Akik megérdemelnek egy misét: tabuk nélkül a sírásók élete
Temetési szakemberként, sokak szemében látok megdöbbenést, amikor megtudják mivel is foglalkozom. “Hogyan lehet ezt bírni” szokott lenni általában a reakció rá. Az első gondolatokat követik a kérdések, hogy biztos egész nap síró emberek vesznek körül. Pedig itt a blogon nem csak erről lesz szó. (Nem mindenki sír és vannak sírva nevetők is, de erről bővebben, majd később).
A napokban értesültem róla, hogy sírásó versenyt rendeznek Magyarországon, immár többedik alkalommal. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy nézzük meg ezt a szakmát. Hiszen ez egy nagyon régi szakma, ami manapság egy felújított köntöst kapott. A szíkmában is változás történt: nincsen már külön sírásó vagy hullaszállító, hanem ma már temetésrendezőnek nevezik őket.
A magánvállalkozások esetében, ők azok, akik akár az éjszaka közepén is felkelve elmennek a házhoz az elhunytért. Elmondják, hogy mit szükséges tudnia a hozzátartozóknak, tájékoztatást adnak, hogy hova kell menni a további ügyintézés érdekében. Majd ugyanezek az emberek napközben ügyintéznek, elvégzik a temetést, gyászzenét biztosítanak a temetéskor, mindezt megelőzve felöltöztetik az elhunytakat szép ruhába, kiássák a sírhelyet már előre, majd gépkocsiba ülnek, temetnek, és ez így megy tovább nap-nap után.
Akkor miért is kap ez a szakma még mindig negatív visszacsengést?
Ezek nem szem előtt lévő dolgok vagy információk, de a halottszállítások időnként embertpróbáló feladatok elé állítják ezeket az embereket. Gondolok olyan példára, amikor vasúti szerencsétlenség után kell összeszedni elhunytakat, gyilkosságok- öngyilkosságok után, és sok esetben több hónapos, véletlenül felbukkanó tetemekre találva mennek és teszik a dolgukat.
Ez egy összetett feladat, amihez olyan emberi tulajdonságokra van szükség, mint fizikai erő, kommunikációs készség és bizony ehhez való lelkület. Ha gondolunk a külföldről vagy külföldre történő halottszállításra akkor ezek az emberek még idegen nyelvtudás birtokában is lehetnek. Bár ez igazából a szakma elitje, kanyarodjunk vissza a mindennapok sírásójához.
Persze mivel itt is emberek dolgoznak, akadnak hibák is bőven.
Eszembe jut egy eset, amikor egy koporsós temetés esetén a visszahantolást egy pesti temetőben 40 perc alatt sikerült elvégeznie az ott dolgozó 6 úriembernek. (Ez jó esetben átlag 10 perc alatti tevékenység, 4 ember számára). Előtte jó hangosan megbeszélték a gyászoló közönség füle hallatára, hogy majd ki és hova álljon, közben kicsit meg-megpihenve az ásóra támaszkodva. Ezzel persze senkit nem kívánok megbántani, hiszen mindannyian örültünk, hogy végül sikerült az elhunytat örök nyugalomra helyezni. (Ha volt humorérzéke az elhunytnak, még lehet nevetett is fentről, hogy az ő temetése bizonyára emlékezetes maradt minden résztvevő számára.)
Bizonyos temetőkben csak a kirendelt emberek végezhetik el a temetkezési szolgáltatást. Ez a bürokrácia, amin változtatni nem lehet. Nyilván a hozzátartozók nem tudják előre, hogy ki fogja elvégezni a temetést.
Esetleg könnyebb, ha voltunk már temetésen és láttuk, hogy az adott vállalkozó milyen színvonalú temetést nyújt. Tájékozódhatunk környezetünk köreiből is, de próbáljunk meg időben közelebbi “temetési élményekből” következtetni, a 10 évvel ezelőtti esetek már nem biztos, hogy helytállóak. És van, ahol nem válogathatunk, csak örülünk annak, ha a meglévő sírhelyünkbe bekerül az elhunyt. Akkor inkább a lehető legegyszerűbben próbáljunk elbúcsúzni.
Végezetül a legjobb amit tehetünk, ha csendes segítőként tekintünk ezekre az emberekre, akik azért vannak jelen, hogy elhunytainkat végső nyugalomra helyezzék.
