A walesi mitológiából ismert királyság nyomaira bukkanhattak brit kutatók egy középkori térkép tanulmányozása során - írja a Live Science.
Simon Haslett és Davis Willis egy 650 éves Gough-térképet tanulmányoztak, amit jelenleg az Oxfordi Egyetemhez tartozó Bodleian Libraryben tartanak. A két kutató az Atlantic Geoscience magazinban közzétett tanulmányában arra jutott, hogy a walesi Cardigan-öbölben
a középkori térképen feltüntetett, de mára eltűnt szigetek a mitológiából ismert Cantre’r Gwaelodhoz, vagy más néven Maes Gwyddnóhoz tartoztak.
A legenda szerint ezt a királyságot zsilipek védték a tengertől, amelyeket a dagály előtt mindig be kellett zárni. Egy este azonban a gátak őre, Seithenyn részeg volt, így elfelejtette bezárni azokat, a tenger pedig elöntötte a földeket.
Haslett és Willis - a walesi Swansea Egyetem, illetve az Oxfordi Egyetem professzorai - más forrásokat is megvizsgáltak.
Szerintük például Ptolemaiosz Geográfia című műve is megerősíti, hogy a Cardigan-öböl partvonala a múltban jóval távolabb volt, a walesi partokra pedig jelentősen hatott az erózió.
Emellett egy 6. századi szerzetes, Gildas is említi egy prédikációjában, hogy az öböl közelében élők a megszálló erők és a rakoncátlan tenger között estek fogságba. Simon és Willis szerint ez a leírás egy olyan eseményt rögzíthetett, amikor valamilyen természeti csapás, például egy viharhullám vagy egy cunami felerősíthette a part erózióját.
A két kutató azt tervezi, hogy földrajzi felméréseket végeznek a Cardigan-öböl jelenlegi partvonala mentén, hogy többet megtudjanak annak jégkorszak utáni fejlődéséről.
A Live Science több, a kutatástól független szakértőt is megkeresett a témában, és nem mindenki osztotta a két kutató lelkesedését.
Catherine Delano-Smith, a University of London munkatársa szerint például
a Gough-térkép nem megbízható, mert aki azt rajzolta láthatóan „nem ismerte jól Wales földrajzát”.
Patrick Nunn, az ausztráliai Sunshine Coast Egyetem földrajzprofesszora viszont helyesnek tartotta Simon és Willis következtetéseit, és megjegyezte azt is, hogy becslése szerint a Cantre'r Gwaelodról szóló történetek legalább 9000 éves múltra tekintenek vissza.
A walesi mitológiából ismert királyság nyomaira bukkanhattak brit kutatók egy középkori térkép tanulmányozása során - írja a Live Science.
Simon Haslett és Davis Willis egy 650 éves Gough-térképet tanulmányoztak, amit jelenleg az Oxfordi Egyetemhez tartozó Bodleian Libraryben tartanak. A két kutató az Atlantic Geoscience magazinban közzétett tanulmányában arra jutott, hogy a walesi Cardigan-öbölben
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Úgy fortyog a jég Grönland mélyén, mint a láva a Föld köpenyében. Norvég kutatók modellezése szerint a több kilométer vastag jég belsejében hőkonvekció zajlik: az alulról melegedő, lágyabb jég lassú, felfelé irányuló oszlopokat képez. Robert Law, a Bergeni Egyetem gleccserkutatója szerint ez olyan, „mint egy izgalmas természeti csoda”.
A felfedezés egy több mint egy évtizedes rejtély végére tehet pontot, és kulcsfontosságú lehet a jövőbeli tengerszint-emelkedés pontosabb előrejelzéséhez.
A grönlandi jégtakaró ugyanis a sziget 80 százalékát borítja, és bolygónk egyik legnagyobb fagyottvíz-készlete, amelynek olvadása alapvetően befolyásolja a világ partvidékeit.
A tudósok jégbe hatoló radarral vizsgálják a jégtakaró belső szerkezetét, amely kirajzolja az évezredek alatt lerakódott és jéggé tömörödött hórétegeket. Már 2014-ben észleltek különös, felfelé púposodó struktúrákat mélyen az észak-grönlandi jégben, amelyek nem követték az alattuk lévő alapkőzet domborzatát, ez pedig komoly fejtörést okozott a kutatóknak.
A megoldást most egy számítógépes modell hozta el – írta a ScienceAlert. Law és kollégái egy geodinamikai modellező programot használtak, amellyel általában a Föld köpenyének mozgását szimulálják.
Egy 2,5 kilométer vastag jégszeleten tesztelték, hogy az alulról érkező hő okozhat-e olyan feláramlásokat, amelyek egyeznek a radarképeken látottakkal. „Annak felfedezése, hogy a hőkonvekció egy jégtakarón belül is megtörténhet, némileg ellentmond az intuíciónknak és a várakozásainknak” – mondta Law.
A modellben a jellegzetes, oszlopszerű feláramlások csak akkor jöttek létre, ha a jégtakaró alján lévő jég a korábban feltételezettnél melegebb és lényegesen lágyabb volt. A folyamathoz szükséges hőt a Föld belsejéből folyamatosan áramló geotermikus hő biztosítja. Ez a hő a kőzetekben lévő elemek radioaktív bomlásából és a bolygó kialakulásából visszamaradt hőből származik.
Ez a hatás ugyan csekély, de egy hatalmas, szigetelő jégréteg alatt évezredek alatt elegendő lehet a jég alsó részének felmelegítéséhez és meglágyításához.
„A jégre jellemzően szilárd anyagként gondolunk, ezért az a felfedezés, hogy a grönlandi jégtakaró egyes részei ténylegesen hőkonvekción mennek keresztül, ami egy forrásban lévő tésztásfazékra emlékeztet, éppoly vad, mint amilyen lenyűgöző” – nyilatkozta Andreas Born, a Bergeni Egyetem klimatológusa.
A jelenség ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a jég kásás vagy gyorsabban olvadna. Továbbra is szilárd halmazállapotú, és csak több ezer éves időskálán mozog. A korábbi magyarázatok között szerepelt az olvadékvíz visszafagyása a jégtakaró aljára, illetve a jég alatti csúszós területek vándorlása is.
A mostani felfedezés egy új, erős magyarázattal szolgál, de további vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy megértsük, a konvekció miként befolyásolja a jégtakaró egészének viselkedését. „Minél többet tudunk a jégben zajló rejtett folyamatokról, annál felkészültebbek leszünk a világ partvidékein bekövetkező változásokra” – tette hozzá Law.
Úgy fortyog a jég Grönland mélyén, mint a láva a Föld köpenyében. Norvég kutatók modellezése szerint a több kilométer vastag jég belsejében hőkonvekció zajlik: az alulról melegedő, lágyabb jég lassú, felfelé irányuló oszlopokat képez. Robert Law, a Bergeni Egyetem gleccserkutatója szerint ez olyan, „mint egy izgalmas természeti csoda”.
A felfedezés egy több mint egy évtizedes rejtély végére tehet pontot, és kulcsfontosságú lehet a jövőbeli tengerszint-emelkedés pontosabb előrejelzéséhez.
A grönlandi jégtakaró ugyanis a sziget 80 százalékát borítja, és bolygónk egyik legnagyobb fagyottvíz-készlete, amelynek olvadása alapvetően befolyásolja a világ partvidékeit.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Fél tucat bolygó parádézik szombat este: mutatjuk, hova kell nézned, hogy a legtöbbet lásd
A legtöbben a Jupitert és a Vénuszt könnyen kiszúrják, de a teljes sorhoz már távcső is kell. A legfontosabb, hogy tiszta, nyugati horizontot találjon!
Szombaton este egyetlen rövid időablakban fél tucat bolygó feszül végig az égen: a Merkúr, a Vénusz és a Szaturnusz alacsonyan nyugaton, a Jupiter pedig magasan délkelet felé ragyog, miközben az Uránusz és a Neptunusz optikai eszközökkel vadászható.
A jelenség csúcsa február 28-án, szombaton várható, a legjobb észlelési ablak pedig a helyi napnyugta utáni első órában nyílik. Az Egyesült Királyságban élőknek érdemesebb március 1-én próbálkozniuk.
A nyugati horizont felé nézve a Merkúr, a Vénusz és a Szaturnusz hármasa bukkan fel.
Velük egy vonalban, de jóval magasabban, a délkeleti égen ragyog a Jupiter, amelyhez feltűnően közel lesz a majdnem telihold. A halványabb Uránusz délnyugaton, a Plejádok csillaghalmaz közelében található, a Neptunusz pedig a Szaturnusz mellett, tőle mindössze egyfoknyi távolságra helyezkedik el. A szakértők szerint nem érdemes mind a hat bolygót hajszolni.
Remek eredmény, ha látjuk a Jupitert és a Vénuszt, jó, ha ehhez hozzá tudjuk adni a Szaturnuszt és/vagy a Merkúrt, a kihívás pedig az Uránusz és a Neptunusz megtalálása.
A sikeres észleléshez tiszta, fák vagy épületek által nem takart nyugati horizontra van szükség. A megfigyelést érdemes azonnal szürkületkor elkezdeni, mivel a bolygók közül a Merkúr és a Vénusz nyugszik le a leggyorsabban.
„A Merkúr a »pislogsz‑és‑elszalasztod« bolygó: nagyon alacsonyan van, és gyorsan lebukik napnyugta után” – figyelmeztetnek a csillagászok.
Míg a Jupiter, a Vénusz, a Szaturnusz és jó körülmények között a Merkúr is szabad szemmel látható, az Uránuszhoz legalább egy látcső, a Neptunuszhoz pedig távcső szükséges.
A jelenséget gyakran bolygóparádénak nevezik, ami valójában egy látóirányból adódó hatás: a bolygók a Földről nézve látszanak egy vonalban az ekliptika mentén, nem pedig a világűrben állnak egyenes sorba.
Az esemény különlegességét az adja, hogy több fényes, szabad szemmel is látható bolygó egyszerre figyelhető meg egy kényelmes, esti időpontban. Az este előrehaladtával a Merkúr és a Vénusz tűnik el elsőként, őket a Szaturnusz és a Neptunusz követi, míg a Jupiter látható a legtovább.
Szombaton este egyetlen rövid időablakban fél tucat bolygó feszül végig az égen: a Merkúr, a Vénusz és a Szaturnusz alacsonyan nyugaton, a Jupiter pedig magasan délkelet felé ragyog, miközben az Uránusz és a Neptunusz optikai eszközökkel vadászható.
A jelenség csúcsa február 28-án, szombaton várható, a legjobb észlelési ablak pedig a helyi napnyugta utáni első órában nyílik. Az Egyesült Királyságban élőknek érdemesebb március 1-én próbálkozniuk.
A nyugati horizont felé nézve a Merkúr, a Vénusz és a Szaturnusz hármasa bukkan fel.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Szenzáció készül? Bécsi kutatók jöhettek rá a fizika egyik legnagyobb rejtélyének megoldására
A Bécsi Műszaki Egyetem csapata újragondolta Einstein egyik alapötletét. Ezzel egy lépéssel közelebb kerültek a kvantumelmélet és a gravitáció régóta várt egyesítéséhez.
A modern fizika két legnagyobb elmélete, a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet évtizedek óta nem fér össze egymással. Míg az egyik az apró részecskék világát írja le döbbenetes pontossággal, a másik a csillagok és galaxisok mozgását magyarázza. A Bécsi Műszaki Egyetem kutatói most egy új ötlettel álltak elő, ami áthidalhatja a szakadékot – írja a TU Wien hivatalos közleménye. A megoldás kulcsa a részecskék pályájának, az úgynevezett geodetikusoknak az újragondolása lehet.
A kvantumgravitáció elméleteinek helyzetét a kutatók a Hamupipőke-meséhez hasonlítják.
„Több jelöltünk is van, de csak az egyik lehet az a hercegnő, akit keresünk. Csak amikor a herceg megtalálja az üvegcipellőt, tudja azonosítani az igazi Hamupipőkét. A kvantumgravitációban sajnos még nem találtunk ilyen cipellőt – egy olyan megfigyelhető mennyiséget, amely egyértelműen megmondja, melyik elmélet a helyes”
– magyarázta Benjamin Koch, az egyetem Elméleti Fizika Intézetének kutatója.
Ennek a bizonyos „cipellőnek” a megtalálásához a kutatók a relativitáselmélet egyik központi fogalmához, a geodetikusokhoz nyúltak. A geodetikus a két pont közötti legrövidebb utat jelenti. Míg egy sík lapon ez egy egyenes, egy görbült felületen – például a Földön az Északi- és a Déli-sark között – már egy félkörív. Einstein elmélete szerint a nagy tömegű égitestek, mint a Nap, meggörbítik a téridőt, és a bolygók ezeken a görbült pályákon, geodetikusokon mozognak. „Gyakorlatilag mindaz, amit az általános relativitásról tudunk, a geodetikusok értelmezésére támaszkodik” – tette hozzá Koch.
A kutatócsoport ötlete az volt, hogy magát a téridő görbületét leíró mértéket, a metrikát kezelik kvantumos mennyiségként.
„A kvantumfizikában a részecskéknek sem pontosan meghatározott helyzete, sem pontosan meghatározott impulzusa nincs. Ehelyett mindkettőt valószínűségi eloszlások írják le. Minél pontosabban ismerjük az egyiket, annál homályosabbá és bizonytalanabbá válik a másik”
– mondta Koch. Ha a téridő görbülete is ilyen bizonytalanná válik, akkor a benne mozgó részecskék pályája sem lehet tökéletesen meghatározott.
Benjamin Koch, doktoranduszával, Ali Riahiniával és a csehországi Angel Rincónnal közösen kidolgozott egy módszert, amellyel egy speciális, de fontos esetben – egy időben állandó, gömbszimmetrikus gravitációs mezőben, mint amilyen a Napé is – kiszámolták, hogyan mozogna egy objektum. Az így kapott új, kvantumos pályát q-desic egyenletnek nevezték el.
Kiderült, hogy a részecskék egy ilyen kvantumos téridőben kissé eltérnek a klasszikus relativitás által jósolt útvonalaktól. Bár ez az eltérés bolygópályák méreténél elenyésző, kozmológiai léptékben – ahol az elméletnek több nyitott kérdése is van – már jelentős lehet. Ez a mérhető különbség lehet az a régóta keresett „üvegcipellő”, amely segít eldönteni, hogy a versengő kvantumgravitációs elméletek, mint a húrelmélet vagy a hurok-kvantumgravitáció közül melyik írja le helyesen a valóságot.
A modern fizika két legnagyobb elmélete, a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet évtizedek óta nem fér össze egymással. Míg az egyik az apró részecskék világát írja le döbbenetes pontossággal, a másik a csillagok és galaxisok mozgását magyarázza. A Bécsi Műszaki Egyetem kutatói most egy új ötlettel álltak elő, ami áthidalhatja a szakadékot – írja a TU Wien hivatalos közleménye. A megoldás kulcsa a részecskék pályájának, az úgynevezett geodetikusoknak az újragondolása lehet.
A kvantumgravitáció elméleteinek helyzetét a kutatók a Hamupipőke-meséhez hasonlítják.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Kritikus hiba a kilövés előtt: a NASA lefújhatja az évtized küldetését
Az Artemis II négyfős legénységének holdkerülő tesztrepülése akadt el egy sikeres tankolási próba után. A héliumrendszer hibája miatt a történelmi útra készülő űrhajósok indulása hetekkel csúszik.
Egy éjszakai adatellenőrzés hirtelen megakasztotta a NASA Hold körüli küldetésének menetrendjét: a Space Launch System rakéta felső fokozatában megszakadt a héliumáramlás, a NASA pedig már a teljes visszagurításra készül a szerelőcsarnokba. Ez a lépés gyakorlatilag ellehetetleníti a márciusi indítást, a kérdés most már az, hogy megmenthető-e az áprilisi lehetőség.
A NASA közlése szerint a visszagurítás miatt a márciusi indítási ablak kiesik, de egy gyors hibaelhárítás esélyt adhat az áprilisi repülésre.
„Ez szinte biztosan hatással lesz a márciusi indítási ablakra” – erősítette meg egy szóvivő a Sky News-nak.
A hélium a startfolyamat kritikus eleme: ez biztosítja a felső fokozat hajtóművének megfelelő környezetét, és ez tartja fenn a nyomást a folyékony hidrogént és oxigént tartalmazó tartályokban. A rendszer a február 19-én lezárt nagy tankolási főpróba alatt még megfelelően működött, a hiba a normál üzemre átállás után jelentkezett. A mérnökök jelenleg három lehetséges hibaforrást vizsgálnak: a földi és a rakéta közötti csatlakozást, egy szelepet vagy egy szűrőt.
A javítást a kilövőálláson nem lehet biztonságosan elvégezni, ezért kell a rakétát visszaszállítani a szerelőcsarnokba. Az Artemis II küldetés célja egy körülbelül tíz napos, személyzettel végrehajtott tesztrepülés a Hold körül, melynek fedélzetén négy űrhajós, Reid Wiseman, Victor Glover, Christina Koch és Jeremy Hansen utazik majd. Az űrhajó egy olyan pályán halad, amely nagyjából 7600 kilométerrel a Hold túlsó oldala mögött halad el – ilyen messzire ember még sosem jutott a Földtől.
A hiba nem sokkal azután jelentkezett, hogy a NASA sikeresen lezárta a második tankolási főpróbát. A küldetésnek nem ez az első csúszása: korábban az Artemis I űrhajó hőpajzsának nem várt sérülései miatt kellett elhalasztani a programot. „Nem repülünk, amíg nem vagyunk biztosak abban, hogy a fedélzeten lévő emberek számára a lehető legbiztonságosabbá tettük a repülést. Ezt a következő tesztrepülést helyesen kell végrehajtanunk” – közölte korábban Bill Nelson, a NASA adminisztrátora a Washington Postban. A legénység parancsnoka, Reid Wiseman szintén elismerte a halasztások okozta frusztrációt: „A lassítás gyötrelmes, és nem ezt szeretjük csinálni.”
Egy éjszakai adatellenőrzés hirtelen megakasztotta a NASA Hold körüli küldetésének menetrendjét: a Space Launch System rakéta felső fokozatában megszakadt a héliumáramlás, a NASA pedig már a teljes visszagurításra készül a szerelőcsarnokba. Ez a lépés gyakorlatilag ellehetetleníti a márciusi indítást, a kérdés most már az, hogy megmenthető-e az áprilisi lehetőség.
A NASA közlése szerint a visszagurítás miatt a márciusi indítási ablak kiesik, de egy gyors hibaelhárítás esélyt adhat az áprilisi repülésre.
„Ez szinte biztosan hatással lesz a márciusi indítási ablakra” – erősítette meg egy szóvivő a Sky News-nak.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
