A Rovatból

Nem tudtam, mit csinál az első aktusnál, csak hagytam, hadd csinálja

T. egy vidéki, néhány tízezres kisvárosban tanít évtizedek óta. Nagyon szoros kapcsolatban van a tanítványaival, leginkább a lányokkal. Harminc éve szerelembe is esett egyikükkel
Szurovecz Illés írása, Abcúg, Címkép: Pixabay - szmo.hu
2018. augusztus 06.



T. egy vidéki, néhány tízezres kisvárosban tanít évtizedek óta. Nagyon szoros kapcsolatban van a tanítványaival, leginkább a lányokkal. Harminc éve szerelembe is esett egyikükkel, pedig a lány akkor még csak 13 éves volt. Járni kezdtek, aminek a szex is része volt, a férfi az együttlétek után esemény utáni tablettákat adott neki.

Az iskola és a lány szülei szótlanul nézték végig az egészet, a nő mára úgy érzi, ez a viszony valójában bántalmazó volt, és az egész életére rányomta a bélyegét.

A férfi szerint mindketten jól érezték magukat, és ez a lényeg. Tanítványai apjukként szeretik, akivel a legmélyebb titkaikat is megoszthatják. És hiába bukkannak fel róla időről időre szexizmusról szóló pletykák, elmozdíthatatlan a pályáról.

1986. december 30-án V. elhatározta, hogy kísérletezni fog. Lassan a kémia volt az egyetlen dolog, ami izgalomban tartotta a hosszúra nyúló karácsonyi szünetben, nem számítva persze a könyveket.

Bámulatos sebességgel tudott olvasni. Ahogy elkezdett egy regényt, néhány nap múlva már ugrott is a következőre. Nem volt megállás, egymás után falta Michael Ende Végtelen történetét és Leslie L. Lawrence Földalatti piramisát.

Tisztában volt vele, és nem is tagadta, hogy okosabb az osztálytársainál, akik a fontos és mély dolgok helyett felszínes hülyeségekkel foglalkoztak. Hiába voltak barátnői, úgy érezte, beszélgetés helyett csak üres locsogásra képesek. Lenézte őket emiatt, de közben vágyott rá, hogy olyan legyen, mint a többiek. Elege volt belőle, hogy ő a kényes, nyávogós, könyvmoly kislány, akire mások ferde szemmel néznek.

Egyedül a kedvenc tanára, T. értette meg. Vele jól el lehetett beszélgetni, és lelket tudott önteni V.-be, ha szüksége volt rá. Neki köszönhette a kémia és az irodalom iránti rajongását, úgyhogy alig várta, hogy a szünidő után végre beszámolhasson az apja műhelyében végzett titkos kísérleteiről. Egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy ha a tej és a fogkrémoldat színe fenolftalein hatására nem változik, akkor ezek most savas vagy semleges kémhatású oldatok.

V. ekkor tizenkét és fél éves volt, a fentieket a naplójából tudom. T. huszonhat és fél éves volt, és szerelmes volt V.-be.

Ami a keze ügyébe kerül, az arannyá változik

T. igazi csodabogárnak számított ebben a néhány tízezres kisvárosban. Budapesti értelmiségi családból érkezett, az apja irodalommal, az anyja zenével és rádióműsorok szerkesztésével foglalkozott. Máig büszke a rokonságára és arra, hogy másfél szobás lakásukba csak 16 éves korában vettek tévét.

A művészvilág híres tagjai voltak hozzájuk bejáratosak, gyerekként a vacsoraasztalnál találkozott olyanokkal, akiket mások csak színpadon láttak. Odahaza a lemezjátszó és a társasjátékok jelentették a szórakozást, a családi barátokkal tarokkot és bridzset játszottak.

Az érettségi után matematika-kémia szakos tanárnak tanult egy vidéki egyetemen, onnan került V. iskolájába, amit a 80-as években alapítottak egy nagyon fiatal tantestülettel.

“Úgy tudott magyarázni, hogy mindent azonnal megértettünk, a matekot és a kémiát is. Nem magoltunk, hanem átadta a lényeget, és arra bármit ráépíthettünk. Egyetemi szintű kémiaképleteket is meg tudtunk oldani”

– emlékezett vissza azokra az időkre V. harminc évvel később.

“Izgalmasak, pezsgőek voltak az órái. Lendületes, dinamikus, szenvedélyes, igazi bohém ember benyomását keltette. Más volt az öltözködési stílusa, mint bárkinek abban az unalmas kisvárosban. Mindenben egy kicsit más volt, mint a többiek”.

T. hosszú, lobogó hajával és karizmájával elbűvölte a környezetét, humán műveltségével az irodalomtanárokat is simán lepipálta. Egyrészt amatőr színjátszókört alapított, amellyel komoly hazai és nemzetközi művészeti fesztiválokra is eljutottak, másrészt diákokat készített fel vers- és prózamondó-versenyekre.

Sokszor ismeretlen szerzők verseit adta nekik, amiket még a versenyek nagytudású bírái sem ismertek. Ahol a gyerekek elindultak, szinte borítékolható volt, hogy nyerni fognak, de legalábbis jó helyezést érnek el. Úgy tűnt, ami T. keze ügyébe kerül, az arannyá változik.

“Engem is felkészített kémiából, pedig síkhülye voltam”

– mondta egy korábbi tanítványa, aki a kilencvenes években játszott T. társulatában. Ebben az öt-tízéves gyerekektől a huszonévesekig mindenféle korosztály jelen volt, és egészen a kétezres évek elejéig működött.

“A módszere nem megszokott, de hatásos. Ha kellett, nyíltan kimondta, milyen borzasztóan szarul mondja az ember a verset vagy a prózát. Nem akart finom lenni, úgyhogy aki nem bírta a stílusát, az hamar lemorzsolódott”. De hiába volt szókimondó, ezzel nem nyomta el a tanítványait, inkább nyitottságra nevelte őket.

“Nem féltünk vitába szállni vele. Ha úgy éreztük, hogy igazságtalanul küld el valakit az anyjába, kiálltunk a társunk mellett. Akik nála tanultak, azok szociálisabb emberekké váltak, vezetők lettek a baráti társaságokban”.

Egy másik, szintén kilencvenes évekbeli színjátszókörös növendék szerint T. zseniális pedagógus volt, aki egy-két évre előre látta, ki, milyen szerepeket fog tudni eljátszani. Amatőrök voltak, de nem egyszerű műkedvelők. A társulati tagok közül néhányan ma is kisebb-nagyobb társulatokban, színházakban játszanak.

“Ritkán dicsért minket a szemünkbe, sőt szinte soha, de mindig tudtuk, hogy mikor büszke ránk. Versenyek után volt olyan, hogy akkor is lebaszott minket, ha elsők lettünk, mert a próbán sokkal jobban teljesítettünk”

– mondta egy lány, akit az utóbbi néhány évben készített versmondó-versenyekre.

A versmondós tanítványok, vagyis a T.-gyerekek szűk kört alkottak, többnyire lányokból álltak, és nem feltétlenül voltak tagjai a társulatnak. Köztük volt V. is, aki akkoriban sokat írt a naplójába a készülésekről. Lelkesen számolt be arról, hogy T. éppen melyik könyvet ajánlotta olvasásra, miféle versmondási tanácsokkal látta el, vagy milyen filmre vitte el őket a társaival.

“Mostanában túl gyakran pirulgatok T. előtt. Nem vagyok én rózsaszál! (…) Képzeld, pénteken megyünk, megnézzük a fakttal a Végtelen történetet a moziban. Jó lenne megint T. mellé kerülni”.

Alig tizenhárom éves fejjel nem vette észre, hogy T. fokozatosan átlépi a határokat, és a hetedik utáni nyári szünetben már egy erdőben csókolóztak.

Nagy baj van

V. harminc évvel később, egy pszichológusi diplomával a zsebében úgy látja, ez bántalmazás volt a javából. Azt viszont utólag már nem tudja összerakni, hogyan lettek a szűk körű fakultációkból személyes foglalkozások, és hogyan vezetett mindez szerelmi, majd később szexuális viszonyhoz.

“Nem nagyon fogtam fel, mi történik, csak sodródtam. Hiányzott belőlem a nemet mondás képessége. A neveltetésem szerint tilos volt érvényesíteni az akaratomat olyannal szemben, aki a hierarchiában felettem állt”.

A szertárban töltött idők, az apró érintések, végül a csók híre az iskolában is elterjedt. Egy alkalommal az igazgató behívta V. édesanyját, aki azzal ment haza a lányához, hogy: “Nagy baj van, te szerelmes vagy a tanárodba!”

“Emlékszem a döbbenetre. Hogy én vagyok szerelmes? Tényleg? Fogalmam sem volt erről. Azt éreztem, hogy valami nem oké, de hogy ez lett volna a szerelem? Hát, végül is, ők a felnőttek”.

A következő időszakban mindenki elfogadta, hogy V. rajongásig szerelembe esett.

“Ha ez így lett volna, akkor sem lett volna szabad visszaélnie vele. De bennem nulla nemi vágy volt. Tetszett, hogy egy tanár komolyan vesz, hiszen életemben először volt erre példa. Figyelt rám, de nem gondoltam, hogy ez a női mivoltomnak szól. Annyi idősen fogalmam sem volt, mit jelent az, hogy én nő vagyok”.

A csókot követő utolsó általános iskolai évben a tanároktól a diákokon át V. szüleiig mindenki felvállalt kapcsolatként kezelte a viszonyukat. T. gyakran vacsorázott náluk, egyszer még a Balatonra is elkísérte a családot, és plüssjátékokkal halmozta el az akkor 13-14 éves lányt.

“Persze, hogy érzelmileg valahogy engem is bevont az egészbe. De utólag úgy látom, a bennem élő, érzelmileg elhanyagolt gyerek csimpaszkodott belé. Honnan tudtam volna, mi az a szerelem? Senki nem mondta, hogy nem helyénvaló ilyesmit érezni a tanárod iránt. A szüleim látták, ahogy hozzábújok, a többi tanár látta, ahogy az ölében ülök a szertárban. És ezt mindenki jóváhagyta, senki sem szólalt meg, hogy állj, ez nem oké”.

V. számára ma sem teljesen világos, hogy a szülei miért hagyták jóvá ezt a helyzetet, “az anyámnak talán imponálhatott T. figyelme és jelenléte, üde színfolt volt az életében a sok munka mellett. Néhány éve egy veszekedésben a fejemhez vágta, hogy annak idején milyen megengedő és modern felfogású volt azzal, hogy hagyta működni ezt a viszonyt. De igazán sosem beszéltük ki ezt a dolgot, és nem is szeretném. Nem hibáztatom őket”.

Miközben a vele egykorúak épp az első, kiskamaszos szerelmeikkel voltak elfoglalva, V.-nek esélye sem volt ilyesmire. “Valahogy mindig ott cirkált körülöttem, a fiúk nem mertek a közelembe jönni. Mintha valami bűvkört vont volna körém. Két fiúra emlékszem, akik udvarolni próbáltak nekem, de T. mindent megtett, hogy elvágjon tőlük”.

Nyolcadik év végére V.-t kiközösítették az osztálytársai. Leprásnak hívták, és úgy érezte, néhány fiatal tanárnő még féltékeny is rá, amiért elhappolta előlük a főnyereményt.

Ma már nem érti, hogyan tekinthették őt “kis kurvának” 14 évesen, ahelyett, hogy megvédték volna.

Nem maradt egyetlen barátnője sem, akivel meg tudta volna ezt beszélni.

T. tudatosan várta meg, míg a lány betölti a 14-et, és csak a ballagás után feküdt le vele.

V. ezután egy közeli nagyvárosban tanult tovább, délutánonként viszont rendszeressé váltak a szexuális együttlétek. T. gondoskodott róla, hogy mindig legyen nála esemény utáni tabletta. “A maximális mennyiségeket tömte belém 14-15 évesen, egy fejlődő szervezetbe.

Olyan naiv voltam ebben a történetben, emlékszem, az első aktust is azért hagytam megtörténni, mert nem tudtam, mi történik konkrétan. Fogalmam sem volt, mit csinál, csak hagytam, hadd csinálja”.

“Amikor elvesztettem a szüzességem, anyám megdöbbent és sírt, apám pedig csak akkor szólalt meg, amikor iskola után feljártam T.-hez. Aggódott, hogy mit szólnak majd a szomszédok, de fogalmam sincs, hol voltak az azt megelőző másfél évben”.

Nagyon rossz alku

Az első középiskolai év után V. újra találkozott egy gyerekkori levelezőtársával, akit még tizenegy éves korában, egy balatoni nyaraláson ismert meg. “Együtt töltöttünk néhány napot, és úgy éreztem, ilyen kapcsolatot szeretnék, egy kortársammal, mert ez a normális”. Mindez erőt adott neki ahhoz, hogy 1989 augusztusában szakítson T.-vel.

“Most is megvan a jelenet. Ott állt a hosszú utcán, nézett utánam, mint valami nyálas, szentimentális izé. Utána ősszel beköltöztem a kollégiumba, de még sokáig hívogatott telefonon, leveleket küldött, verseket írt nekem”.

A lány hamarosan összejött egy vele egyidős fiúval, de a T.-vel való kapcsolata ekkor sem szakadt meg teljesen. “Visszajártam hozzá, mint egy mentoromhoz. Be is mutattam az új barátomnak, és beszéltem neki a párkapcsolatomról. Az a furcsa, hogy ekkor sem úgy tekintettem rá, mint egy volt szerelmemre. Nem gondolkodtam azon, hogy az exünkhöz nem szoktuk visszavinni az új partnerünket. Valószínűleg az egész kapcsolatunkat nem kapcsolatként éltem meg, hanem valahogy úgy élt a fejemben, mint egy mentor. Csak hát, a tanácsaiért, az odafigyelésért és a segítségért cserébe szexszel fizettem. És nem vettem észre, hogy ez egy nagyon rossz alku”.

T. ezután egy 19 éves lánnyal kezdett járni, aki azelőtt szintén a tanítványa volt. Szerettem volna vele is beszélni, de sajnos nem válaszolt a megkeresésemre.

V. évekkel később, 26 éves korában kezdett először azon gondolkodni, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat lehetett, ami életre szóló károkat okozott neki.

“Az akkori pszichológusom vezetett rá erre, de még majdnem húsz év kellett, hogy tényleg megértsem, hogyan volt ez bántalmazás, és milyen apróságokban tudom ma is tetten érni a hatását”.

“Nagyjából mostanra, a negyvenes éveimre ért véget az a trend, hogy minden kapcsolatomban kislányszerepbe kényszerítettem magam. Általában nálam idősebb, szuperintelligens, különleges férfiakhoz vonzódtam, amibe kódolva volt az alá-fölérendeltségi viszony. T. ültette el bennem, hogy egy átlagos, hétköznapi fiú nem lehet elég számomra”.

“Volt olyan kapcsolatom, amelyből 12 éven át nem tudtam kilépni, hiába éreztem, hogy nem jó nekem. Akkor nyúlt értem, amikor csak akart, teljesen alárendeltem magam. A T.-vel való első szexuális élményem belém égette a passzivitást és a tehetetlenséget, hogy én csak tűrhetek. A negyvenes éveimben jöttem rá, hogy mondhatok nemet is egy férfi közeledésére, addig senkitől sem tudtam megvédeni magam, aki szemet vetett rám. Ha ezt előbb megtanulom, sok bántalmazástól megkímélhettem volna magam”.

V. tudja, hogy valószínűleg T. nélkül is hasonló csapdákba sétált volna bele, hiszen a kapcsolati mintázatait a gyerekkora, a szülei és egy sor más dolog is meghatározta. Viszont abban is biztos, hogy a T.-vel való viszonya, az első szexuális élmény bevésődése alaposan ráerősített ezekre a problémákra.

Olyan mellei voltak, mintha 18 éves lett volna

T.-vel egy hétfői délutánon, a kedvenc kocsmája kerthelyiségében találkoztam. Meglepődött, hogy sokat kérdeztem V.-ről, akit évtizedek óta nem látott, de ma is élete nagy szerelmének tartja. “Azt gondoltam, én ezt a lányt el fogom venni feleségül. Nem menekült előlem akkor sem, amikor gimnáziumba járt, gyakran jött hozzám. Aztán kijelentette, hogy összejött egy fiúval, és szakít velem. Összeomlottam, öngyilkos akartam lenni. Én erre a kapcsolatra építettem mindent”.

T. vonzónak találta, hogy V. szellemileg és fizikailag is érettebb volt a társainál. “A koránál jóval fejlettebb, széparcú lány volt. Ha tudtam volna, hogy ennyit fogunk beszélni róla, elhoztam volna egy régi fényképet. Látta volna, hogy 15 évesen már úgy nézett ki, olyan mellei voltak, mintha 18 éves lett volna. Vannak ilyen lányok, és vannak olyanok is, akiknek még 18 évesen sincs semmi mellük, 25 évesen meg már bombázók. Ez mindenkinél más” – mondta T., majd később hozzátette,

“a legtöbb férfinak egyébként is egész életében a 15-25 év közötti lányok tetszenek”.

Úgy érzi, V.-vel kölcsönösen szerelmesek voltak egymásba, és mindezt egészen a lány 14 éves koráig a közös munkában kamatoztatták. Néhány kollégájában ugyan felmerült, hogy olyasmi történhet köztük, aminek nem lenne szabad, szerinte tévedtek. Szerinte ugyanígy az sem igaz, amire V. emlékszik, hogy egy tanár észrevette őt a szertárban, amint T. ölében ül.

“A kémiaszertár az egyetlen olyan helyiség minden iskolában még manapság is, ahová még a takarítónők sem lépnek be. Hogy láthattak volna bennünket? Sosem éltem magánéletet a nyilvánosság előtt. Azt hihették, hogy mi ott kefélünk a szertárban, de erről szó sem volt, kemény készülések voltak. Egyszer az anyját is felhívták, hogy tudja-e, hol tölti a lánya a délutánjait. Azt mondta, tudja, és nagyon jó helyen van ott”.

T. “filozófiai értelemben liberális” embernek tartja magát, vallásos neveltetése viszont nem engedte, hogy a ballagás előtt fizikai síkra terelje a dolgot. “Az alapvető törvényeket mindig betartom”.

Az esemény utáni tablettákkal kapcsolatban azt mondta, túlzás, hogy ezekkel tömte volna V.-t, de igaz, hogy adott neki belőle. “Tényleg nem akartam, hogy az első szexuális együttlétét óvszerrel élje át. Az esemény utáni tablettát, ami ekkor forgalomban volt, havonta négyszer lehetett használni, többet nem írt fel az orvos. Én úgy emlékszem, az első aktust V. kezdeményezte. Nem viselkedett fabábuként sem akkor, sem később”.

Órákon át beszélgettem T.-vel, jelentős részben erről a kapcsolatról, és úgy tűnt, alapvetően ma sem alakítaná másképp a dolgokat. Felvetettem neki, hogy felnőttként az ő feladata lett volna ezt a viszonyt a szokásos tanár-diák kereteken belül tartani, vagy ha egyedül nem megy, akkor segítséget kérni valakitől. Talán úgy érezte, tényleg kölcsönös a vonzalom, mégsem tudhatta, mi van egy kiskamasz lány fejében, ráadásul nem túl szerencsés, ha egy tanár járni kezd a 13-14 éves tanítványával.

“Két ember együtt volt, és baromi jól érezte magát. Ez egy partneri viszony volt. Minek kellett volna eszembe jutnia? Huszonéves tanárként jóformán én is gyerek voltam. Megismertem az egész családját, mindenről tudtak. Az első szex után megmondtam az anyjának, hogy komolyan gondolom a dolgot. Ez nem mentegetőzés, csak nem értem”.

Néhány órával azután, hogy elváltunk, T. e-mailben még hozzáfűzte: “Mivel többször is az életkorra, az életkori különbségre tért vissza. Emlékszik-e, hogy Shakespeare (talán) leghíresebb tragédiájában hány éves volt Júlia? Vörösmarty Mihály Laurája? (A merengőhöz). Mennyi volt a korkülönbség Kodály Zoltán, vagy Faludy György és felesége között? Még oldalakon át írhatnám a listát”.

Papa

Az iskolát – a gyereklétszám csökkenése miatt – a kilencvenes években bezárták, majd T. néhány évig a művelődési központban dolgozott. Az ezredforduló környékén aztán visszatért a katedrára, azóta az egyik helyi középiskolában tanít. Ikonikus alaknak számít a városban, de még a környéken is. Kulturális mindenesnek nevezik, aki a színházrendezéstől a programszervezésen át a szavalásig szinte mindenhez ért.

Azóta is készít fel lányokat versmondó-versenyekre, nemcsak a saját iskolájából, hanem máshonnan is. A diákjai ugyanúgy rajonganak érte, csak az elnevezés változott: a hozzá legközelebb álló T.-gyerekekből T.-istálló lett. Négy olyan tanítványával beszéltem, akik az utóbbi években jártak hozzá verset mondani, mindannyian a legszűkebb körhöz tartoznak.

Az elmondásuk alapján egy szokásos tanár-diák viszonynál jóval szorosabb kötelék van köztük, de nincs szó szerelmi-szexuális közeledésről.

“Nem egy adonisz, sőt kifejezetten egy esztétikai katasztrófa. És ezzel ő is tisztában van, fiatalkorában se lehetett sokkal szebb. Lehet, hogy bunkón hangzik, de mi a kinézetével is poénkodhatunk már, vagyunk annyira jóban vele. Mi például Hagridnak hívtuk, mert az is egy szőrös, csúnya, duci, de egy csuda jó ember! Ha valakinek ez kellene, az már beteges, és fordítva se gondolnám, hogy bármelyik csaj felé kialakulhatott volna a részéről bármi. Nincs gyereke, mi lettünk azok” – mondta egyikük.

T.-t viccből még Papának is szokták szólítani, ami “sosem volt furcsa, már akkor is csináltuk, amikor még magáztuk”. Ez a kapcsolat nem szakad meg az érettségi után sem, T. gyakran kíséri a lányokat felvételikre, segít nekik ügyet intézni az egyetemen is, ha kell.

Mindanyiunkat úgy szeretett, mint a saját gyerekeit. Gyakran mondogatta, hogy a lányai vagyunk, csak épp nem vagyunk a nevén – mondta egyikük.

Egy másik lány szerint T. “nem egy tökéletes ember, iszik, mint általában minden nagytudású ember, aki nem érzi a helyét a világban. Az egészségi állapota a romokban, ami negyed részben az alkoholnak is köszönhető. De egy mérhetetlenül jó ember, nekem a fogadott apukám! És a versmondós barátnőimnek is az”.

Volt olyan nehéz helyzetű lány, akit T. szinte szó szerint örökbe fogadott, fizette a szalagavatós költségeit, majd az egyetemi tanulmányait is. A lányok egy része kollégista, sokan szegény, netán egyszülős családokból érkeznek.

“Sokaknak nincs apjuk, apapótlékot keresnek, és van, aki megtalálja bennem. A versmondás eleve egy intim dolog”

– mondta T., aki ezzel arra célzott, hogy a jó versmondónak muszáj felszínre hoznia a saját, személyes problémáit. A lányok a próbák idején szívesen megosztják T.-vel a családi, párkapcsolati bajaikat, akár női dolgokról sem szégyellnek beszélni vele.

“Megismeri azt az embert, aki vagy, majd megpróbálja belőled kihozni azokat az érzéseket, amikre neked a versben szükséged lehet” – írta le egy volt diákja. T. elmesélt egy történetet egy tanítványáról, akit nagyon megviselt az édesanyja agyvérzése, ezért sehogy sem tudott számára összeállni egy vers. T. arra kérte, hogy egy-egy sornál gondoljon az anyja betegségére. Végül megnyerte a következő versenyt.

De akkor hogyhogy nem találni egyetlen fiút sem a T.-istállóban? Erre T. azt mondta, a fiúk általában inkább tantárgyi korrepetálásban kérik a segítségét, de ha el is kezdenek versmondással foglalkozni, egy idő után abbahagyják. Nem mesélik el neki a személyes gondjaikat, pedig erre lenne szükség a sikeres versmondáshoz.

Téged is megnéznélek

Néhány éve három lány tett panaszt T. ellen, mindhárman osztálytársak voltak.

• Az egyikük azt állította, két évvel korábban látta, amint T. megpaskolta egy tanítványa fenekét az utcán.

• Egy másik történet szerint T. éppen egy hastánc-produkciót nézett egy országos kulturális fesztiválon, amikor megjegyezte a mellette álló tanítványának, hogy “téged is szívesen elnéznélek egy ilyenben”.

• A harmadik, legsúlyosabb vád szerint T. azt ajánlotta egy tanítványának, hogy akkor adja meg neki a kettest, ha cserébe szexuálisan szolgáltat valamit.

Az első és a harmadik vád T. szerint úgy, ahogy van hazugság.

“Az igazgató kivizsgálta az eseteket. Az elsőnél bebizonyosodott, hogy a lány által megjelölt időpontban nem is voltam együtt a versmondós lányokkal. Olyasmi pedig egyáltalán nem hangzott el, amit a harmadik vádban állítottak”

– mondta.

Utóbbi is fontos, mert eljutott hozzám egy kísértetiesen hasonló eset a kétezres évek elejéről, amikor egy lány azt állította, T. csak szopásért cserébe akarta átengedni a matek érettségin. Ez a lány aztán meg is bukott, és végül egy másik iskolában kellett leérettségiznie.

T. szerint ez sem igaz, eleve nem szokása buktatni, bár végül eszébe jutott egy lány, aki valóban annyira kevesett tudott, hogy muszáj volt egyest adni neki. “Megbukott a javítóvizsgán, de erről egyedül nem dönthettem, csakis a bizottsággal együtt”. Ez a lány aztán tényleg máshol érettségizett le, de T. azt állította, szexuális ajánlatot biztosan nem tett neki. “

Soha nem mondanék ilyet. Amúgy meg látja ott azt a lányt?” – kérdezte, és a kocsma másik végébe, egy teltebb nő felé mutatott. “Ez a lány még nála is kövérebb volt, nekem pedig mindig a vékony lányok tetszettek”.

A hastáncos megjegyzést viszont T. is elismerte. “Mi a baj ezzel? Színházzal foglalkozó szakemberként úgy láttam, hogy a tanítványom jobban passzolt volna egy hastáncos produkcióba. Egyszerűen jobb húsban volt, mint azok a 14 éves vézna lányok a színpadon”.

Beszéltem az igazgatóval, aki a panaszok idején vezette az iskolát. Azt mondta, utánajárt a panaszoknak, és nem tűnt úgy, hogy reális alapjuk lenne. Ezt leginkább azért gondolja, mert amikor egyesével leült a lányokkal beszélgetni, visszakoztak, nem ragaszkodtak az eredeti állításukhoz.

“Nem lehet kizárni, hogy valaki óvatlanul, akaratán kívül olyan megjegyzést tenne, ami esetleg félreérthető lehet. De úgy láttam, hogy az állításoknak nem volt reális, kézzelfogható alapjuk” – mondta az igazgató, aki hozzátette, hogy a panaszosok a gyengébb matekosok közül kerültek ki, T.-nek pedig általában nehezebb dolga volt a gyengébb tanítványokkal.

“Vannak tanárok, akik inkább a tehetséges gyerekekkel tudnak jól dolgozni, T. is közéjük tartozik. Régen mondtam is neki, hogy talán inkább főiskolán vagy egyetemen kellene tanítania, ott csodát tudna művelni a hallgatókkal”.

T. ma is az iskola alkalmazottja, de jelenleg kollégiumi nevelőtanárként dolgozik, vagyis nem tanít komplett osztályokat, inkább kiscsoportos, néhány fős foglalkozásokat tart.

Caligula

T. úgy gondolja, a lányok azért álltak elő ezekkel a történetekkel, mert egy kollégája felbujtotta őket. Ugyanígy egy kollégáját hibáztatja azért is, amiért egy osztályban a szülők kérvényt írtak, hogy ne T. tanítsa a gyerekeket matekból.

“Arról van szó, hogy sokan irigykednek rám, mert vannak bizonyos adottságaim, például több mérés szerint 148-as az IQ-m. A magyarszakosokat rohadtul tudja idegesíteni, ha többet tudok az irodalomról, mint ők. Ugyanígy a matekosokat is”.

Mentegetőzni viszont nem akar, mert feleslegesnek tartja. Azt mondta, úgy van ezzel, ahogy a “Caligula helytartója” című dráma utolsó mondatában áll. “Csak ott van szükség mentségre, ahol nincs mentség”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
A Tisza kampányfőnöke megsemmisítette azokat a kompromittáló pendrive-okat, amik fideszes vezetők családját tehették volna tönkre
Tóth Péter szerint a férjek, feleségek, gyerekek nem érdemelték volna meg, hogy ezek a felvételeket felhasználják. A szinte példátlan győzelemet irányító kampányfőnöknek voltak más kikötései is, amikből nem engedett. Először és utoljára beszélt ezekről.


A Partizánnak adott interjút a Tisza Párt kampányfőnöke, Tóth Péter, aki a bevezetőben jelezte, a kampány elején tett ígéretéhez híven ez lesz az első és vélhetően utolsó megszólalása a témában. Tóth a beszélgetés elején leszögezte, nem vállal szerepet a Tisza-kormányban, sőt, a pártban sem fog munkát végezni, a következő hét folyamán leépíti a kampányfőnöki pozícióját is.

„Én egy feladatra szerződtem. Azt gondolom, hogy fontos az, hogy mindenki két lábbal a földön járjon és maradjon, és tudja a saját korlátait és lehetőségeit” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a feladatot elvégezte, és most a családjával szeretne több időt tölteni.

Tóth elmondása szerint 2024 tavaszán, az európai parlamenti választási kampány országjárása során figyelt fel Magyar Péterre. Korábban, bár látta az Andrássy úti tüntetés méretét, még nem érezte átütőnek a jelenséget. Az országjárás során azonban látta a befektetett munkát és azt, hogy a közönség rezonál Magyar mondandójára.

„Én láttam benne azt, a hitet és őszintességet, hogy ő ezt komolyan gondolja, hogy all-in-ben van, hogy szeretné megváltoztatni ennek az országnak a sorsát” – mondta.

A végső elhatározást, hogy segítenie kell, akkor hozta meg, amikor Menczer Tamás, a Fidesz akkori szóvivője egy gyermekotthon előtt konfrontálódott Magyarral. Az, ahogyan Magyar Péter méltósággal kezelte a helyzetet, bizonyította számára a politikus fegyelmét és őszinteségét.

A kampányszakember 2015-ben a veszprémi időközi választáson Kész Zoltán kampányát vezetve már egyszer sikeresen megbontotta a Fidesz kétharmadát. Az ott tanultakat most is alkalmazta, melynek lényege a terepmunka, a hiteles, hivatásuknak élő politikusok és a legális adatbázis-építés a választókkal való közvetlen kapcsolattartás érdekében.

A régi ellenzéki pártokkal azért nem tudott együttműködni, mert mindig ugyanazokat a feltételeket támasztotta, amelyeknek szerinte a pártok vezetői nem akartak megfelelni, mert az számukra személyes kudarccal járt volna. Állítása szerint Márki-Zay Péternek is elmondta 2021-ben, milyen feltételekkel lehet legyőzni a NER-t, de a politikus ezt nem fogadta el. „Kettő nap múlva leült tárgyalni ezekkel a régmúltbeli emberekkel egy asztalhoz is osztozkodni, 7. meg 8. meg 9. frakción. Egy hét múlva el is múlt az a lendület, amit az előválasztáson akkor megnyert sikere hozott” – jelentette ki, hozzátéve, hogy sajnálja az elvesztegetett négy évet.

Amikor Magyar Péter felkérte, egyértelmű feltételt szabott: nem lehet semmilyen együttműködés a korábban parlamentben ülő ellenzéki pártokkal.

„Nekem kicsekkolási lehetőségem van akkor, hogyha a korábban parlamentben ülő ellenzéki pártok tagjai közül bárkivel is bármilyen együttműködés van, tehát közös indulás vagy valaki javára való visszalépés” – idézte fel a vörös vonalát, amit stratégiai és morális kérdésnek is tartott.

Elmondása szerint a döntés előtt a felesége azt kérdezte tőle, hogy fog tudni tükörbe nézni. „Azt mondtam neki, hogy tükörbe nézni azoknak a politikusoknak és baloldali, magukat baloldalinak valló embereknek kell, akik az elmúlt húsz évben egy néhány százalékos pártból először tíz, aztán négy, aztán egy, majd nulla százalékos baloldali pártot csináltak” – válaszolta neki.

Ugyanakkor elismerte, hogy vannak a régi ellenzékben olyanok, akik megértették az idők szavát. Példaként említette Kunhalmi Ágnest, akinek szerinte nagyon nehéz döntés lehetett, hogy nem indul el a választáson, illetve Jámbor Andrást, aki szerinte a nem indulása bejelentésétől kezdve influenszerként és közéleti gondolkodóként is sokat tett a rendszer leváltásáért.

A kampánycsapatba való zökkenőmentes beilleszkedését a „munkaterápiával” magyarázta: annyi feladat volt, hogy nem volt idő a konfliktusokra. „Én folyamatosan azzal vegzáltam őket, hogy akkor csináljuk jól a dolgunkat a kampány során, hogyha pontosan április 12-én este 7 órakor esünk össze és halunk meg” - fogalmazott.

A kampánystábot egy szűk, nyolcfős „agy” alkotta, akik megrendelőként léptek fel az operatív vezetést ellátó Pósfai Gábor és csapata felé, amely a logisztikát, a rendezvényeket és az adatelemzést végezte, míg a vizuális megjelenésért Radnai Márk és csapata felelt.

A Fidesz lejárató kampányával és a titkosszolgálati eszközök bevetésével kapcsolatban Tóth azt mondta, az első perctől számítottak rá. A paranoia eluralkodását azzal kerülték el, hogy hittek az országban és az emberekben. „Egyszerűen hiszek ebben az országban, és akikkel együtt dolgoztunk ebben a kampányban , mindenkin ezt tapasztalom, és ez a hit vitt minket előre” – fogalmazott.

A kampány során állítása szerint hozzájuk is eljutottak kompromittáló anyagok – pendrive-ok, felvételek – fideszes politikusokról, de ezeket nem használták fel.

„Én tartottam vissza, és én végig magamnál tartottam azokat a pendrive-okat, amikkel mások családját tettük volna tönkre. Azok a férjek és feleségek, gyerekek nem érdemlik meg, hogy ki legyenek téve családi, magánjellegű támadásoknak” – mondta, hozzátéve, hogy ezeket az anyagokat megsemmisítették.

Az országjárás helyszíneit adatalapon, egy úgynevezett „vírusterjedési modell” alapján tervezték meg, figyelembe véve a települések méretét, a Tisza-szigetek és önkéntesek számát, sőt olyan apró részleteket is, mint a gyógyszertárak vagy buszmegállók elhelyezkedése.

Tisza Hang című kiadvány terjesztése óriási feladatot rótt az önkéntes hálózatra, amely szerinte 9-10 alkalommal minden magyar településre eljutott. Ennek eredményeként állítása szerint a községekben a Tisza Párt megfordította az erőviszonyokat: míg 2022-ben a Fidesz 945 ezer, az ellenzék 400 ezer szavazatot kapott, most a Tisza 805 ezer, a Fidesz pedig 755 ezer voksot szerzett ezeken a településeken.

A választás napjára nyolc hónapig készültek. Tóth Péter szerint 19 ezer szavazóköri delegáltjuk volt, a választás napján 3000 önkéntes telefonált a call centerekből, és további 3000 „fürkész” figyelte a kiemelt szavazóköröket a csalások megelőzése érdekében.

„Olyan jelentések érkeztek be hozzánk a választás napján, hogy buszban ülnek emberek, és nem mernek kiszállni, és azt várják, hogy mikor mennek el” – mesélte a visszatartó erő működéséről.

Úgy véli, a Fidesz mozgósítási gépezete, a Kubatov-lista hatékonysága már nem a régi, ezt egy Tolna megyei időközi választás tapasztalatai alapján már korábban is látták.

A kampány költségeiről elmondta, hogy az milliárdos nagyságrendű volt, de biztosan 0 és 5 milliárd forint között maradt. A párt igénybe vette az állami kampánytámogatást, emellett adományokból és мerchandise-termékek eladásából finanszírozták magukat. „Nem tudok oligarchákról a Tisza körül. A Tisza mögött sokkal több, sokkal nagyobb energia állt, mint egy-egy oligarcha” – jelentette ki.

A jelöltek sajtótól való elzárását azzal indokolta, hogy a közvetlen, személyes kapcsolatot a választókkal hatékonyabbnak tartották, mint a médián keresztüli kommunikációt. Szerinte egy interjú 50 ezres elérése eltörpül a 15 ezer kézfogás mellett, amit egy jelölt a választókerületében megtehet.

Úgy látja, a sajtó által feltett kérdések gyakran nem tükrözik az emberek valós, hétköznapi problémáit.

Az esetleges előrehozott önkormányzati választásokkal kapcsolatban azt mondta, a legfontosabb először az önkormányzatok és a kormányzat szerepének tisztázása. Logikusnak tartaná, ha az önkormányzatok új jogköröket kapnának, akkor ehhez új felhatalmazást is kérnének a választóktól, de konkrét tervről nem tud.

Személyes jövőjét illetően elárulta, négy kontinensről kapott már felkérést, hogy tartson előadást a kampányról, de egyelőre a családjával szeretne lenni, és nem tervez közéleti szerepet vállalni. A Válasz Online-nak adott korábbi interjújában magát Magyar Péter legbaloldalibb szövetségesének nevezte. Mostani elvárásairól a Tisza-kormánnyal szemben azt mondta, a legfontosabb a társadalmi különbségek csökkentése.

„Szerintem szimbolikus az, hogy a vagyonadóval mit kezd a kormány” – emelte ki.

A kampány legfontosabb emberi tanulságának a bizalom erejét és azt tartja, hogy „jónak lenni jó”.

A teljes beszélgetés

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Kitálalt az MTVA egykori riportere: A közmédiában nem tájékoztatás folyt, hanem narratívaépítés
Balogh Krisztina egy Facebook-posztban írt arról, milyen utasításokat kaptak a riporteri értekezleteken, amelyeken a hírigazgató is részt vett. Azt is elárulta, hogy az állami ünnepségeken az élő bejelentkezésekhez is előre megmondták nekik Rogán Antal minisztériumából, hogy mit szabad mondaniuk és mit nem.


Balogh Krisztina, a közmédia egykori híradós riportere egy Facebook-posztban írt arról, miért hagyta ott a munkahelyét 2018-ban.

Felidézte, hogy 2016-ban, egy roma fiataloknak szóló ösztöndíjprogram keretében került a közmédiához. „Többen biztattak, hogy próbáljam meg, hiszen ez volt a gyerekkori álmom” – írta. Bár nehéz szívvel hagyta ott korábbi, a Református Egyház Cigánymissziójánál végzett kommunikációs munkáját, bizakodva tekintett a jövőbe. „Vidéki lányként, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből, nulla kapcsolati tőkével ez nekem óriási lehetőség volt.”

A híradóban kezdett dolgozni, amit az alapozásnak tekintett, és meg is szerette a hírírást. Miután gyakornokból alkalmazott lett, akkor kezdte átlátni a körülötte zajló folyamatokat.

Azt állítja, „a riporteri értekezleteken nem ötletek születtek, hanem előre eldöntött témákat osztottak ki. A politikai anyagokat csak a „megbízható” riporterek kapták.” Hozzáteszi, „a fontos eseményekről eleve tudni lehetett, ki fog tudósítani. Nem azért, mert ő volt a legfelkészültebb, ő azt hozta ki a riportból, ami az elvárás volt.”

Leírása szerint a hírigazgató, akit „Pitbull”-nak becéztek, maga is részt vett az értekezleteken és utasításokat adott.

„Sokszor lejött a szerkesztőségbe is, és a riporterrel együtt találták ki, hogyan kell felépíteni egy anyagot úgy, hogy abból ne tájékoztatás legyen, hanem karaktergyilkosság.”

A cél szerinte az volt, hogy „nevetségessé kellett tenni az ellenzéki politikusokat, úgy kellett őket ábrázolni, mintha önmaguk paródiája lennének, és alkalmatlanok arra a feladatra, amit csinálnak.” Felidézett egy személyes esetet is, amikor elmosolyodott azon, hogyan keresgélik, melyik szó lenne a legalkalmasabb egy ilyen riportba. A hírigazgató ekkor megkérdezte tőle, hogy „mit vigyorog”.

„Azt válaszoltam: mosolyogni szép dolog. Főleg annak, aki őszintén, tiszta lelkiismerettel tud. Azt mondta, ne mosolyogjak, mert nem áll jól. Ez a mondat valahogy mindent elmondott számomra arról a helyről.”

Állítása szerint a közmédiában nem tájékoztatás folyt, hanem narratívaépítés.

„Az állami ünnepségeken az élő bejelentkezésekhez előre megkapták a paneleket: milyen szavakat kell használni, mit szabad mondani, mit nem. Rogán Antal minisztériumából küldték ezeket.”

Azt is állítja, „volt egy utasítás, hogy mely kulcsszavakat használják a szerkesztők: migráns, Brüsszel, terrorizmus.”

Említ egy konkrét esetet, amikor arra kérték, keressen egy orvost, aki kamera előtt elmondja, hogy a migránsok veszélyesek, mert betegségeket terjesztenek. „Félelmet akartak kelteni. Mert ez volt a cél, nem az igazság leírása” – fogalmazott.

Úgy véli, ez a rendszer óriási károkat okozott az országban, mert félelemre nevelte az embereket, és lerombolta a bizalmat és az empátiát. „Én ezt mind láttam belülről. Ezért mondtam fel 2018 végén.” A döntését azzal indokolta, hogy egy ponton fontosabb lett a lelkiismerete, mint a gyerekkori álma. „Inkább otthagytam azt, amire kislányként vágytam, mint hogy asszisztáljak ahhoz, ami emberek fejében, szívében és egy egész ország lelkében rombol” – írta.

Bár a döntés nem volt könnyű, ma már élete egyik legtisztább döntéseként tekint rá. A történtek óta még erősebben hisz abban, hogy az újságírásnak van értelme, de csak akkor, ha az embereket szolgálja, nem pedig egy rendszert. Posztjában hozzáteszi, hogy nem most beszél először ezekről a tapasztalatairól, utalva egy 2019-es interjújára és egy 2022-es dokumentumfilmre. „Csak akkor kevesen hallották meg” – tette hozzá végül.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Pottyondy Edina a NER összeomlásáról: Most már Orbánnak és a milliárdos haverjainak kell félniük
A közéleti influenszer hisz abban, hogy Magyar Péter és miniszterei le fogják bontani a NER-t. Szerinte a félelem iránya megfordult, és most már nem az állampolgároknak, hanem a volt hatalomnak kell tartania az elszámoltatástól.


Pottyondy Edina egy Facebook-posztban reagált mindarra, ami az elmúlt napokban történt a politikai életben. Mint írja, „volt két-három nap, amikor alig hittem el, hogy ilyen gyorsan és látványosan összeomlott a NER.” Akkor tudatosult benne a változás, amikor Orbán Viktor interjúját nézte, amelyben egy meggyötört embert látott.

Úgy véli, a leköszönő miniszterelnök egy „erőtlen, hiteltelen gazember, akinek a hazugságai is üresen konganak most, hogy nincs mögötte az államhatalom.”

Pottyondy szerint így, hogy a korábbi kormányfő már nem írhatja át a törvényeket, a félelem iránya is megfordult. „Most, hogy nem nekünk kell félnünk a Szuverenitásvédelmi Hivatalnak nevezett politikai rendőrségtől, hanem neki és a milliárdos haverjainak az igazságszolgáltatástól” – fogalmaz.

A közéleti influenszer elmondása szerint elbizonytalanodott a változás minőségét illetően, amikor a leendő oktatási miniszter személye körüli találgatások és viták, „a Pankotai Lilit érő indokolatlan és sokszor kioktató sértegetések, meg a tizenhét igazgató levele, meg Magyar Péter »hol voltatok négy éve, de spongyát rá« dumája” voltak porondon. Azonban úgy véli, „ez a kijózanító közjáték, minden szánalmas nyomorúságával és kisstílüségével együtt is valamiféle demokratikus működés csírája.” Szerinte a közbeszéd végre nem a propagandáról szól.

„Végre nem arról szól a közélet, hogy ukrán ügynök, meg háborúpárti, meg »piros lett a paradicsom, nem sárga«, hanem arról, hogy milyen oktatási minisztert képzelünk el” – jelenti ki. Bár elismeri, hogy a vita stílusa nem volt a legjobb, de szerinte „legalább nem az volt a célja, hogy egy velejéig rothadt rendszer alkalmatlanságáról elterelje a figyelmet.”

Az influenszer kitér az új kormányzat személyi döntéseire is, megemlítve, hogy Magyar Péter bejelentése szerint Forsthoffer Ágnes lesz a házelnök, Orbán Anita váltja Szijjártó Pétert (akit Pottyondy „agresszív orosz ügynöknek” nevez), az egészségügyi minisztériumot pedig Hegedűs Zsolt vezeti majd. Külön kiemeli, hogy a nyíregyházi állatkert-igazgató lesz a környezetvédelmi miniszter, és ünnepli a tényt, hogy egyáltalán lesz környezetvédelmi minisztérium. Azt is megjegyzi, hogy bár vannak fenntartásai „a színpadon fekvőtámaszozó Ruszin-Szendi Romulusszal kapcsolatban, de a kaszinóminiszterhez képest akkora változás, mintha Rákay Philip filmjei helyett a Roland Emmerich-összesből válogatnánk.”

Pottyondy számára Ruff Bálint személye jelenti az igazi megnyugvást, akiről szerdán derült ki, hogy a Miniszterelnökséget fogja vezetni.

„Végre egy miniszter, akiről tudjuk, hogy mit gondolt a világról az elmúlt években, hogy milyen politikai kultúrát képvisel”

– írja. Úgy gondolja, „ha végig tudná vinni az elszámoltatást, az már önmagában hatalmas politikai bravúr lenne.” Meggyőződése, hogy Ruff képes erre a feladatra.

Zárásként elismeri, hogy optimizmusát a választási győzelem okozta eufória is táplálhatja, de hisz abban, hogy Magyar Péter és miniszterei le fogják bontani a NER-t, aminek eredményeként „elindul a felzárkózás Lengyelországhoz, a visszailleszkedés Európába.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Ligeti Miklós: A NER-be kiszervezett vagyon visszaszerzését sokkterápia-szerűen kell elindítani
A Transparency International jogi igazgatója szerint már a parlament alakuló ülésén meg kell hozni néhány döntést. Orbán, Rogán vagy Lázár vagyonosodásának vizsgálata a könnyebb feladatok közé tartozik, de nem lesz egycsapásra ezermilliárdos vagyonvisszarendezés.


Miközben egyes hírek szerint a Tisza Pártnál sorban állnak terhelő információkat tartalmazó pendrive-okkal a kormányzatban dolgozók és a NER-es cégek vezetői, az ügyészség és más hatóságok szinte naponta adnak hírt olyan lépésekről, amikre az elmúlt években hiába várt a közvélemény. A Tisza Párt konkrét jogállamisági és korrupcióellenes vállalásokat tett, és úgy tűnik, Magyar Péter elszánt, hogy ezeket végig is viszi. Ezt jelzi, hogy a Miniszterelnökség élére kiszemelt Ruff Bálint az első és legfontosabb feladatainak egyikeként a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és -védelmi Hivatal felállítását nevezte.

De hogyan lehet nekilátni az elszámoltatásnak és a vagyonvisszaszerzésnek egy olyan rendszer után, amely 16 éven át épült? Milyen eszközökkel lehet visszavenni az állami vagyont, és mihez lehet kezdeni a már lezárt, túlárazott közbeszerzésekkel vagy a fenyegetéssel megszerzett cégekkel? Erről beszélgettünk Ligeti Miklóssal, a Transparency International Magyarország jogi igazgatójával.

— A kormánynak nagy felhatalmazása van, hogy visszaszerezze a korrupcióval, túlárazással vagy más módon eltulajdonított közvagyont. De hogyan lehet ezt megtenni? Milyen kategóriái vannak a visszaszerezhető vagyonnak?

— A Transparency International Magyarország szerint nem lehet és nem is szabad különválasztani az állam demokratikus működésének, a jogállam funkcióinak a helyreállítását, és az elszámoltatás, illetve vagyonvisszaszerzés köreit. A kettő egymás nélkül nem megy. Azzal a garnitúrával, amit Magyarország a NER-ből megörököl, most az állami vezetőkre gondolok, nem lehet kibontakozni. Velük nem lehet hitelesen elkezdeni sem a jogállam helyreállítását, sem a bűnök kivizsgálását és a vagyonok visszaszerzését. Olyan nincsen, hogy az a versenyhivatali elnök, közbeszerzési hatósági elnök, az a legfőbb ügyész, az a Kúria-elnök fog majd az élére állni ezeknek a folyamatoknak, aki eddig a dolgát nem tette meg. Aki szándékosan akadályozta, késleltette a vizsgálatok megindítását, vagy egyáltalán nem gondoskodott arról, hogy ezek a vizsgálatok meginduljanak.

Ez egy levitézlett garnitúra, akiktől meg kell válnia az államnak, különben megbicsaklik a folyamat még a rajtpisztoly eldördülését megelőzően.

Természetesen más és más a felelőssége a közrehatásuk ismeretében, arányában az egyes államhatalmi vezetőknek. Más a felelőssége a legfőbb ügyésznek és más az ombudsmannak, más a Gazdasági Versenyhivatal elnökének és más az Állami Számvevőszék elnökének. És pontosan az ÁSZ-elnök az, aki még a leginkább mutatott jogállami működést, hiszen a jegybanki alapítványok dolgainak kipattanása, annak a civil szervezetek és újságírók által széles körben taglalt tényállásnak az államhatalmi megállapítása, ami szerint lopták a pénzt a jegybankban, az mégiscsak tőle származik. De éppen ez az eset mutatja, hogy hogyan akad el egy így meginduló felelősségre vonási folyamat az ügyészségen és a nyomozó hatóságnál. Tehát az alfa, az első lépés az, hogy ettől a garnitúrától meg kell válni. Ehhez megvan a felhatalmazás, és megvan az indok, hiszen ezek a mandátumok, ezek a közjogi tisztségek nem a jogállam védelmében és nem a nemzet érdekében jöttek létre. Ezek a személyek a hatáskörüket nem a magyar emberek érdekében, hanem a NER intézményvédelmében gyakorolták. Tőlük meg kell válni, lehetőség szerint sokkterápia jelleggel, legalább a kulcsfontosságú pozíciókban végre kell hajtani a cserét.

— Ha ez sikerülne, mi lenne a következő lépés?

— Ezt követően, vagy ezzel egy időben, kísérő jelleggel ki kell jelölni a korrupció felszámolásának az alapvonalait. Ennek egyik főiránya a pénzek előremenekülő megfogása.

Nem szabad, hogy a kiépülő jogállamban ugyanolyan fosztogatások történjenek a közvagyonunk kárára, mint a NER-ben.

Tehát amellett, hogy van a visszaszerzendő vagyon, van az a vagyon is, aminek a kiáramlását kell megakadályozni. Például a Balásy Gyula cégeivel kötött közbeszerzési keretmegállapodásokat fel kell számolni. A keretmegállapodás még le nem hívott részét, tehát azt a hányadot, aminek terhére még nem plakátolták ki az országot, azt már nem is kell lehívni. Itt a Közbeszerzési Hatóságnak lenne elsődlegesen dolga, hogy megállapítsa: ezek a keretmegállapodások súlyosan versenykorlátozóak, tehát alapelvi szinten sértik a közbeszerzési törvényt, úgyhogy ennek a konstrukciónak a fenntartása nem indokolt, nem jogszerű. Rögtön százmilliárdos nagyságrendben csökken a kiadás. Hasonló vagyonvisszaszerzési folyamat, amivel vissza lehet szedni az elcsatornázott, kiszervezett állami vagyonokat, és megakadályozni, hogy további gazdagodás történjen ezen a vonalon, a KEKVA-k, azaz a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok ügye. Itt úgy néz ki, van is akarat a gyors megoldásra.

Kétharmados törvénnyel el kell rendelni, hogy nincsenek KEKVA-k, nem kapnak többet MOL-részvények után fizetendő osztalékot, hiszen a MOL és a Richter részvények 25-25%-a egyaránt visszatér az állami vagyonba, ahogy a termőföldek is.

A készpénz is, az ingatlanok, az egyetemek, az egyetemi épületek, tehát a KEKVA-kat is ki kell iktatni.

— Mi a helyzet a magántőkealapokkal?

— A magántőkealapba nem kell közpénz a továbbiakban. Ha ezt a finanszírozási konstrukciót piaci alapon a befektetők maguknak el tudják intézni, akkor lelkük rajta, de állami pénznek nincsen keresnivalója magántőkealapokban. Azt az 1300 milliárdnyi közpénzt, ami már magántőkealapokban van, úgy kell fokozatosan visszaszerezni, hogy ne okozzon nagyobb kárt, mint aminek az elhárítására szolgál. Ne omoljanak össze azok a cégek, amelyekben meghatározó vagy fontos szereplő egy magántőkealap. Egyrészt átláthatóvá kell tenni ezeket, meg kell állapítani, kik a végső haszonhúzók, és meg kell nézni, mennyi az állami hányad emögött.

Az állam nem kivonja a tulajdonát első körben, hanem úgymond megéli a tulajdonosi minőségét.

Úgy viselkedik, mint egy tulajdonos. Nem úgy, mint egy ajándékozó, aki Tiborcz Istvánnak, Garancsi Istvánnak, Hernádi Zsoltnak, Mészáros Lőrincnek, Jászai Gellértnek vagy Jellinek Dánielnek ajándékozza a saját vagyonunkat, hanem mint aki gyakorolja a maga tulajdonosi jogait. Például meghatározó szereplőként, adott esetben többségi tulajdonosként átalakítja a magántőkealap kezelési szabályzatát, az alapkezelő menedzsmentjébe a tulajdoni hányadának megfelelő számú tagot küld, és a magántőkealap által birtokolt céltársaságok menedzsmentjében, sőt, felügyelőbizottságában is képviselteti magát. Tehát állami tulajdonként kezeli azt a vagyont, amit a tőle származó pénzből mások vásároltak, és ennek megfelelően okos döntést hoz a sorsáról. Itt tehát sikerült azonosítani három olyan irányt, ahol a további vagyonkiáramlást meg lehet fékezni, és a már megvalósult vagyonkiáramlás következményeit meg lehet próbálni visszafordítani, a károkat enyhíteni.

És akkor a további ág, a további elvégzendő feladat a már elkövetett bűnöknek a kivizsgálása.

Tehát például a túlárazott közbeszerzések, a Magyar Nemzeti Bank alapítványai, a lélegeztetőgépek, a letelepedési kötvények, a Covid-oltóanyagok...

— Ezek azok a területek, ahol nem törvényhozással, hanem nyomozással lehet csak eredményt elérni?

— Itt már kivizsgálás kell. A közbeszerzések túlárazása a legszerteágazóbb. A Versenyhivatalnak és a Közbeszerzési Hatóságnak elementáris jelentőségű feladatai lennének, hogy a benchmarkokat megállapítsa. Hogy történt-e túlárazás, mert ha igen, az visszatérítendő, az közbeszerzési eljárási törvénysértés, és bűncselekményt valósíthat meg.

— Mi a helyzet egy teljesen lezárt, évekkel ezelőtti üggyel, mint egy 2018-as autópálya-építés? Ha utólag kiderül, hogy túlárazták, visszamenőlegesen behajtható a pénz?

— Nézzük az egyszerűbbet, mert van egy nagyon nagy része ennek, ami még nem úszott el. Ott vannak a 35 éves koncessziók, autópálya is. A gyorsforgalmi úthálózat és a hulladékkezelés terén, vagy ott van a 35 éves kaszinókoncesszió, amiket mind vissza lehet vonni. Ez állami döntés kérdése. Ha egy teljes egészében teljesített szerződésről utólag kell megállapítani a túlárazást, az nyilván nem egyszerű. Ez többféle intézkedés együttállásából fakad, és ebből csak az egyik a nyomozás.

Ha van egy jó, államilag támogatott bejelentővédelmi program, akkor majd elő fognak bújni azok a céges és hatósági dolgozók, akik elmondják, hogyan történt a túlárazás.

És akkor ezt meg lehet csinálni. Azt is, ami az elévülés határán billeg, és azt is, ami még a közelében sincs, mert mondjuk egy lélegeztetőgép-ügy még nem évült el. Egy letelepedési államkötvénynél is elképzelhető, hogy van olyan rész, ami nem. Meg lehet tenni, csak magától nem fog a bizonyíték előkerülni. Tehát itt már összetett intézkedések kellenek. Hogy a jegybanki alapítványokból mi menthető meg, az nagyon kétséges. Nehezen elképzelhető, hogy Matolcsy György, Matolcsy Ádám vagy éppen Tiborcz István egyszer csak hazatérne penitenciát gyakorolni. Ellenkező esetben velük szemben nemzetközi büntetőjogi jogsegélykérelmet kell kibocsátani. És persze bárkivel szemben a távollétében is le lehet folytatni büntetőeljárást, ez a régóta ismert in absencia eljárás. Előzetesen senki nem akarja ezeket a figurákat kivégezni, de ha a felelősségre vonásuknak helye van, és megállapítható a visszaélés, akkor a fellelhető vagyonukra vagyonelkobzást kell elrendelni. És hát vannak egyéb könnyen megvalósítható célok, low-hanging fruitok.

Például Hatvanpusztára el lehet menni, és meg lehet vizsgálni, hogy ott mi történt. A határvadász laktanyába is be lehet sétálni, és ki lehet vizsgálni, hogy ott mi történt. És meg lehet nézni ezeknek a figuráknak, Orbán Viktornak, Lázár Jánosnak, Rogán Antalnak a vagyonosodását, hogy mi van a vagyonnyilatkozatok mögött.

Mi van Lázár János soha nem tisztázott eredetű ingatlanbirodalmával, termőföldjeivel? Vagy Rogán Antal találmányával, ami milliárdossá tette? Szóval nagyon sok egyszerű lépést meg lehet tenni, ami közelebb visz a megoldáshoz. Persze ennél is nagyobb feladat a NER gazdasági holdudvarának versenyre szoktatása. Ott talán az segít, hogy a következő közbeszerzésnél, ahol utat vagy épületet kell létrehozni, egyrészt jól kell kiírni a tendert, és nagyon széles körben kell propagálni. És ha majd nem tesz elég jó ajánlatot a Mészáros Lőrinc-féle cég vagy a Szíjj László-féle cég, és lesz valódi verseny, akkor majd kigolyózódnak. Ennyi. Vagy lesz valódi konkurens akkor, ha a piac tudni fogja, hogy ez már nem az Orbán-rendszer.

— Sok közbeszerzési szereplő csak fővállalkozóként vitte el a pénzt, a munkát pedig alvállalkozók végezték. Ezt ki lehet zárni a jövőben?

— A törvényben is lehet korlátozni, hogy olyan nincsen, hogy valaki a feladatokat százszázalékos mértékben alvállalkozóval végezteti el. Meg lehet határozni, hogy mi az alvállalkozásba bevont segéderőnek a tényleges felső mértéke. Csak olyan szereplő indulhat a közbeszerzésen, aki önmagában is képes, vagy konzorcium esetében a tagok együtt képesek, az adott szolgáltatás vagy munka teljesítésére. És meg lehet határozni, hogy egy vállalkozó mondjuk 50%-os mértékig vonhat be alvállalkozót, a fölött nem.

Ha annyira gyenge, hogy a feladat ötven százalékát sem tudja saját maga teljesíteni, akkor nem kell indulnia közbeszerzésen.

Akkor ő kapacitásbiztosító szervezetként tud indulni, egy nála rátermettebb vállalkozó beszállítójaként. Ez csak elhatározás kérdése, ezt a törvényben is elő lehet írni, ott célszerű is, és ezt a Közbeszerzési Hatóság a saját gyakorlatában is kialakíthatja.

— Hogyan lehet felderíteni azokat az eseteket, amikor egy jól működő vállalkozást fenyegetéssel, hatósági nyomással vettek el a tulajdonosától, miközben papíron érvényes adásvételi szerződés született?

— Ehhez kell valódi bizonyíték, itt nem elég az anekdota. Itt nemcsak a sértettnek kell kiállnia, hogy engem kizsaroltak a cégemből, hanem a hatóságnak is utána kell mennie, ha ebben hatósági szereplők közreműködtek. Ha a hatósági szereplők elkövetőként közreműködtek, akkor őket fel kell tárni. Ehhez kell a jó bejelentővédelem, és ehhez kell az, hogy a hatóságok tényleg végigjárják azokat a vonalakat, amiket mondjuk a sérelmet szenvedett illető állít. Hogy volt egy jó autószerelő-műhelyem, ami ért 100 milliót, de addig szívattak, amíg végül eladtam 40 millióért. Nézzük meg azt az adásvételi szerződést, és tényleg hallgassák meg az embereket, keressék meg a tanúkat, a bizonyítékokat. Ez egy megcsinálható dolog.

— És így visszajuthatnak a cégek a korábbi tulajdonosokhoz?

— Talán ők inkább most már anyagiakban érdekeltek. Lehet, hogy az, akit már kizsaroltak a cégéből és egyszer tönkrement az élete, már nem akar újra autókat fényezni. Ez ugyanolyan, mint a hulladékkoncesszió. Négy-öt éve kiszorítottak vállalkozókat az intézményi hulladékgazdálkodási piacról, akik korábban fémhulladékot, használt sütőolajat vagy építőipari törmeléket kezeltek. Nem biztos, hogy most, ha visszakapnák a lehetőséget, újra be akarnának lépni a piacra.

Nekik állami kártalanítás jár,

hiszen az állam közigazgatási jogkörben, jogalkotással okozott nekik kárt.

— A vélelmezhető vagyonvesztés mekkora hányadát lehet reálisan visszaszerezni?

— Ezt nem lehet összegszerűsíteni. Én legalábbis nem tudom. Az előbb is pontatlanul mondtam, nekik nem állami kártérítés, hanem Mol-tól származó kártérítés járna.

— Nem összegre, hanem arányra vagyok kíváncsi. A tizedét, a felét?

— Az állam a saját jelenlegi eljárásaiban a bűncselekménnyel okozott károknak a 8-10 százalékát tudja visszaszerezni. És ennek a nagy része nem a hatósági munka eredménye, hanem a büntetőeljárásban történő önkéntes teljesítés. Tehát egy jó bejelentővédelem, jó ösztönző- és jutalmazórendszerrel, egy jó együttműködési, vádalkuprogrammal nagyon nagy mértékben növelheti a visszatérítési arányt, mert a vagyon illékony dolog. Azt látszik a jegybanki alapítványok ügyeiben is, hogy ezt nem olyan egyszerű visszaszerezni. A tetemre hívás, az igazságtétel fontos funkció, ennek meg kell történnie, hogy mindaz, ami mögöttünk lesz, remélhetően ne ismétlődhessen meg.

De az a vélelem, hogy itt egy csapásra ezermilliárdos nagyságrendű vagyonvisszarendezések történhetnek, téves lenne.

Amit biztosan vissza lehet szerezni nagyon nagy arányban, az a KEKVA-k vagyona. A magántőkealapoknál ez sokkal áttételesebb folyamat, de ott az állam élhet a tulajdonosi minőségével. Nem biztos, hogy akar ilyen dolgokat tulajdonolni, de legalább nem lehet azt mondani, hogy az állam pénzéből másvalaki gazdagszik. A két nagy infrastrukturális koncesszió (az autópálya és a hulladék), visszavonható. Ott is lehet állami vagyont visszaszerezni. Ezek a nagy arányú sikerrel kecsegtető vagyonvisszaszerzések.

— Ezeket viszonylag gyorsan meg lehet csinálni?

— Ezeket sokkterápiaszerűen kell megcsinálni.

— Akár már őszre?

— A KEKVA-k megszüntetése igazából az alakuló ülésig meg kellene történjen. Tehát már oda be kellene vinni azt a törvényt, ami erről gondoskodik, és akkor átmeneti szabályozással ezt év végéig le kell pörgetni. Mondjuk a letelepedési kötvényekkel kereskedő brókercégek ellopott közvagyona, hát az egy tíz évvel ezelőtti sztori. Abból most mit lehet megtalálni? Ott már azon is boldogok lennénk, ha a felelősöket megneveznénk és a bűnösöket megbüntetnénk.

— Mennyi időt vehet igénybe ez a teljes folyamat?

— Nagyon egyszerűen lehet megfogalmazni, ezt már többször elsütöttem: Rómát sem egy nap alatt építették, és a NER-t sem. Tíz éven át hozták létre, és még az utolsó hat évében is folyamatosan alakítottak rajta. Tehát ez nem fog egy nap alatt megszűnni. Csak azt a közhelyt tudom mondani: minél hamarabb hozzák létre az új kormányt, annál gyorsabb és eredményesebb lesz a folyamat.

— A Forbes-on van egy lista, hogy milyen tempóban viszik ki a vagyont...

— Igen, igen.

— Ezeknek, gondolom, utána lehet nyúlni.

— Ezeknek utána lehet menni. A kérdés az, hogy vissza lehet-e szerezni. De legalább mondjuk Hatvanpusztából nem lesz Százhúszpuszta, meg Száznyolcvanpuszta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk