Szorongás és bűntudat – miért nem posztolok semmit arról, milyen az életem külföldön?
2017-ben egy évig az University of Chicago ösztöndíjasként Indiában élt és dolgozott fejlesztési területen, majd idén az év második felében ismét Malajziába költözött. Az alábbi írás is ott született.
2018 december van. Több mint egy éve és négy hónapja költöztünk el otthonról először Indiába (Chicagon keresztül), majd idén július végén egy hónapra haza Budapestre, majd szeptemberben Kuala Lumpurba, Malajziába. Most itt élünk egy modern felhőkarcoló alacsony részén a harmadikon, mert kell az otthonosság közel a földhöz. Mégiscsak a világ egyik leglaposabb országának gyermekei vagyunk.
Rengeteg minden történt, rengeteg érdekes helyen jártunk, millió különböző vallású, etnikumú, gazdasági hátterű emberrel találkoztam, szívtam magamba a világot. Sokszor nagyon rossz volt és nehéz, sokszor nagyon izgalmas, máskor kellemes. Dolgoztam indiai állami cégben azon, hogy a CSR fejlesztési pénzeiket ne kizárólag a politikusok igényeinek kielégítésére használják, és most pedig Malajziában azon, hogy a multik egy kicsit emberségesebben működjenek, erőszakmentes kommunikáción, inkluzív csapatmunkán és társaikon keresztül.
De most nem az elmúlt másfél év történéseiről szeretnék írni egytől-egyig, nem is a melóimról, amik mind elég érdekes fordulatok voltak az életemben, hanem éppen arról, hogy miért nem írtam egy betűt sem ezekről az elmúlt másfél évben.
Most egy kis idő elteltével, és kicsit hozzászokva a nagyon messzire szakadt expat léthez, az a legjobb tippem, hogy ennek köze van a friss szorongáshoz és bűntudathoz, amit Magyarország elhagyása váltott ki, és amit még mindig nem tudok se lenyelni, se kiköpni.
Amikor azon szoktam gondolkodni, hogy megosszam-e a Facebookon az életem történéseit, amióta expat lettem, általában két forgatókönyv játszódik le a fejemben, ellentétes érzésekből hasonló eredményre jutva.
Ha túl jól vagyok, akkor azért nem akarom megosztani, ha szarul, akkor meg azért.
Kilátás a házunk tetejéről Kuala Lumpurban
Risikesh, jóga- és meditációs paradicsom a Gangesz partján, ez pedig az erkélyünk. Az mondjuk nem látszik a képen, hogy nettó 44 fok van és előző éjjel egy élő skorpiót találtunk az ágyunkban.
Valahogy így:
1. Opció: Alapvetően nagyon jól érzem magam, csodálatos egzotikus helyekre jutottam el és gyönyörű tájakon ámuldozom minden nap.
Ekkor igazán nem kéne a Magyarországon élő barátaim orra alá dörgölni, hogy milyen szuper életem lett hirtelen, mennyivel jobb nekem, amióta nem lapátolom a magyar politika szarját. Nem elég, hogy ebből kiugrottam és letettem minden felelősséget, de még nagyon látványosan nyaralok is. Így nem született még képes poszt sem például a Srí Lanka-i utunkról a falamra.
2. Opció: Nagyon szarul vagyok, utálom, ahol vagyok, súlyos honvágy gyötör és őszintén még a melómnak sincs értelme, amiért idejöttem.
Nagyjából így írható le az indiai (vagyis delhi-i) egy évünk nagyobbik része. Amikor pedig ilyen szar, akkor az embernek semmihez nincs kedve és a napi depresszió épp eléggé leköti, nemhogy még blogposztokat írjon saját nyomoráról. Főleg, hogy a social media logikája egyszerűen abba kondicionált bele, hogy csak a szépet és jót szabad megosztani, az egésznek az a célja, hogy megmutasd a világnak, hogy milyen fasza vagy, milyen fasza döntéseket hozol, és milyen jó neked. Ha sok lájk jön rá, akkor te magad is elhiszed, mindenki jól járt! Na de mi van, ha nem hoztál jó döntéseket? Mi van, ha a hangzatos külföldre költözésed nehéz, szar, és nem olyan mint vártad?
Well, nekünk az segített, hogy elhitettük magunkkal, hogy mégse olyan rossz ez, hogy Delhi mégse olyan élhetetlen, hogy sokat tanulok a melómból, és annak is van értéke, ha rendesen megértem, hogy működik az állami korrupció – belülről. És valóban láttunk sok érdekeset, és végül ezeknek egy kis töredékét meg is osztottam – hangsúlyozván saját magam számára is, hogy mégiscsak “jó” ez.
Ebből jött ki az, hogy mindenki, akivel nem voltunk szoros Skype kapcsolatban az egy év alatt és csak a posztokat látta, igazán meglepődött, amikor az “és milyen volt India?” kérdésre azt a választ kapta tőlünk, hogy szörnyű. Majd egy másfél órás panaszkodás-cunamit, hogy egészen pontosan hogyan és miért.
De van más oka is annak, hogy ez így alakult: megintcsak a Magyarországgal kapcsolatos bűntudat. Ami ebben az esetben éppen ellenkező előjellel működik: ha már otthagytam az otthonom, otthagytam a családom és barátaim, ha már meg sem próbálok semmit tenni az ellen, hogy Magyarország tovább zuhanjon a fasizálódás szakadékába, akkor legalább már jól is érezhetném magam.
Komolyan azért jöttem el, hogy nyomorúságos és szorongó életem legyen távol? Ezért igazán felesleges volt, a Deák épp megtette.
Delhi Pekinggel versenyez a világ legszennyezettebb levegőjéért.
Egyedüli fehér fiatal nőként egy férfi többségű indiai állami cégben a vártnál is nehezebb az élet.
Tehát bűntudatom van, amikor jól érzem magam az expat létemben, és akkor is, amikor szarul. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy összerakjuk, hogy a szorongásom és bűntudatom valószínűleg nem a pillanatnyi élethelyzetemtől függ.
Mert ugye az a rész, hogy van amikor tök jó minden és van, amikor elég szar, nem újdonság, egyszerűen ilyen az élet. És expatként Indiában vagy Malajziában is ilyen az élet. Indiában is és itt is ugyanúgy dolgozom, bejárok egy melóhelyre, csinálok érdekes és kevésbé érdekes dolgokat, vannak nagyon jó arc és idegesítő munkatársaim is, vannak napok, amikor nem bírok felkelni és van, amikor tök örülök, hogy bemehetek dolgozni.
Itt él velem a szerelmem és vőlegényem, tervezgetjük az esküvőnket. Hétvégéken néha elmegyünk sörözni, találkozunk emberekkel, de akkor másnaposak vagyunk vasárnap. Vagy inkább csak otthon döglünk, filmezünk, takarítunk és pingpongozunk. Gyakran utazunk hétvégente, kicsit egzotikusabb helyekre, mint Debrecen, belátom, ez tényleg különbség. Meg az, hogy itt nem vagyunk aktivisták, nincsenek itt a legjobb barátaink, se a családunk. Ami pedig sokszor iszonyú nehéz.
De talán a konklúzió az tud lenni, hogy a Magyarország vs. nem Magyarország (esetleg egy ázsiai messzi ország, ahogy mi csináljuk) kérdésben nincsen objektív jó döntés. Se pedig rossz. Csak döntések vannak és azoknak következményeik, prok és kontrák csomagban jönnek minden esetben.
Én tudom, hogy nem vagyunk rosszabb emberek amiatt, hogy eljöttünk. Ahogyan a sok-sok expattársunk sem azok. Azért jöttünk el, hogy jobbá tegyük az életünket, annak fényében, hogy már hasznunk nem volt otthon politikai szempontból. Vagy legalábbis így éreztük. Hogy feltöltődjünk és majd később újra legyen energiánk az emberiség kollektív önsorsrontásával szembeszállni. Tudom, hogy ez számunkra jó döntés.
Már csak a következményeivel kell megtanulnom jobban együtt élni. Nem szégyellni, ha jobb az életünk itt, mint Budapesten és azt sem, ha néha rosszabb. Nem összehasonlítani folyamatosan. Nem aggódni, hogy ki mit gondol a döntésünkről. Nem akarni minden nap megvédeni azt, ki tudja kitől. Nem védekezni amiatt, hogy épp nem életem melóját csinálom, cserébe hogy itt élünk. Nem folyamatosan átmenetiként tekinteni az életemre, amelyben nem csak a családom, de én is azt várom, hogy mikor megyünk már haza. Valószínűleg nem megyünk haza jó sokáig.
Elég sokáig ahhoz, hogy ideje legyen az expat-lét lelki oldalainak feldolgozására hosszú távú megoldást találnom. Nagyon nem ez volt a terv még pár éve, de nekem most mégis ez az egyik legnagyobb feladatom az utolsó húszas évemre.
És ehhez a lehető legjobb helyen vagyok éppen.
