Ne adjunk pofont! Üzletelni a legrosszabb gyerekkel is lehet
Szerdán kezdtek arról cikkezni, hogy a Párbeszéd Magyarországért a Médiatanácshoz fordul a TV2 Appra magyar! című műsora miatt, amiben korábban azt kérdezték a nézőktől, hogy vajon verheti-e a szülő a gyermekét. A szerkesztők három válaszlehetőséggel segítették a tanácstalan magyart, aki eldönthette, hogy igen, nem, vagy csakis indokolt esetben csaphat oda. Később a kétgyermekes Liptai Claudia egy poénnal terelgette a még bizonytalanokat: ott üssük, ahol a ruha alatt nem látszik.
Egy szakértőt is meghívtak, aki az „arany középút” mellett állt ki, és úgy fogalmazott: szerinte az életben „vannak olyan helyzetek, amikor egy szülőnek muszáj egy darab, ritkán elcsapódó ütéssel a gyermekét figyelmeztetnie, vagy megállítani valamiben”.
Liptai Claudia az Appra Magyar!-ban - Fotó: YouTube
Elgondolkodtam azon, hogy valóban a gyerek az ebben a történetben, akit meg kell állítani valamiben?
A válaszokból egyébként kiderült, hogy a Párbeszéd nem jól látja a dolgokat: a nézőket nem kell gyerekverésre „biztatni”, hiszen többségük eleve úgy gondolta, hogy indokolt esetben elfér egy-egy pofon.
Figyelem azóta a kommenteket. A témában a legtöbb lájkot azok a hozzászólások kapják, akik olyan frázisokkal élnek mint a: „mi is kaptunk mégis emberek lettünk”, „na de mit csináljak, ha rugdos” és a „van, amikor nincs más lehetőség”.
Elég szomorú lehet eljutni oda, amikor már nincs más lehetőség.
Én a pofonok ellen vagyok, sohasem adtam és nem is kaptam. Két tizenéves fiam van. Ők sem kaptak.
Ilyenkor szokott jönni az a válasz, hogy szerencséd van, két ilyen jó gyereknek nem kell pofont adni.
Valóban, sohasem éreztem, hogy kellene.
Nyilván vannak helyzetek, amikben nem értünk egyet. Iskola után szerintem jobb letudni a tanulást, szerintük a telefonos játékokkal kell kipihenni a fáradalmakat. Szerintem akkor elmarad a tanulás, és vasárnap éjjel szív mindenki miatta.
Mit tehetek? Megpróbálom megérteni őket, de nem adom fel. Üzletelünk, megbeszélünk, alkudozunk és megoldást keresünk ilyenkor. Egyetlen szabály van: addig keresünk, amíg minkét fél boldog lesz a közös tervvel. Tesszük ezt a legnagyobb tisztelettel, és valóban soha nem volt még „pofon-hangulat”.
Mindig van más megoldás. Egyszerűen tovább kell gondolkodni, és meglesz.
Az enyémek jó gyerekek? Azt gondolom, hogy ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy jó-e a gyerek vagy sem. Mert üzletelni mindegyikükkel lehet.
Korábban gyerektáborokat vezettem, és azt hiszem, nem lenne jó, ha eltitkolnánk, hogy valóban léteznek rossz gyerekek. Pontosabban olyanok, akikkel rossz szokásokat alakíttattak ki, akik rossz válaszokat kaptak egy-egy szituációban a viselkedésükre.
Így rossz minta rögzült, mert a szülei akaratlanul is arra tanították, hogy a hisztivel bármit megkap, ha épp az ordításkor adták fel a harcot. Vagy amikor ráhagyják a rendetlenséget, és inkább rendet tesznek helyette. Vagy amikor azt mondják: ilyenek a fiúk, verekednek.
Persze hogy az apróság egy táborban is hasonlóképpen folytatja majd. Voltak verekedőim, sikítozók, rugdosók, kis Führerek, az azonban egészen biztos, hogy még a legrosszabb gyerekkel is kiváló üzleteket lehetett kötni.
Egyikük mindent lepakolt a polcról és mindig ahhoz nyúlt, amihez nem lehetett. Ledobálta, otthagyta, szétszedte a távirányítót, fel- és lehajtogatta a laptopot. Próbáltam megérteni, és megkérdeztem, miért csinálja. Azt válaszolta, hogy érdekli, mert otthon ezt nem engedik. Igaza van, kíváncsi. Miért büntessem azért, ami az egyik legjobb tulajdonsága?
Megértettem, megengedtem és fél óra múlva abbahagyta az apró tárgyak földre pakolását és mindent visszatett a helyére. Abban állapodtunk meg, hogy bármit lepakolhat és szétszedhet, ha amikor a nagymutató a 3-asra ér, mindent úgy tesz vissza, ahogy azelőtt volt. Megígérte és betartotta.
Ha rácsapok a kezére a nyolcadik pakolászás elején, és szólok, hogy „nem szabad”, akkor azt hiszem, a legrosszabbat tettem volna.
Mit nem szabad? Pakolászni? Sokadszorra is kíváncsinak lenni? Tényleg azt akarom megtanítani neki egy pofonnal, hogy ez bűn? Nem is fogja érteni, hogy miért kapta. Mit tanul meg? Hogy random csapkodhatunk akkor, ha valaki, vagy annak a viselkedése nem tetszik.
Fotó: Ilya Yakover. A képek illusztrációk - Forrás: Unslpash.com
Valójában csak rendetlenséget hagyni nem szabad. Pakolászhat, ha visszateszi és ha előre megegyezünk és rábólint, akkor be is fogja tartani. Ennyi az egész. Nem egy alárendelt, mini rosszgyereknek okoskodott egy agresszív néni.
Két ember üzlete volt.
Semmiképpen nem szeretném, hogy ez a jegyzet arról szóljon, hogy vannak ügyesebben nevelő emberek, és olyanok, akik ehhez tehetségtelenek. Nyilvánvaló, hogy nagyon elkeseredett lehet egy szülő akkor, amikor megüti a saját gyerekét, és biztos vagyok abban is, hogy egyikük sem jókedvében teszi.
Valószínűleg kétségbe vannak esve és próbálnak megoldást találni a szituáció mielőbbi lezárására.
Azt kell azonban megértenünk, hogy a pofontól - hiába évezredes tradíció, hiába „kaptunk mi is” - csak egy rövid időre lesz csend. Maga a helyzet nem oldódik meg.
Egyikünk sem arra emlékszik a gyerekkorából, hogy de jól esett az a pofon apánktól, és a derékszíjjal verés mennyire alapjaiban változtatta meg életünket. Jellemekre emlékszünk, szituációkra. A tanárra, aki szigorú volt, de mindig igazságos, és anyánkra, aki éjjel nem aludt, amíg haza nem értünk. Apánkra, aki felmondott, amikor a főnöke valami sunyiságra akarta rávenni, és nagyapánkra, aki bevásárláskor a kerekesszékes szomszéd öregnek is hozott egy „jaffát”.
Igen, emberek lettünk, de nem a pofonoktól, hanem azok ellenére.
Ne verekedjünk, inkább üzleteljünk. Menni fog. Gondolkodjunk közösen addig, amíg a deal végén mindkét fél boldog lesz a megoldással!
A pofon csak arra jó, hogy egy állatként emlékezzen majd ránk, és ő is verekedjen az óvodában, az iskolában. Persze, csak „indokolt esetekben” - ám tudjuk, hogy indokot 15 másodperc alatt talál bárki, aki ütni akar.
Még egy kocsmai verekedésben is lenézzük azt, aki a gyengébbet bántja, gyávának, lúzernek tartjuk. Kinevetjük azt, aki olyannal harcol, akivel szemben biztos, hogy győzni fog.
Gondoljuk ezt hasonlóan otthon is.
Mindig van megoldás.
Üzletelni a legrosszabb gyerekekkel is lehet.
