Az utolsó magyar, aki kígyómarásba halt bele – a hivatása lett a végzete
Benke Zoltán (1964-2001) már gyerekkorában is az állatok bűvöletében élt, aztán a kígyókra összpontosította az érdeklődését. Bizonyára nem ő volt a szomszédok kedvence Tatabányán, miután első önálló lakásában elkezdett mérgeskígyókat gyűjteni. Szenvedélye a családalapítás után sem csillapodott, végül majdnem negyven életveszélyes csúszómászóval népesítette be otthonát.
Több évtizedes munkája révén vált Magyarország legelismertebb herpetológusává, azaz kígyószakértőjévé.
Három – gyermekeinek ajánlott, és néha kicsit róluk is szóló – kígyós könyv és rengeteg magyar, illetve külföldi publikáció maradt örökségül utána. Ezen kívül a Kistermelők Lapjának állandó szerzőjeként is tevékenykedett.
Magyarország kígyói című kötetét ezzel a lelkes felütéssel kezdte: „Kedves Olvasóim! Ugye nem találják túlzottan elszomorítónak azt a tényt, hogy hazánkban alig több mint fél tucat kígyófaj 'rémisztgeti' a lakosságot. Én bizony elkeserítőnek tartom ezt a hüllőszegénységet – hiszen százszor ennyit is el tudnék viselni! Hát még milyen sanyarúság az, hogy eme néhány 'polgártársunkat' is legszívesebben száműznék innen, pedig az igazi honfoglalók ők voltak.”
A 18. században vált ki a zoológiából a kígyókkal foglalkozó külön tudományág. Első szaktekintélye Méhely Lajos volt, aki rendkívül megosztó személyiségével vívta ki sokak tiszteletét és ellenszenvét egyaránt. Ugyanis amellett, hogy a darwinizmus élharcosaként számos törzsfejlődéstani elméletet dolgozott ki, és megírta 1896-ra a Magyarország hüllőiről szóló grandiózus kötetét, a Herpetologia Hungaricát (amelyet saját akvarelljeivel tett halhatatlanná, és máig a Magyar Természettudományi Múzeum egyik fő relikviája), nyíltan hirdette a fajvédelem eszméjét.
Benke élete első mérgeskígyó-marását egy monoklis kobrától kapta, de további 13 alkalommal szenvedett el hasonlót, ebből az utolsó kettő bizonyult végzetesnek. Az egyébként profi kígyóbűvölő éppen fényképeket készített barátaival a lónyai erdőben egy készülő könyvéhez, amikor egy keresztes vipera pechjére az ujjába és a karjába kapott. Ellenszérum-allergiája miatt a kiérkező mentők már nem tudtak segíteni Benke Zoltánon, aki a szerencsétlenségben életét vesztette.
Az utána fennmaradt különleges és veszélyes állatseregletet az elhunyt barátja, Belső László fogadta be abban az abonyi iskolaépületben, ahol családjával lakott. Egy természetvédelmi alapítvány elnökeként bocsátották rendelkezésére az ingatlant, cserébe pedig izgalmas kutatásokat végzett világszerte. Például a Bolgár Tudományos Akadémia megbízásából tanulmányozta Dél-Bulgária állatvilágát, de járt Vietnamban, Laoszon, Malajziában, Szingapúrban, Peruban és Thaiföldön is hasonló céllal.
László remekül értett a kígyógondozáshoz, csakhogy pénz nem járt az egzotikus jószágok mellé, amelyeknek folyamatos meleg és fény kellett. Úgyhogy
amikor a Belső-család közüzemi tartozása elérte a félmilliót és kikapcsolták a villanyt, az állatbarát családapa kénytelen volt elaltatni Benke Zoltán örökségét, miután egyik állatkert sem tartott rájuk igényt.