Többen élnek és dolgoznak a csernobili halálzónában és a környékén, mint gondolnánk
Szamoszeli. Így hívják Ukrajnában azokat, akik az 1986-os katasztrófa után visszaköltöztek a csernobili halálzónába.
Pontosabban az atomerőmű 30 kilométer sugarú körzetébe. A szamoszeli azt jelenti: önként beköltöző.
Az 1986. áprilisában történt robbanások következtében Ukrajnában több mint 4,6 millió hektárnyi terület szennyeződött, köztük értékes mezőgazdasági területek is. A balesetet követő hónapokban több százezer ezer katonát, tűzoltót és kárelhárító munkást küldtek a helyszínre, hogy megakadályozzák a további katasztrófát, illetve a területet amennyire csak lehet, kármentesítsék. Ebbe beletartozott az állatok kilövése, és az is, hogy a halálzónából kitelepítsék az embereket.
Az erőmű körül létrehozott állandó, 30 kilométer sugarú körben ugyanis a döntés értelmében tilos emberi lakóhelyet létesíteni. Elvileg.
Csakhogy – mint az az utóbbi években kiderült – volt, aki visszatért a szülőföldjére. Máig pár száz, túlnyomórészt öreg ember él a halálzónában.
Közéjük tartozott az azóta elhunyt Rozalija néni is, akit fotósunk, Mervai Márk megörökített néhány éve a csernobili zónában tett látogatásakor.
Zaliszja aprócska falu a zóna területén, mára szellemvárossá lett, a házak többsége romba dőlt vagy ki sem látszik a gazból. Az erdő terjeszkedik, már csak egy-egy ösvény utal arra, hogy itt időnként emberek járnak. Ezen a helyen lakott az akkor 90 év körüli Rozalija Ivanovna.
Magáról gondoskodott, és a turistáknak azt mondta, nem fél egyedül. Az 1986-os kitelepítés után visszajött, majd amikor újra kitelepítették, ismét visszatért.
De nem csak a terület egykori lakói élnek az atomerőműtől nem olyan messze. A reaktor 40-50-60 kilométeres körzetében például hajléktalanok is laknak, akik a Fehéroroszországban vagy Ukrajnában a baleset miatt elhagyott falvak vagy városok düledező házaiba költöztek. És nem laknak túlságosan messze a halálzónában dolgozók sem.
A zóna ma egy külön szabályok szerint működő kis állam az államban. Majdnem 3000 négyzetkilométeres, máig őrzött terület, ahová kizárólag külön engedéllyel lehet belépni. Igazgatási központja az egykori Csernobil városka (Nem keverendő a Csernobilnak nevezett atomerőművel.) A várost annak idején kiürítették, de mivel a baleset idején az időjárási viszonyok miatt nem kapott akkora sugárzást, a várost most adminisztratív célokra használják. A szél 1986. április 26-án északnyugati irányú volt, így az erőműtől alig 10 kilométerre, ám délre fekvő Csernobil nem kapott komoly adagot a kiáramló szennyezett anyagból. Az itteni sugárzás emiatt – egyes mérések szerint – csak kicsivel magasabb, mint Kijevben.
A zónában dolgozók nagyjából kéthetes turnusonként váltják egymást. Aki 15 napot dolgozott a területen, annak a következő 15 napot a zónán kívül kell töltenie.
Csernobil városban működik a bolt, ahol vásárolhatnak a zónába visszatelepült lakók, és ügyes-bajos dolgaikat is itt intézhetik. Rozalija néni is a városban vette fel annak idején a nyugdíját. Csernobilban kapnak orvosi és szükség esetén kórházi ellátást is.
A KGB 1986 májusi jelentése szerint 59 olyan települést ürítettek ki, amelyek veszélyes zónában helyezkedtek el és 71 ezer embert evakuáltak. 25 ezren önként költöztek el.
A lakók egy része a tiltás és a többszöri kitelepítés ellenére visszaköltözött, ezért a hatóságok egy idő után feladták a küzdelmet velük szemben.
Olekszandr Szirota ukrán fotós a csernobili tiltott zóna közelében lakik. 1976. június 7-én született, és 1983-ban költöztek Pripjatyba, így már majdnem 10 éves volt, amikor a baleset történt. Emlékszik arra, amikor evakuálták őket. Mindenkinek azt ígérték, hogy egy idő után visszatérhetnek, valójában soha nem költözhettek vissza a város lakói. Szirota családja 1987-től Kijevben élt, ő ott fejezte be az általános iskolát, a középiskolát és az egyetemet – történelemből diplomázott.
Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!
