A magyar, aki hadifotós volt a vietnami háborúban, majd világsztárokat fényképezett
Kevés embernek adatik meg olyan fordulatos és kalandos élet, mint amit a most 76 éves Kondor László mondhat el magáról. Miután 1956-ban elhagyta az országot, pár év múlva az Egyesült Államokban kötött ki.
Autodidakta módon tanult meg fényképezni, és annyira a rabjává vált, hogy amikor nem tudta kiküldetni magát fotósként a vietnami háborúba, inkább önként jelentkezett katonának a hadseregbe.
Három évnyi szolgálat után Chicago legendás polgármesterének fényképésze lett,
rengeteg híres politikussal, sőt világsztárokkal is alkalma nyílt találkozni. Később saját stúdiót alapított és két évtizedig reklámfotózással foglalkozott, nem mellesleg az egész világot beutazta. 1996-ban költözött haza, jelenleg feleségével Kapolcson él. Annak apropóján beszélgettünk vele, hogy az idei Művészetek Völgyében ő is a Főhős című produkció egyik vendége lesz a Momentán Udvarban.
– Hogyan folyt bele a forradalom eseményeibe?
– A bátyámmal hagytuk el az országot ’56 novemberében, aki akkor 18 éves múlt, én pedig még nem töltöttem be a 16-ot. Kaposváron éltem a szüleimmel, ő viszont fent volt Budán, a József Attila Gimnáziumba járt. Először ő került bele a forradalomba, meg is sebesült, bár nem súlyosan. Ami pedig engem illet, október 24-én jutott el a hír hozzánk, mi történik Pesten.
Apám ügyvéd volt, foglalkozásából adódóan logikus gondolkodással. Azt mondta nekünk: ahogy az 1848-as forradalom leverését megtorlás követte, most is elkerülhetetlen lesz. Aztán részletezte is, hogy én biztos nem fejezhetem majd be a gimnáziumot, egyetemre soha nem vesznek fel, a bátyámat pedig jó eséllyel le is fogják tartóztatni. Akkor pedig megjósolhatatlan, mire ítélik: a több év börtön mindennaposnak számított, de kivégzéseket is tartottak. A konklúziója annyi volt, hogy mennünk kell, mert Magyarországon egyszerűen nincs jövőnk. Egy percig se kételkedtem az igazában. Sokat gondolkoztam rajta később, vajon mi lett volna, ha itt maradok. Nyilván kicsapnak az iskolából, és jó eséllyel alkoholistaként végzem valami isten háta mögötti tanyán.
Fotók: Mervai Márk
– Hogy jutottak át a határon?
– November végén jártunk ekkor, a határok még nyitva voltak, de már érezni lehetett, hogy a szovjetek kezdik összeszedni magukat, szóval igyekezni kellett. A vonatról Sopron előtt szálltunk le, gyakorlatilag kiürült a szerelvény, mindenki disszidált. Innen gyalog, mellékutakon mentünk tovább. Útközben majdnem összetalálkoztunk egy körülbelül 400 fős szovjet csapattal, de szerencsére nem vettek észre bennünket. Ott lapítottunk a kukoricásban, amíg elhaladtak, aztán mentünk tovább és szerencsésen sikerült átérnünk Ausztriába.
– Mi történt ezután?
– Bécsújhely mellé kerültünk egy menekülttáborba, ami egyébként a mai napig működik. A bátyám nagyon lebetegedett, másfél hónapra kórházba is került, én ezalatt ott kuksoltam a táborban. Szerencsére az egész világ megmozdult a magyarokért, rengeteg országból kaptunk támogatást a forradalom leverését követően. Az Egyesült Államok például felemelte a befogadási kvótáját az addigi havi 500-ról 50 ezerre. De csak puszta véletlen volt, hogy oda kerültünk.
Először Új-Zélandra terveztünk menni, abból az egyszerű okból, hogy az ő konzulátusuk esett legközelebb a táborhoz, ami a kemény téli időben nem volt mindegy. Már épp elindultunk volna intézni a papírokat, én pont ki akartam menni vécére, amikor a táborban szobáról szobára haladva körbejárt egy jezsuita szerzetes. Azt kérdezte, van-e valaki, aki gimnáziumba járt, és szeretné befejezni.
Így viszont a bátyám Rómába került, én pedig Innsbruckba, majd 1961-ben innen mentem tovább Amerikába, ahova ő már korábban megérkezett.
– Fotózással mikor kezdett foglalkozni?
– Még az Innsbruckban töltött évek alatt. Először egy régi 35 milliméteres gépet vettem, teljesen magamtól tanultam meg mindent, a kezelésétől a képek előhívásáig. Amerikába érve aztán egyre komolyabban elmélyedtem benne. Leginkább embereket szerettem megörökíteni, mindig is ez érdekelt legjobban.
– Hogyan boldogult Amerikában, és minek hatására került Vietnamba?
– Pénzem kezdetben egyáltalán nem volt, a bátyámnál laktam. Jelentkeztem egy csomó egyetemre, jó részük nem is válaszolt, de néhány helyre azért behívtak. A Chicagói Egyetem dékánjával nagy mázlim volt, mert hozzám hasonlóan rajongott a komolyzenéért – főleg a bécsi operákért –, így aztán hamar elnyertem a szimpátiáját és be is kerültem nemzetközi politika szakra.
Ekkoriban vettem meg az első komoly gépemet, egy használt, de így is nagyon jó Leicát. Az 1968-as év forradalmi hangulatot hozott Amerikában, ekkor ölték meg Martin Luther Kinget és a demokraták chicagói elnökjelölő gyűlése is botrányba fulladt. Ezt már profi fotósként fényképeztem végig, mint szabadúszó. Nagyon érdekelt a vietnami háború is, mint téma, hiszen ez volt akkor a legnagyobb sztori a világon. Minden lehetséges módon próbáltam kiküldetni magam tudósítani, de csak nem jártam sikerrel. Ezért végül úgy döntöttem, más megoldás híján önként beállok katonának. Több hónapos kiképzést követően 1969 elején érkeztem meg a hadszíntérre.
– Milyen pozícióba osztották be?
– A legnagyobb létszámú hadosztályhoz kerültem, ahol majdnem 20 ezer katona szolgált. Gyalogos lett belőlem, de egy fantasztikus véletlennek köszönhetően mégiscsak ki tudtam emelkedni. A bázison ugyanis megláttam valakit fényképezőgéppel a kezében, akiről kiderült, hogy a hadosztály információs irodájában dolgozik. Valójában nem fotós, azért csinálja ő a képeket, mert nincs más alkalmas ember erre a pozícióra. Gyorsan be is jelentkeztem rá nála. Elvitt engem a hadosztály parancsnokához, aki egy tipikus karót nyelt katonatiszt volt.
Így is történt. Az már csak hab a tortán, hogy évekkel később tényleg én lettem Daley hivatali fotósa, tehát utólag igazzá vált, amit állítottam magamról.
– Hogyan emlékszik vissza a harctéren töltött időre?
– Kilenc hónapot töltöttem ott, ezalatt bejártam szinte az egész hadszínteret. Ebből a szempontból nem is volt baj, hogy kaptam egy alapos gyalogsági kiképzést, jobban tudtam vigyázni magamra. Illetve amiatt is, mert a katonák befogadtak maguk közé, nem voltam kívülálló. Szabadúszóként pedig akkora nyomás sem volt rajtam, mintha mondjuk egy hírügynökségnek kellett volna azonnali határidővel szállítanom a képeket. Én úri módon fényképeztem: leadtam az anyagot az őrnagynak, amikor elkészültem vele, ő pedig örült neki. Leginkább a hosszútávú felderítő csapatokkal szerettem kimenni terepre, ők számítottak a hadsereg krémjének.
– Került valaha életveszélybe?
– Igen, de hát mégiscsak itt vagyok... (mosolyog) Gyalogos századokat nagyon nem szerettem kísérni, mert sokkal tapasztalatlanabbak voltak. Az említett hosszútávú felderítők feladata hiába volt náluk tízszer veszélyesebb, a veszteségeik csak a töredékét tették ki. Ennyit számít a képzettség.
– Mi történt a kilenc hónap leteltével?
– Hawaii-ra kerültem, a DASPO-hoz, ami az amerikai hadsereg elit filmes és fotós csapata. A Csendes-óceán egész térsége a mi részlegünkhöz tartozott, Alaszkától a Szuezi-csatornáig, tehát rengeteget utaztam. Összesen három évet szolgáltam a seregben, 1971 végén léptem ki, ezután visszakerültem Chicagóba. Itt pedig, mint említettem, tényleg a polgármester fotósa lettem. A legbüszkébb ebből a munkából arra vagyok, hogy én készítettem a hivatalos portréját, amit utána egészen a haláláig minden kampánygyűlésén használt. A régi már legalább 15 éves kép volt, ehelyett kellett egy újabb, és rettentően nehéz volt elkapni a megfelelő pillanatot, de végül sikerült.
Hét évet töltöttem el ebben a pozícióban, majd saját stúdiót nyitottam és reklámfotózással foglalkoztam. Az egyik legfőbb megbízóm a Motorola volt, nekik köszönhetően az egész világot beutaztam. Egészen 1996-ig tartott ez az időszak, amikor hazaköltöztem Magyarországra. Akkoriban kezdett elterjedni a digitális technika, amivel már nem tudtam megbarátkozni. Valamint meg is csömörlöttem a reklámtól, mint műfajtól. Nagyon jól fizetett, de egy idő után már minden motivációmat elvesztettem.
Tehát a feleségemmel – aki már a harmadik, de azóta is együtt vagyunk – megbeszéltük, hogy ennyi éppen elég volt ebből.
Daley polgármester portréja
– Amerikai létére ő is támogatta, hogy az ön hazájába költözzenek?
– Persze, sőt ő akarta jobban, én inkább Mexikóba mentem volna. Szeret itt élni, bár magyarul azóta sem tudott megtanulni. Ez részben az én hibám, mert egymás között mindig is angolul beszéltünk, de azért más is közrejátszott benne. Egy nyelv elsajátításához szerintem sokkal kevésbé intelligencia kell, mint megfelelő fül. Nekem ez megvan, belőle viszont hiányzik.
– Fotósként dolgozott még itthon?
– Nem, abból végleg elegem lett. Egy ideig tanácsadó voltam az amerikai hadseregnél, majd alapítottam egy saját céget, ami túraszervezéssel foglalkozott. Kis létszámú csoportokat – sőt inkább családokat – vezettünk körbe Budapesten, illetve az országban máshol is. A feleségem pedig a Szépművészeti múzeumban szervezte az idegennyelvű túrákat, majd később a Ludwigban is dolgozott. Aztán 10 évvel ezelőtt leköltöztünk vidékre.
– Hogy jött ez az ötlet, és miért pont Kapolcsot választották?
– Sok ismerősünk jött azzal, hogy „na, biztos ti is megutáltátok Budapestet”. Szó sincs erről, most is szívesen látogatunk vissza – rendszeresen szoktunk is –, egyszerűen csak több nyugalomra és csendesebb környezetre vágytunk. Kapolcs teljesen véletlenül jött: ingatlanosok segítségével több házat megnéztünk a Balaton-felvidéken, mígnem oda is eljutottunk. A ház egy domb tetején volt, nagyjából 50 métert kellett felfele sétálni a főúttól.
Teljesen át kellett építeni, de így is megérte.
– A Művészetek Völgyéről hallott már előtte?
– Nem, csak akkor ismertem meg, de azonnal megtetszett.
Kapolcs olyan ezzel a fesztivállal, mint Csipkerózsika: egész évben alszik, mint a bunda, majd tíz napra felébred és rázza a rongyot. Aztán pedig, miután az emberek elmennek, másnap reggel már pont ugyanolyan csendes, mint volt.
– Mik a kedvenc helyszínei?
– Az egyik a Folkudvar, szeretek a templomba járni komolyzenei koncertekre, illetve a pont a szomszédunkban lévő Momentán Udvar programjai is érdekesek. Tavaly a Modern Art Orchestra helyszíne is nagyon tetszett, majdnem mindennap megnéztem ott valamit.
– Mivel telnek a napjai egyébként?
– Mindketten lelkes kertészek lettünk, hatalmas a telkünk és mindig akad valami munka. A társasági élet is élénk, egyre több érdekes ember költözik a faluba, gyakran szoktunk összejárni grillpartikra, vagy csak iszogatni és beszélgetni. Évente egyszer-kétszer szoktunk külföldre utazni, Budapestre pedig két-három havonta. Ilyenkor színházba, operába, éttermekbe járunk, tehát kiélvezzük a nagyváros előnyeit.
Bár a fotózás már nem foglalkoztat, az életművemet nagyon szívesen kiállítanám valahol. Ennek a szervezésén dolgozunk elég sokat mostanában. A legjobb egy állandó hely volna: szó volt róla, hogy a Liget-projekt keretében megépülő Magyar Fotográfia Háza befogadná, de úgy tűnik, ebből végül nem lesz semmi. Időnként egyetemekre és főiskolákra is meghívnak előadásokat tartani, ami nagyon jó dolog – szeretek fiatalok között lenni.
Balogh Levente és Keserű Balázs, Az álommeló 1. évadának győztese. Fotó: RTL
Fotó: Ujvári Sándor
