Jobban lesz attól, ha bilincsben visszük a pszichiátriára?
Nagy kérdés, jó dolog-e valakit akarata ellenére bevinni a pszichiátriára, lekötözni és begyógyszerezni. Magyarországon ez gyakran megtörténik, és sokak szerint jó is, ha a pszichés gondokkal küzdő, veszélyes embereket kórházba viszik. De mitől lesz valaki veszélyes? Ezt senki se írta le sehova, mindig a mentősök és az orvosok döntik el. Egy falhoz vágott bögre vagy két doboz cigi például elég hozzá? Miközben itthon a kötelező gyógykezelések sorra produkálják a jogsértéseket, Európa néhány pontján kezdik elfelejteni ezt az egészet, és jobb megoldásokat találnak.
Péterre 2005-ben hívták ki először a mentőt. “Pszichózisnak hívják, amikor más állapotba kerülök, másképp látom a világot, kívülről furcsának is látszom ilyenkor” – mondta a 38 éves budapesti férfi, akit tizenhárom éve, egy különösen nehéz időszak, többek közt édesanyja öngyilkossági kísérlete után diagnosztizáltak bipolárisként. “Volt, hogy a munkahelyemről vittek be. Fizikailag soha senkit nem bántottam, de a környezetem úgy érezte, hogy veszélyes lehetek”.
A szabályok szerint Magyarországon azokat vihetik be akaratuk ellenére a pszichiátriára, akik veszélyeztetik magukat vagy másokat. Ilyenkor kezdetét veszi egy több hetes kezelés, általában erős nyugtatózással és gyógyszerezéssel, miközben nem hagyhatják el a kórházat. “Egyetlen éjszaka volt, amikor haza akartam menni. Kiabáltam és dörömböltem az ajtón. Nem akartam ártani senkinek, mégis lekötözött egy ápoló”.
Attilát 2008-ban diagnosztizálták mániás depresszióval, ami saját leírása szerint “vagy hónapokig tartó, nagyon mély depressziót, vagy egy nagyon intenzív, felfokozott állapotot jelent. Másfél éve a kettő között vagyok” – mondta. Attila egy vidéki kisváros lakójaként jól ismeri a helyi rendőröket, akik ötször vitték el bilincsben a pszichiátriára. “Amikor depressziós voltam, nem érdekelt semmi. Nem mentem el időben kontrollra, nem váltottam ki a gyógyszeremet, ami nem tetszett a családomnak, ezért kihívták a mentőket”.
Azt mondta, fizikailag nem állt ellen, egyszerűen leült a sarokba, és a felszólítás ellenére sem volt hajlandó elindulni a kórházba. “Télen a hóban húztak, mint a disznót a vágásba. Minek mentem volna? A magyar pszichiátria arról szól, hogy a beteg legyen kussban, ne mászkáljon a folyosón, vegye be a gyógyszert, és éjjel aludjon. De az undorító kórházi vécé és zuhanyzó, az ocsmány kaja nem nagyon segít az emberen”.
Két doboz cigi is lehet veszélyeztető
A kötelező pszichiátriai gyógykezelés kérdése egy elég összetett probléma, amiről orvosok, jogászok és maguk az érintettek is sokfélét gondolnak. Vannak, akik szerint ez súlyosan korlátozza az ember szabadságát, ezért be kellene tiltani, és a gyógyszerezés-kötözés párosnál hatékonyabb módszerek után kellene nézni. Másrészt viszont a pszichés problémákkal küzdők egy része könnyen kerülhet olyan állapotba, ami külső beavatkozás nélkül nagyobb bajhoz, akár öngyilkossághoz is vezethet.
Erre a vitára később még visszatérünk. De ha elfogadjuk, hogy bizonyos esetekben szükség van kötelező gyógykezelésre, a mostani rendszer akkor is tele van visszásságokkal.
Sehol sem írják le, mit jelent konkrétan a veszélyeztető magatartás
– mondta Milanovich Dominika, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) munkatársa, akihez több, kötelező gyógykezelésen átesett ember fordult már jogi segítségért. Szerinte általában annyira hiányosak a dokumentumok, hogy ki sem derül, pontosan mit csinált az illető. “Például leírják, hogy elindult nála egy paranoid tünetképzés. De arról nincs szó, hogy ez miben nyilvánult meg, hogyan veszélyeztette magát vagy a környezetét, mondjuk fenyegetőzött-e”.
Pedig ez lenne a legfontosabb, hiszen a törvény szerint ez az egyetlen feltétele annak, hogy valakit akarata ellenére is pszichiátriára vigyenek. Gombos Gábor, aki az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottságának tagja volt, úgy látja, a veszélyeztető magatartás nem más, mint egy gumikategória. “Egyszer beszállítottak egy bácsit, aki napi két csomag cigit szívott. Azt mondták, ezzel súlyosan veszélyezteti a saját egészségét”.
Így aztán elég nehéz megmondani, kit vehetnek kötelező gyógykezelésbe. A TASZ-nál leginkább személyiségzavarokkal küzdő emberekkel találkoznak. “Skizofrénia, mániás depresszió, és ehhez hasonló diagnózisokat kapnak. Van, aki úgy kerül be, hogy előtte napokig nem alszik” – mondta Milanovich. Szerinte az is egyre gyakoribb, hogy valamilyen családi konfliktus után vesznek valakit gyógykezelésbe. “Ilyenkor nagyon nehéz dolguk van a kiérkező mentősöknek. Mi van, ha valakit nem visznek be, aztán utólag kiderül, hogy indokolható lett volna? Kevesen vállalják ezért a felelősséget”.
Attila egyszer épp akkor került nagyon rossz passzba, amikor otthon volt az általános iskolás fia is. “A falhoz vágtam egy bögrét. Most akkor veszélyben volt a gyerek? Szerintem igen, indokolt volt, hogy bevittek. De ha olyasvalaki vágja falhoz a bögrét, akinek nincs pszichés diagnózisa, biztosan nem mennek ki érte”.
Azt is nehéz megmondani, egyáltalán hány embert vesznek kötelező gyógykezelésbe. A Központi Statisztikai Hivatalnak (KSH) a pszichiátriai gondozásba vett betegekről vannak éves adatai (2016-ban például 14 ezer új beteg jelent meg a rendszerben), de ebben benne vannak az önkéntes gyógykezelések is. A kötelező gyógykezelések nagyságrendjét Gombos és kollégái a kétezres évek közepén próbálták megbecsülni a bíróságoktól kikért adatok alapján. Bár nem kaptak választ mindenhonnan, úgy becsülték, hogy a kórházi felévtelek 25-30 százaléka nem volt önkéntes.
Más kérdés, hogy Gombos szerint nincs sok értelme önkéntes felvételről beszélni, hiszen a gondnokság alatt levők helyett például a gondnokuk is dönthet, és papíron az is önkéntesnek számít. Sokan pedig kisebbik rosszként választják a kezelést, abban a reményben, hogy így majd látogatót fogadhatnak és telefonálhatnak. Érintettként vele is történt már hasonló:
“Stroke-gyanús tüneteket észleltem magamon, ezért kihívtam a mentőt. Mire kiértek, az aggasztó jelek többsége elmúlt, de kérdeztek róla, ezért elmondtam a pszichiátriai előtörténetemet is. A mentős arra következtetett, hogy a pszichiátriai problémák éppen testi tünetekben nyilvánultak meg, ezért javasolta, hogy menjek be önként a kórházba. Aláíratták az önkéntes gyógykezelésről szóló nyilatkozatot, ennek ellenére bevittek a zárt osztályra, ahol elvették a telefonomat, a nadrágszíjamat, a cipőfűzömet, mindent, amivel kárt tehetnék magamban. Csak az aktivista barátaimnak köszönhettem, hogy négy nap után eljöhettem”. Ez az eset valószínűleg egy magyar bíróság szerint sem lett volna szabályos, de Gombos inkább nem pereskedett.
Nehéz fellebbezni
A bíróságnak három nappal a beszállítás után kell döntenie arról, hogy indokolt-e a kötelező gyógykezelés. De mivel a mentőknél és a kórházban nem írják le, miért látták veszélyesnek az illető magatartását, elég nehéz jó döntést hozni.
Az erről szóló “minitárgyalást” a kórteremben, a többi bent fekvő ember és hozzátartozóik füle hallatára szokták megtartani. Milanovich egy blogbejegyzésében abszurdnak nevezte ezt a helyzetet, amely arra kényszeríti az embert, hogy a nyugtatóktól amúgy is kábán, ismeretlenek kérdéseire válaszolgasson, miközben senki sem tájékoztatta rendesen, és a telefonját is elvették.
A bírósági határozat végül 10-12 nap múlva születik meg, ami csak nagyon nehezen és későn jut el az érintetthez. “Nagyon nehezen, mert míg az érintettet a zárt osztályon tartják fogva, addig a bírósági végzést az üres lakásába postázzák ki. Túl későn, mert a beszállítás és a határozat kézbesítése között 27 nap is eltelhet” – írta a TASZ egy tavalyi közleményében, miután az alapvető jogok biztosa is megállapította, hogy jóformán nincs lehetőség fellebbezni a döntés ellen. A kormány erre módosított valamelyest a jogszabályokon, de az ombudsman idén februárban még mindig hiányolta a rendes fellebbezés lehetőségét.
Milanovich szerint ez az egész azért is van így, mert rutinszerűen, futószalagon folynak az eljárások. Ha az embernek nincs ügyvédje vagy meghatalmazott nagykorú rokona, az állam kirendel neki egy ügygondnokot. Ő kulcsszereplő az ügyben, hiszen arra kell figyelnie, hogy
- minden megfeleljen a jogszabályoknak, és
- csak akkor maradjon az illető a pszichiátriai osztályon, ha feltétlenül szükséges.
“Az ombudsmani jelentésekből kiderül, hogy ez az ügygondnok nem is találkozik a minitárgyalás előtt azzal az emberrel, akit képviselni fog” – mondta.
Megszüntetni? Ki tudja?
Ezeket a problémákat nagyrészt kezelni lehetne törvénymódosításokkal és azzal, ha az intézmények betartanák a most is érvényes jogszabályokat. Sokak szerint viszont a kötelező gyógykezelés úgy, ahogy van, sérti az emberi jogokat, ezért meg kellene szüntetni. Persze ők sem tagadják a pszichés betegségek létét, viszont azt mondják, hogy “nem azzal az emberrel van a baj, akinek félelmei vannak, vagy aki hangokat hall, hanem az a kérdés, hogyan reagál rá a társadalom. Az egyetlen megoldás a zárt részleg, majd a rehabilitáció, aztán hazamenni, majd megint vissza a zárt részlegre, vagy van alternatíva? Ha van, az figyelembe veszi-e az ember adottságait, jogait, életét és méltóságát?” – foglalta össze Gurbai Sándor emberi jogi szakértő a TASZ korábbi kerekasztal-beszélgetésén.
A másik oldal viszont azt mondja, hogy a legdemokratikusabb országban is indokolt lehet elzárni az embereket. Ez az orvosi megközelítés: aki beteg, azt kezelni kell, a saját érdekében is, nehogy a betegsége miatt eladja a saját házát, felelőtlen szerződéseket írjon alá, vagy mondjuk hiteleket vegyen fel. Szuromi Bálint, a Semmelweis Egyetem sürgősségi pszichiátriás osztályának vezetője ugyanezen a beszélgetésen azt mondta, mindig alaposan megvizsgálják, hogy az illetőnek van-e mentális zavara, és ha igen, az veszélyt jelent-e.
“Nem fekete-fehér a helyzet. Nem arról van szó, hogy lenne egy mindenre tökéletes megoldás, ehhez képest milyen rossz a rendszer” – mondta Harangozó Judit, az Ébredések Alapítvány vezetője, amely partnerként tekint a pszichés betegekre. Bár mindent elkövetnek azért, hogy a hozzájuk fordulók közül senkit se kelljen akarata ellenére pszichiátriára utalni, néha ez mégis elkerülhetetlen.
“Ha ez megtörténik, azt kudarcnak tekintjük, és a végtelenségig elmegyünk, hogy megelőzzük. Legutóbb, amikor bekerült egy páciens, öt órát foglalkoztunk vele, behívtuk a családot, mindent megpróbáltunk” – mondta korábban ugyanezen a beszélgetésen. Igaz, szerinte, ha több munkatársa tudott volna foglalkozni vele 24 órán keresztül, elkerülhető lett volna az akarata ellenére történő kórházi kezelés.
“Sok olyan helyzet van, amikor nem tudunk más megoldást találni, mert így elérhető, hogy az illető megússzon például egy nemi erőszakot, amibe azért kerülhet, mert nem tudja reálisan megítélni a veszélyeket éppen egy nehezebb mentális állapotban” – tette hozzá most az Abcúgnak. Harangozóék azért küzdenek ennyire a kötelező gyógykezelés ellen, mert megélyegzőnek, sokszor traumatizálónak tartják, és ez a felépülést is hátráltatja. “Néha tényleg meg kell valakit fogni, hogy ne ugorjon ki az ablakon, de ahol az erőszak egyszer megengedett, ott könnyen folytatódni fog. Olyan, mintha pisztoly van otthon, előbb-utóbb elsül. Nehéz a pszichiátriában mérlegelni, hogy hol van az a pont, ahol már nincs más út. A szakirodalom mindenesetre úgy látszik, megerősíti, hogy az erőszakmentes segítésnek kevesebb áldozata van, mint az erős kontrollokra építő ellátásnak”.
Máshol már elkezdték
“Olyan ez, mint a rabszolgaság. Az sem szűnt meg egyik napról a másikra. Egy nagy történelmi beágyazottságú, sok-sok generáción át elfogadott intézményt időbe telik megszüntetni” – mondta Gombos, aki maga is részt vett a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény létrehozásában. Ezt 2011-ben minden uniós ország aláírta, és bár konkrétan nem szerepel benne, az általános értelmezés szerint tiltja a kötelező gyógykezeléseket.
Ennek ellenére még sehol sem tiltották be Európában, jó példák viszont vannak arra, hogyan lehet erőszak nélkül, a közösség bevonásával segíteni a pszichés problémákkal küzdő embereken. Olaszországban már 1978-ban elfogadtak egy törvényt, amely az elmekórházak fokozatos lebontásáról rendelkezett. Ezt a híres pszichiáter, Franco Basaglia kezdeményezte, aki a saját intézetében leszámolt a szíjazással, az elektrosokkal és más durva módszerekkel.
Bár a törvénynek végül nem sikerült országszerte érvényt szerezni, Triesztben ma már erőszakmentes, közösségi alapú ellátás működik, ráadásul nagyon költség-hatékonyan. (Angolul itt olvashat a Freedom First nevű programról). Ez azt jelenti, hogy kórházba szállítás helyett inkább otthon próbálnak segíteni azoknak, akiknek szükségük van rá. Annyira elkötelezetten védik az egyén szabadságát, hogy
ha például úgy dönt, hogy elmegy kaszinózni, akkor mennek vele, és próbálják együtt kitalálni, mi lehet a háttérben, hogyan lehetne megoldani a problémáját.
A szakembereket ott direkt az erőszakmentességre képezik ki, emellett létezik egy 5-6 ágyas osztály is, ahol általában nincs senki, de egy teljes stáb várja, ha valaki mégis be szeretne feküdni. Zárt osztály vagy kötözés viszont ott sem jöhet szóba. “Öt éve egyszer valaki bezárt egy ajtót, amiből több évig tartó botrány lett” – mondta Harangozó a kerekasztal-beszélgetésen. Az Ébredések Alapítvány egy hasonló módszert próbál megvalósítani itthon, ebben a programban vesz részt a cikk elején idézett Péter is.
“Tizenvalahány évig kerestem ezt a lehetőséget, és véletlenül találtam meg egy ismerősömön keresztül. Tavaly nyáron volt egy visszaesésem, akkor kijött hozzám egy pszichiáter és egy pszichológus az alapítványtól. Egy órát beszélgettünk, állítottak a gyógyszereimen, és egy-másfél hétig itthon voltam. Olvasgattam, filmet néztem, szerintem mindenkinek jobb volt így. De aki vidéken él, annak nincs ilyesmire lehetősége”.
Hasonlóval próbálkoznak Izlandon és Finnországban is. “A finneknél több északkeleti megyében úgy alakították át az ellátórendszert, hogy az teljesen az önkéntességen, és nem az orvosi szemléleten, hanem a család- és hálózatterápián alapul. Gyógyszereket is csak önkéntesen, és rövid ideig használnak” – mondta Gombos. Az ilyen módszerek támogatói szerint így hosszú távon sokkal jobb gyógyulási mutatókat lehet elérni, hiszen az érintettek aktív szerepet játszanak a saját gyógyulásukban.
Az izlandi Elme Erő Mozgalom is erre a megközelítésre épül, erről itt nézhet meg egy videót.
Kis lépés is jó lenne
Bár Gombos szíve szerint felszámolná a kötelező gyógykezelést, már azt is előrelépésnek tartaná, ha nem a mostani zárt osztályokra vinnék az érintetteket. “Olyan központokat kellene kialakítani, ahol semmiféle gyógyszeres beavatkozás nem történik, viszont olyasvalakivel lehet az illető, aki mellett biztonságban érzi magát. Ez lehetne akár egy jó barát, vagy ha nincs, akkor egy szociális munkás, aki segíthet megnyugodni egy krízisben levő embernek”.
Az ilyen ötletekkel szemben gyakori ellenérv, hogy sok alkalmazottra lenne hozzájuk szükség, ezért drágák. Gombos szerint viszont, ha megnéznénk, mennyit költ az állam a “nem önkéntesen lenyeletett pszichotóp gyógyszerekre”, kiderülne, valójában a mostani rendszer a drágább.
