Egy szexi boszi és egy béna mugli lopja el a show-t a Harry Potter-előzményfilmben
Nagyot fordult a világ J. K. Rowling körül. Az angol írónő annak idején még határozottan állította, hogy a hétrészes regénysorozat befejezése után nem kapunk több Harry Potter világában játszódó történetet.
Nyolc évvel az utolsó kötet megjelenése után, 2015-ben azonban nemcsak egy színpadra írt folytatást jelentettek be, de egy azóta ötrészesre duzzasztott előzményfilmes sorozatot is, amelynek A Legendás állatok és megfigyelésük az első darabja.
Az igazán optimisták örültek a bejelentésnek, és reménykedtek benne, hogy ha Rowling nevét adja az új sorozathoz, akkor már eleve elvárható egy bizonyos színvonal. A cinikusabbak ezzel szemben úgy gondolták, az egykor eltökélt írónőt is utolérte a Marvel-filmekkel teret hódító franchise-őrület, és Roxfort varázsvilága sem menekülhetett tovább az elkerülhetetlen sors elől.
Mit gondoltok, kinek lett igaza?
A Legendás állatok és megfigyelésük a varázsvilág múltjába, az 1926-os New Yorkba kalauzolja el a nézőket. A főszereplő egy Göthe Salmander nevű professzor (Eddie Redmayne), a legendás bestiák szakértője, aki egyetlen bőrönddel érkezik a lehetőségek országába. Persze nem mindennapi bőröndről van szó: a feneketlen táska ugyanis varázslatos lényeket rejt, akik annak rendje és módja szerint el is szabadulnak a hatalmas metropoliszban. Göthének így még azelőtt össze kell szednie a szökött lényeket, hogy azok komolyabb feltűnést keltenének a muglik, vagyis – ahogyan az Egyesült Államokban hívják őket – magnixok között. Göthének ebben segítsége is akad: egy kétbalkezes magnix (Dan Fogler) és egy csinos auror (Katherine Waterston) társaságában ered a legendás állatok nyomába. A varázslók és az emberek közötti törékeny békét azonban nemcsak a lények randalírozása, de egy sötét varázsló feltűnése is fenyegeti.
Talán már a szinopszisból is látszik, hogy a Legendás állatok és megfigyelésük-kel
a forgatókönyvet első ízben jegyző Rowling ezúttal sokkal könnyedebbre vette a hangvételt, főként, ha a Potter-sorozat utolsó epizódjait vesszük alapul.
Kapunk ugyan egy új főgonoszt Gellert Grindelwald személyében, illetve egy kis ízelítőt is a húszas évek rasszista, varázslóellenes közhangulatából, a tétek mégis érezhetően alacsonyabbak. Gyaníthatóan azért, mert ötrészes sorozatról van szó, és az alkotók ráérősre vették a tempót, az új franchise első epizódja így fesztelen bevezetőt nyújt az elkövetkező részekhez, amelyekben aztán majd ténylegesen kibontakozik a történet.
Ezzel persze önmagában nincsen semmi baj, sőt! A Legendás állatok… éppen azokban a pillanatokban a legélvezetesebb, amikor egy – relatíve – egyszerű, mégis fantasztikus vígjátékként szórakoztatja a nézőket. A sikerben nagy szerepe lesz a mellékszereplőknek is,
a magnixot alakító, kifogyhatatlan viccforrásként szolgáló Dan Fogler és a szerelme tárgyát képező szexi boszorkány, Alison Sudol ugyanis nemes egyszerűséggel ellopják a show-t a két főszereplő elől.
Fogler gyakorlatilag a fiatal Harry Pottert helyettesíti a történetben, azzal a különbséggel, hogy neki nincs varázsereje: ő lesz ugyanis az, akivel közösen a nézők is rácsodálkozhatnak a varázsvilág lenyűgöző apróságaira, amelyek a főszereplők számára – nyilvánvalóan – már teljesen evidensek. Mellette a főszereplő Göthét alakító Redmayne és a másodhegedűst játszó Waterson is végtelenül szürkének hat – igaz, ez nem a színészek hibája, egész egyszerűen unalmasan lettek megírva a karakterek.
A mellékszereplőknek köszönhető az is, hogy a film azután is szórakoztató marad, hogy a játékidő második felében kissé ellaposodik a cselekmény. Ideig-óráig élvezetesek ugyanis a lények elfogása köré kanyarított akciójelenetek, de előbb-utóbb fokozhatatlanná és repetitívvé válnak. Nem csoda, hogy mire elérkezünk a végső összecsapáshoz, és a főgonoszról is lehull a lepel, a filmből kifogy a lendület:
Hollywood egyszer és mindenkorra megtanulhatná végre, hogy ha megállás nélkül bombáznak minket a csúcsra járatott akciójelenetekkel, a nézői figyelem nem fog kitartani a befejezésig.
Ugyanez a probléma a Legendás állatok…-kal is, ami a cselekményvezetése alapján sokkal inkább emlékeztet egy Marveles szuperhősfilmre, mint a Harry Potter-sorozat korábbi darabjaira.
Egymást érik a grandiózus akciójelenetek, gyakorlatilag 15 percenként felrobban egy New York-i belvárosi lakóház, a befejezésben pedig – úgy tűnik, ez ma már elvárás – fél Manhattant porig rombolják.
Persze mindennek az égvilágon semmi tétje, hiszen – tudjátok – varázslattal minden, de minden megoldható. Csakhogy ebbe hamar belefásul a néző.
Mindent összevetve persze így sem lett rossz film a Legendás állatok és megfigyelésük: az alkotógárda sikerrel felmondta a leckét, az új franchise első kalandja pedig simán megüti azt a szintet, amivel a következő epizódra is be tudja vonzani a tömegeket a moziba. A baj csupán az, hogy megelégszik a középszerűséggel.
Ha tetszett a kritika, kattints a megosztásra!
