„Minden napban hatalmas hála van" – önkéntesek, akik a gyerekekkel érkezőket segítik a Keletiben
Amint megindultak a menekülők Ukrajnából, azonnal mozdult a civil társadalom. Mint hét évvel ezelőtt, nem vártak semmi parancsra, önszerveződően megjelentek a pályaudvarokon. Azok is, akik ott voltak már 2015-ben, amikor Szíriából menekültek az emberek (többek között) Putyin bombái elől és most is, amikor a szomszédos országból. Ma már rendszeresen érkeznek a vonatok, és nem akar szűnni a menekülők sokasága. A hasonlóságok között persze vannak különbségek is.
Sokat jelent az ingyenes utazás, az egész Európában érvényes egészségügyi és szociális ellátás, ám akikkel a vonatokról leszálló, sokszor napokig úton levők először találkoznak, azok a civilek, egyházi karitatív szervezetek és egyéni önkéntesek.
A Keletiben, legelőször a szervezettség tűnik fel.
A Keleti erre a célra átadott várótermében óriási a nyüzsgés. Pultoknál adományokat osztanak, máshol szállás lehetőségeket koordinálnak. Van egy hosszú asztal, ahol egymás mellett sorban, laptopoknál dolgoznak azok, akik a menekülők továbbutazását intézik. Kialakult egy rendszer, az önkéntesek szemmel láthatóan gyorsan és elhivatottan dolgoznak, pontos időbeosztásban. Emberek lézengenek, nyakukban táblákkal. Az egyik, ukrán nyelven azt hirdeti, hogy az illető önkéntes tolmács. Másokra az van kiírva, hogy ingyenesen fuvaroznak. A beérkező, és még tanácstalan családokat ők szólítják meg, irányítják a pultoknál dolgozókhoz, akik kezükbe veszik a sorsukat.
Egy folyosón kisgyerekeseknek alakítottak ki külön pihenő, játszó és segítő állomást, ahol minden olyan speciális igényt igyekeznek kielégíteni, amire a legkiszolgáltatottabb menekülőknek szüksége van.
Rengetegen jönnek gyerekkel. Kifejezetten sokan csecsemőkkel, kicsikkel. Az így érkezők a legtöbbször nők, anyák, akiknek a férjüket otthon kellett hagyni, hiszen minden férfira szükség van most a harcokban.
Az egyik kuckóban kicsik babáznak, kicsit odébb egy babaágyban alszik végre békésen egy csöppség, ki tudja mióta nem ölben. Bár a nyugalom viszonylagos, hiszen állandó a zaj, de a babát ez nem zavarja, mélyen alszik. Mellette édesanyja egy padon, talán szeretteivel kommunikál, telefonon.
Egy lépésnyire, egy hosszú asztalnál iskolás korú gyerekek játszanak. Kártyajáték. Egy középkorú férfi a játékmester, nyakában tábla, ő is önkéntes segítő.
Beljebb mindig nagy a tumultus, egy asztal mögött többen, jól felismerhető sárga láthatósági mellényben segítenek megadni azt, ami éppen kell a frissen érkezetteknek. Van itt bébiétel, ruhák, cipők, babahordozók, babakocsik csoportosítva, katonás rendben. Egy most érkező nő takarót kér, csakhamar kerül is egy meleg darab.
Feleslegesnek is érezhetném magamat a sok sürgölődő között, ha nem tudnám, kikhez is jöttem. Bemondom a nevet egy önkéntesnek, elő is kerül két segítő, akik vállalták, hogy beszélgetnek velem, hogy az olvasó is többet tudhasson meg a munkájukról. Fiatal nők mind a ketten, sok dolguk mellett rövid időt még rám is szántak, amiért nem tudok elég hálás lenni.
Hátramegyünk a paraván mögé. Itt üres a folyosó, tudunk egy kicsit beszélgetni. Katona Flóra és Sztarácsek Jázmin mesél nekem a gyereksarokról.
Katona Flóra:
– Ez az egész úgy indult, hogy páran idehoztak szőnyeget, játékokat, és aztán ebbe többen becsatlakoztunk. Mivel tudtuk, hogy ez rövid időn belül túlnövi magát, úgy gondoltuk, hogy szükségünk van koordinátorokra, akik ezt az egészet összefogják, ezért létrehoztunk egy csoportot, amibe pár nap leforgása alatt több, mint ezerkétszázan beléptek.
Folyamatosan hozzák a játékokat, adományokat, jönnek önkéntes segítők, éjszaka is itt vannak, figyelnek, játszunk, takarítunk, próbáljunk kicsit levenni a terhet a szülők válláról. Én például az első napokban csatlakoztam be.
– És ki indította el a gyereksarkot?
– Azt pontosan nem tudjuk, én már úgy jöttem ki, hogy itt volt néhány szőnyeg és játék. Páran összefogtak, utána bővítettük, azóta csináljuk együtt.
Sztarácsek Jázmin:
– Igyekszünk a lehető leghatékonyabban dolgozni.
Katona Flóra:
– Többször jön vonat, éjszaka is. Többszáz fős csoportokkal, és akkor is sok a gyerek. Az a tapasztalat, hogy akkor is szükség van ránk. Fogadjuk őket, játszunk velük, segítünk a higiénés dolgokkal kapcsolatban. Az éjfél és hajnali öt közötti időben persze kevesebben érnek rá, de ezt meg lehet érteni.
– Jellemzően kik jelentkeznek ide önkéntesnek?
Sztarácsek Jázmin:
– Nagyon változó. Nők, férfiak, mindenki. Ma még egy kislány is volt, aki tolmácskodott. De családosok, egyedülállók, egyetemisták is jönnek. Bárki, aki indíttatást érez.
– Kialakult itt már egy dinamika, egy kemény mag, akik gyakrabban találkoznak itt?
Katona Flóra:
~ Igen. Többen vagyunk, akikkel nap, mint nap találkozunk, és már jó, hogy mosolyogva tudunk ismerős arcoknak köszönni.
– Mi a helyzet a kommunikációval? Gondolom vannak tolmácsok is, de akik már régebb óta itt vannak, alakult ki egy alapszókincs?
Sztarácsek Jázmin:
– Ez valóban így van. Az emberre azért ragadnak a szavak. Még ha én nem is tudnám elmondani, de sok esetben már megértem, amit ő mond nekem. Például, ha egy babakocsit keres, vagy bármit. Esetleg mutogatunk. Vannak tolmácsok is, elszórva angolul is beszélnek, de a mutogatás, az remekül működik.
– Biztosan nap mint nap történnek emlékezetes történetek...
Katona Flóra:
– Nekem a legemlékezetesebb, legmeghatóbb még az első napokhoz köthető. Egy édes kis ukrán kislány, aki csak ukránul beszélt, vagy talán talán oroszul, de angolul semmiképpen. De folyamatosan mutogattunk, és órákon át nagyon jól eljátszottunk. A vége felé gyurmából készített nekem egy szívecskét. Ez nagyon megható volt számomra.
Sztarácsek Jázmin:
– Minden napban hatalmas hála van. Ma például segítettem egy nagymamának az unokájával felszállni a vonatra.
Ezeket nyilván viszi magával tovább az ember. Ilyen történeteink nap mint nap vannak. De ahogy fáradunk, mi is érzékenyedünk el.
Katona Flóra:
– Egy önkéntes is mesélte, hogy egy kisgyerekkel játszott, akinek egy kicsi kinder tojása volt, és a végén odaadta neki a csoki felét.
– Amikor beérkezik ide egy család, mi a legfontosabb, ami kell nekik?
Katona Flóra:
– A tiszta ruha, a mosakodás.
Akár cipő is. Egyre többen keresnek cipőt. És tisztálkodási szerek. Ezeket keresik leginkább.
Sztarácsek Flóra:
– Miután mindenki elintézte a jegyet, mert ez a legfontosabb, ha van hova továbbutazni. Akkor ezzel kezdik. Utána jönnek ide. És a gyerekek legalább egy kis időre ki tudnak szakadni abból a monoton utazásból, szomorúságból, ami kíséri őket és egy kis boldogsághoz jutnak nálunk.
Miután megköszöntem a beszélgetést, látom, hogy egy pici kis polcon étel-ital, és egy kis cédula, ami az önkénteseknek szól: ez az övék, szolgálják ki magukat. Rájuk is férne, ha lenne idejük, amíg ott voltam nem láttam senkit, aki odáig jutott volna közülük.
Visszajutva a forgatagba kapok egy tolmácsot, pontosabban kettőt, anyát és tíz év körüli lányát, akik segítségével elindulok beszélgetni a menekültekkel. Borzasztóan érzem magam, miközben azt gondolom, hogy arcátlan dolog a részemről a házát és hazáját elvesztett embereket kérdésekkel zaklatni, másik énem tudatosítja, hogy nem katasztrófaturista vagyok, hanem a munkámmal segítek hírt adni arról, ami ezekkel az emberekkel történt. Bár így van, de azért nagyon megilletődött vagyok, amikor Katerena, egy fiatal kétgyermekes anya vállalja, hogy röviden elmondja a történetét:
– Három napja indultunk Mikolajivból. Nagyon nehezen jutottunk ide, Odesszán, Moldován, Románián át érkeztünk.
Innen Németországba megyünk tovább, ott vannak barátnőmék, akiknél lakhatunk. De ha vége lesz ennek a háborúnak, mindenképpen vissza akarunk menni. Szeretjük Ukrajnát, az a hazánk, ott vannak az emberek, akiket szeretek, a férjem, minden.
Katerena nem szeretné, hogy kép készüljön róla, de azt engedi, hogy az asztalnál játszó gyerekeit lefényképezzem.
Még készítek pár képet, és indulok ki, a nagyterembe, ahonnan ez a folyosó nyílik. Éppen most érkezett egy vonat, gondoltam egy hosszú snittben megörökítem, hogy is zajlik egy ilyen érkezés.
Ahogy visszaérek a terembe, egyszer csak valaki a nevemen szólít. Évtizedek óta nem látott ismerősöm, akivel valahogy mindig sorsfordító történelmi helyzetekben hoz össze a véletlen: 1989-ben, a rendszerváltás eseményein és mozgolódásaiban, majd később, még párszor.
Elmondja, hogy egy hete, ha nem dolgozik, itt van, késő éjjelig. Csinálja. Viszi a családokat, ahova kérik. Olyan, mint a drog, nem tudja abbahagyni. Ő középkorú férfi, de mondja, hogy van itt friss jogosítványos lány családi autóval is. Kicsit elbeszélgetünk, elmondja nekem, hogy álmában sem gondolta volna, hogy 2022-ben itt tart majd a világ.
Most itt állunk, tőlünk néhány száz kilométerre orosz bombák hullanak, körülöttünk menekültek. És jó pár olyan fiatal, mint mi voltunk, harminc éve.
