellett volna kezdenie a karrierjét, hiszen egy több generáción átívelő, nem helyhez kötött emberi történet.

Apám mégis eltartotta magától, és úgy éreztem, rám hárult ez a feladat. Sokat konzultáltam vele, segített több dialógus, jelenet megírásában.

– Volt a filmben olyan rész, ahol próbálta hommage-szerűen megidézni kicsit az ő filmes világát?

– Tudatosan biztos, hogy nem. Egyébként jó kérdés. Most hogy mondja, lehet, hogy kellett volna. De egészen más a filmes stílusunk. Ami nem baj.

– Mennyire kellett másképp dolgozni a filmen amiatt, mert a főszereplő gyerek?

– Először is kevesebb munkaóránk volt egy napban. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanítani neki az egész szakmát. Koreografált jelenetek vannak, nemcsak annyi a dolga, hogy gyere be, állj meg, mondd el a szövegedet, hanem sok-sok pontot kell érintenie egy-egy jelenetben, a kamerát elfelejteni, szóval elég összetett volt a feladat. Szerencsére Barabás Bojtorján született tehetség.

– A magyar filmipart mindig is átpolitizálták, de az elmúlt években szintet lépett. Sok ember ma már pártszimpátia alapján viszonyul filmekhez. Ha egy film állami támogatást kap, már gyanús, ha pedig közpénz nélkül is összejön és sikeres lesz, azt forradalmi tettnek tekintik.

– Mi kaptunk állami támogatást. Szerencsém van, mert szabad kezet kapok. Külön büszkeség számomra, hogy négy ország koprodukciójaként valósulhatott meg a film.

Nekem az a legfontosabb, hogy megmutassam, lehet így is filmet csinálni. Remélem, ez segít abban, hogy a filmekről filmekként lehessen beszélni és ne más kontextusban. Ez annál inkább is fontos, mert sajnos külföldön is egyre inkább politikai üzenőfalként tekintenek a filmekre. A fesztiválokon és a stúdió rendszerekben egyre kisebb a szabadság.

Paradox módon sokkal nagyobb szabadságom volt itt Magyarországon ebben a filmben, mint amekkorát mondjuk Amerikában kaptam volna.

– Azért abban, hogy a filmben szerepel Iványi Gábor, érzek egy kis bajuszhúzogatást a rendszer irányába. Hiszen ő most nagyon célkeresztben van.

Iványi Gábort gyerekkorom óta ismerem. Nem tudom másként látni, mint egy szent embert. Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek olyan kisugárzása, fantasztikus tudása van, mint neki. Ráadásul jó volt a filmben, van hozzá tehetsége. Nekem egyedül az volt a fontos, hogy egy különleges embert találjak a nagypapa figurájára, és nem találtam jobbat, mint Iványi Gábor.

– Rengeteg interjút kell adnia, nyilván én is kérdezek olyat, amit már többször meg kellett válaszolnia. Van valami olyan az Árvával kapcsolatban, amit nagyon szeretne elmondani, de soha senki nem kérdezi meg?

– Hogy a VIII. kerületi önkormányzat miért tett meg mindent azért, hogy ez a film ne készülhessen el.

– Akkor megkérdezem: miért?

– Fogalmam sincs, de jó lenne megtudni tőlük, miért gáncsoltak. Ahelyett, hogy örülnének, amiért idehozunk egy filmet. Még sehol nem láttam ilyet.

– Több tervéről is lehetett olvasni. Ezek közül számomra a legizgalmasabb az Utas és holdvilág megfilmesítése. Ez mikor kerülhet filmvászonra?

– Szeretném akár másfél éven belül leforgatni, de jelen pillanatban még egy francia filmet forgatok az ellenállásról.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
A gyilkos, akit mindenki szeretett: a cserkészvezető, gyülekezeti vezető, aki éjjel igazi szörnyeteg volt. Lánya most szembenéz az örökségével. A Netflix legújabb dokumentumfilmje felfedi, milyen életet él az, aki csak utólag jön rá, hogy az apja Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
B.M.; Fotók: youtube.com - szmo.hu
2025. október 13.



Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.

A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.

Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.

Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.

Így kicsit furcsa a helyzet, hogy a lány önmagát állítja a központba, miközben testvére és édesanyja véleményét nem hallhatjuk.

Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.

A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.

Különösen izgalmas, hogy a film új fényt vet az amerikai sorozatgyilkos-mítoszra is.

Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.

Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.

Mindezek ellenére az Apám, a BTK gyilkos nem tartozik Borgman legerősebb munkái közé.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

Összességében az Apám, a BTK gyilkos egy megrendítő, de kissé ellentmondásos dokumentumfilm.

Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Kiszáll a külföldi tulajdonos a Szigetből, Gerendai Károly mentheti meg a fesztivált
A jelenlegi tulajdonos a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük megszüntetését kérte. Gerendai mindeközben hajlandónak mutatkozik a világhírű fesztivál hóna alá nyúlni.


Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.

A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.

A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy

„mivel a Fővárosi Közgyűléssel kötött területhasználati megállapodásunk határozott időre szól és a fizetési kötelezettség még jövőre is fennállna, akkor is, ha nem lenne rendezvény, ezért vagyunk kénytelenek a megállapodást ebben a formában felmondani”.

A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.

Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”

Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”

A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”

Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:

„Bár nemrég még nagyon nem így képzeltem el az elkövetkező éveimet, de a jelen helyzetben határozott célom megoldást találni a Sziget létének hosszú távú biztosítására.”

Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk