hirdetés
DSC_2650.jpg

„El kell jutnunk odáig, hogy felszabadítsuk saját magunkat” – beszélgetés Müller Péter íróval

Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. november 14.


hirdetés

- „Az utolsó előtti stáció a terror, az utolsó a káosz” – írod a könyvben. A történet kapcsán az jutott eszembe: lehet, hogy az embereknek még egy özönvíz is kevés ahhoz, hogy az olyan évezredek óta beléjük rögzült rossz tulajdonságaiktól megszabaduljanak, mint a hatalomvágy, a gonoszság, az irigység?

- Ennek a történetnek a hőse én vagyok. Magamon nevetek, akiben működik egy „világmegváltó” szándék. Be kell vallanom magamnak, hogy csődbe kerültem, és át kell esnem saját katarzisomon ahhoz, hogy átadjam ezt a világot az új világ, új embereinek. A regény hősének sorsa – akiben magamat írtam meg - tragikus és komikus egyszerre. A végén nyugdíjba megy. Minden igazi nevetés: önmagunkon való nevetés. Az elmúlás nehéz, de vidáman kell felfogni. Hiszen így működik az Univerzum.

Van a teremtésnek egy abszolút Zenéje, amit minden és mindenki megismétel. Ez azt jelenti, hogy valami megszületik, kibomlik, majd válságba kerül, és a válság után kell, hogy zuhanjon az elmúlásba, a káoszba, hogy a nagy Életkeréken egy újabb fordulat következzen be: az újjászületés. És ez a Nagy Ciklus mindig megismétlődik.

Ez az egyéni életünknek, és minden eszmének és társadalomnak az alapüteme. Így van megteremtve a világ, egy ember, egy zenemű, és egy igazi regény is. Az más kérdés, hogy a ciklusnak most éppen melyik stációjában vagyunk. Mi éppen a káosz szakaszában. Nyilván másképp olvassa ez a könyvet az, aki éppen most lett szerelmes, mert ő még ott tart, ahol kibomlik a gyönyörűség. De nem szabad félni attól, hogy valami elmúlik.

- A Bohóc temetésénél azt írod: „Nincsen halál, csak elmúlás van.”

- Így van. Az elmúlás azt jelenti, hogy az egész lét egy hatalmas ciklikus örvényben zajlik. Ebben úgy működünk mi, szellemi teremtmények, mint a természet. Belemerülünk az elmúlás örvényébe, és újra és újra átéljük az örök stációkat. Meg vagyok győződve arról, hogy az emberi szellem örökkévaló, de ezeket a csodálatos nagy, örök köröket le kell, hogy fussa. Hozzátartoznak az élet nagy titkához. Miért? Mert egyetlen ciklusban nem lehet meg minden. Azt mondja Jézus: ”Legyetek tökéletesek, mint a mennyei atyátok.” De még ha hosszú életem is van, egy életen belül nem tudok tökéletes lenni. Az anyagi világ évmilliárdok alatt bontakozik ki és omlik össze. Hogyan várhatnánk el egy emberi lélektől, hogy egyetlen pici kis körben kiteljesedjen? A saját létemre is így tekintek, az olvasóéra is.

Egy halhatatlan lélekhez szólok a könyvben, aki egy halandó testben él. Ez a mi nagy drámánk. Az, amivé lettünk, elmúlásra van ítélve. De az, aki belőlem szól, és akihez az olvasóban szólok: nem. Nem így érez, és nem így gondolkozik. Ez már akkor megjelenik, amikor megöregszel. Nem fogsz azonosulni az öregkoroddal, mert a lelked nem lesz öreg.

Nem vagy azonos azzal, akit a tükörben látsz. „Ez nem én vagyok!” – gondolod, s igazad van! Ez csak a külsődre vonatkozik. De aki belülről lát és él téged, az nem öregszik. A lélek örökké fiatal.

-Van ennek a Noé bárkájának öt különleges utasa: Sigmund Freud, Lev Tolsztoj, Federico Fellini, Arisztoteles Onassis, és Sir Laurence Olivier, Johnny Walker whisky-reklám jelmezében. Fellini jelenléte számomra teljesen egyértelmű a bohócok miatt, ráadásul érezhető egy párhuzam az És a hajó megy című filmjével…

- Fellini sok világvége-történetet rendezett, nagy derűvel és bölcsességgel. A Zenekari próbában egy nagy vasgolyó rombolja szét az épületet, melyet a zenészek már végleg földúltak. A Ginger és Fred is arról szól, hogy miként megy tönkre a művészet. Ha élne, biztos filmet rendezne a regényemből. Találkoztam vele, éppen a Bohócok bemutatóján, Velencében. A fedőlapon lévő bohóc egyébként ebből a filmjéből való. Bário a neve.

- És a többiek hogy kerülnek ide?

- Igazából csak homályos sejtéseim vannak arról, hogy miként jutottak eszembe, hogy miért pont őket mentem meg. Onassishoz az adta az ötletet, hogy a A vámpír árnyéka (Lugosi) című darabomért, amelyet itthon Szabó István rendezett és Darvas Iván utolsó nagy szerepe volt, megkaptam az Onassis-alapítvány díját. Akkor ismerkedtem meg a család történetével, és elhatároztam, hogy egyszer írok róluk. Mivel hajómágnás volt, az ötlet adta magát. Lev Tolsztoj pedig az egész irodalomtörténetben a legközelebb áll hozzám. Nemcsak azért, mert prózaírásban nála nagyobbat alkotni nem lehet, hanem azért is, mert ő mutatta meg, miként lesz egy művészből élete végén próféta. Ezért sokan támadták. Még a barátai is azt hitték, hogy megőrült, de igazából kevésnek tartotta a művészetet. Elkezdett prófétálni, sőt akaratlanul is egy új vallást alapított, amit nagyon megbánt, mert látta a fanatikus híveit. Írónak nagy volt, papnak pocsék. Közben az egyház és a cár is kiközösítette. Az én életemben is megtörtént ez a fordulat egy kicsiny formában. Barátaim gyakran megkérdezik: miért nem írok újra színdarabokat, regényeket? Pedig érdekes módon az olvasóim mintha jobban szeretnék a spirituális esszéimet. Ez művem most szokatlan lesz számukra, főleg azért mert megszólalt bennem a Bohóc, és régóta nem használtam a humor eszközét. Még annyit: egy boldog ember ül veled szemben. Nagyon kevés író kapta meg Magyarországon azt a mérhetetlen szeretetet és elismerést, amit én. Tolsztoj nálam beszáll egy rock-bandába, szakállát belegyűri az övébe és vadul zenélni kezd, nem lehet megfékezni, mert kitör belőle az ifjúsága.

- Lehet, hogy a humorra is meg kell érnie az embernek? Eszembe jutott két nagy magyar alkotó, Déry Tibor és Jancsó Miklós, akik utolsó évtizedeikben élték ki igazán e vénájukat.

- El kell jutnunk odáig, hogy felszabadítsuk saját magunkat. Ne felejtsük el, hogy a humornak gyógyító ereje van. A „humor” szó latinul „nedvet” jelent. Azért, mert kiválaszt az emberben valami olyan ellenanyagot, ami a meg tudja gyógyítani. Nem tudjuk, miért, de nehéz eljutni önmagunk gyógyításához, hogy saját magunkon tudjunk nevetni, pedig ez a legcsodálatosabb dolog, ami az életben létezik. Rákos folyamatot megállíthat. Amikor az ember nem veszi nagyon komolyan saját magát, és azt sem hagyja, hogy mások nagyon komolyan vegyék… Az én Isten- képem: boldog Isten.

- Tudjuk, hogy a lágerekben is azoknak volt a legtöbb esélyük a túlélésre, akik képesek voltak a legnagyobb szörnyűségekből viccet csinálni…

- Nem hiába fogalom a zsidó humor. Egy történelme során sokat üldözött közösségről beszélünk, amelynek egyetlen igazi önvédelmi lehetősége évszázadokon keresztül a humor volt. Éppen ezért ők voltak azok, akik Magyarországon megteremtették a kabarét. Salamon Bélától Rejtő Jenőn át Karinthy Frigyesig, Nóti Károlyig, Királyhegyi Pálig. Megjegyzem, a magyar népi humor is csodálatos. És a magyar nép sorsa sem kevésbé tragikus, mint a zsidóké, volt miből kiemelkedni. Micsoda humor és derű áradt például a nagy tragikus magyar verseket és szabadsághimnuszokat megíró Petőfi Sándorból!

Az ősi magyar kultúrában hét stációja volt a táltos beavatásának. A hetedik stáció a tudás legfelső foka, amikor megtudja végre, hogy nem tud semmi! Ez a csúcs! Nincs ehhez fogható humor, önirónia és igazság! Amikor rájössz arra, hogy minden, amit tudsz, csak a saját kreációd, hogy valójában nem tudsz semmit!

Abban a pillanatban szabad leszel. A mindentudás igazából ez: az ember nem akar okoskodni, nem akar mindent megfogalmazni, nem csinál magának ketreceket, hanem repül.

- Idézek egy másik mondatot a könyvből: „A világ belefullad a betarthatatlan rendelkezések tömegébe.” Az ember az egyetlen olyan állatfajta, amelyik korlátokat állít fel magának, aztán szenved tőlük. Nem lehetne kevesebb tiltással élni?

- Kevesen viselik el a szabadságélményt. Kínában ezt nagyon drámaian élték meg, amikor a taoizmus átváltott a konfucianizmusba. Lao-ce, Csuang-ce még azt vallották, hogy a lét határtalan. De aztán jött Kung Fu-ce, aki azt mondta, hogy az emberi lényt muszáj kordába zárni, törvények közé beszorítani. Született egy olyan világ, amely elvesztette a szabadságát. Sóvárogva néztek vissza azokra, akik tudtak még repülni, miközben a Földön már karámban éltek. Lao-ce azt mondta: „A rablókat a rendőrök teremtették”.

Nagyon nehéz a szabadság és a kötöttség egységét megtalálni, de szabadság nélkül nem lehet létezni. Olyan, mintha a levegőtől fosztanák meg az embert. Lehet, hogy a Földön korlátok között vagy, de a levegő, amit beszívsz, az az égé és a végtelen univerzumé.

Minden lélegző lény a mindenséggel kerül kapcsolatba. Fölfelé, az Isten felé, az ember nyitott és szabad, Csak itt, a földszinten vagy megkötve. Itt vagy halálra ítélve. Itt kell előítéletek és dogmák között létezned, hogy működni tudj. Csak addig lélegzel, amíg ez a szabad lélek benned van.

- Sokszor előjön a könyvben kultúránk pusztulása. Ha csak az általam megélt 63 évre gondolok, már ez idő alatt is hihetetlen értékvesztésnek lehettünk tanúi.

- Az ember szellemi értékvesztése régóta foglalkoztatja az értelmiséget. Spengler könyve, A Nyugat alkonya éppen száz éve jelent meg. Más kérdés, hogy mit teszünk ellene, mit tehetünk egyáltalán. Én nagyon sok formában megéltem ezt az értékvesztést, a saját szakmámban, a színházban is. Addig, amíg igazi drámairodalom volt, ismerték a katarzis, a végső csődben való megtisztulás fogalmát. Ezt az ókori görögöktől Shakespeare-en át Tennessee Williamsig mindenki ismerte. Tudták, hogy a nézőt meg kell tisztítani a zűrzavartól, a színházban a lelket fel kell emelni. Aztán megjelent Samuel Beckett, a Godot-ra várva. Várják az istent, de nem jön. Ő színpadi groteszk formában írta meg, hogy nincs katarzis. Vagyis nincs megtisztulás. Ez a legnagyobb baja az emberiségnek! Pszichológiai értelemben is. Addig nem lehet az embert megszabadítani a traumától, amíg nincs katarzis, mert a krízisben lévő ember nem előre menekül, ahol megoldás van, hanem visszafelé, a bajok ismétlése felé. Úgy tesz, mintha nem lenne krízis. Nem néz oda, le akarja hazudni magából, de nincs visszaút. Pedig ha eljutunk a katarzisig, és megéljük, rájövünk, hogy milyen jó utána. Mint a születés…

- És mit várhatunk az új világtól? Remélhetünk egy, a mainál jobbat? És mi az, amit esetleg magunkkal lehet vinni innen?

- Erre hadd ne feleljek… Meggyőződésem, hogy az új világ, mely a jelenlegi elmúlása után születik: gyönyörű. De nem tudunk róla semmit.

A jelenlegi tudatállapotunkban tele vagyunk azokkal a rossz tapasztalatokkal és félelmekkel, amelyektől nem tudunk szabadulni.

Számunkra ez a „realitás”. Az anyaméhben lévő, sötétben szorongó magzatnak sem tudod elmagyarázni, hogy milyen lesz jó majd kis emberkének lenni. Neki még ez a sötét univerzum a valóság, amelyben egyre jobban gyötrődik - és nem tudja, hogy a másikban, az „Életben”, milyen lesz. Születése után egy teljesen más, új világot kell felfedeznie. Ezért van az, hogy az én történetem végén, miután minden eszme lejárt, és minden hazug, idejét múlt isten-fogalom meghal, a megjelenő Isten egy kisgyerek… Egy pici kis gyermek, aki bölcs, csodatévő és tiszta az Új Isten.


hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
72395825_523745508450943_6063925284246126592_n.jpg

„Mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is” – Kukorelly Endre a Cé cé cé pé című regényéről

Mintha magyar betűk lettek volna, de mégsem. Láttuk gépeken, filmek elején, sportmezeken. Aztán hamar megtanultuk, hogy nem „cécécépének” kell ejteni, hanem „eszeszeszernek” és a nagy testvéri országot, a Szovjetuniót jelenti.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. október 12.


hirdetés

Ha fellapozzuk a 70-es évek második felének ELTE bölcsészkari évkönyveit, egy egész író- és irodalmárgenerációt találunk a hallgatók között: Bächer Ivánt, Bán Zsófiát, Falcsik Marit, Békés Palit, Fráter Zoltánt, Kálmán Lászlót, Turczi Istvánt, Zeke Gyulát. És akkor járt oda Kukorelly Endre is, aki új könyvében ezt az időszakot is megidézi. A Cé cé cé pé viszont nem a „kommunista birodalom” vezető hatalmáról szól.

- Regényed címe több nemzedéknek is fogalom, az elmúlt 30 évben születetteknek viszont már magyarázatra szorul. Számomra ez a könyv egy korosztály egyfajta privát történelme, az új generációknak viszont igaz mese a múltról.

- Az a csoport, amire utalsz, a hetvenes évek végén az ELTE BTK történelem szakán jött össze, Rainer M. Jánossal, Fekete Lászlóval – a közgázon tanít –, Zekével, veled, szegény Ivánnal, hogy csak a fiúkat soroljam. Szombat délután fociztunk a Ligetben – ez máig tart amúgy, – utána Bächeréknél volt buli, minden hétvégén. Az Ajtósiban laktak, nyitott házat vittek, jöttek a lányok, volt főzés, fröccs – és „politizáltunk”. Magyarán szidtuk a rendszert, egy nagyszívű, érzelmi kommunista család vendéglátó körében. Az öreg Bächer beleállt, a fia olyankor kiment a szobából.

Nekem még az egyetemen is kellett oroszból vizsgáznom, és tudom, azok számára, akik nem tanultak cirill betűket, a cé cé cé pé poénja nem ül.

Sebaj, amikor gyerekként olvastam az Egri csillagokat, nekem sem jelentett semmit az „Allah akbar”. A könyvem nem történelem vagy szociográfia, semmiképp sem memoár, bár sokan óhatatlanul memoárnak olvassák majd, mások meg a korabeli viszonyokon csodálkoznak. Jé, Lukács cukrászda, nem Lukács Györgyről elnevezve!

hirdetés

- A könyv mozaikokból, impressziókból áll, ugyanakkor van egy nagyon sajátos struktúrája az évszámokkal: az első fejezet száma 1-gyel, az utolsóé 9-cel végződik, de az évek nincsenek idősorrendben.

- Kilenc évet emelek ki, nem lineárisan következnek, hanem, mondjuk így, ellenpontozva: 1961 után 1942, aztán 1973, 1964, 1985, 1956 stb, és a fejezeteken belül sem csupán az adott évről esik szó. Ide-oda ugrálok az időben, az eseményekben, váltásokkal, vágásokkal, igyekeztem, hogy legalább nekem ne legyen unalmas.

- Egyáltalán nem az. Akik benne éltek, sok mindenre rádöbbennek, hogy „jé, tényleg így volt” az íztelen trappista sajttól a ma már megszűnt vagy elterelt villamosokig. Másfelől pedig nagyon jól bemutatja ennek a világnak a szinte megmosolyogtató abszurditását. Már az alcím is az: „Lassúdad haladás a kommunizmus felé…”

- Véget nem érő haladás… ez nyilván irónia. Van egy anyag, életanyag – kinek nincs ilyen –, azt mozgósítom. Vagy az engem. Ha velem azonosítják (K) figuráját, nem tévednek, mert mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
anna-szalon.jpg

9 év után bezár a Hadik Irodalmi Szalon, de más néven folytatódnak az estek

Juhász Anna irodalmár és a Hadik útjai különválnak, de a tervei szerint máshol, más formában folytatná az írókkal, költőkkel való beszélgetéseket.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Kilenc éve, hogy elindult Újbudán a Hadik Irodalmi Szalon. Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser ötlete volt, hogy a klasszikus díszletek között éledjen újjá valami a századeleji kávéházi kultúrából, abból az irodalmi-művészeti hagyományból, amely egész Budapestet átszőtte. A kávéházi irodalom tette lehetővé azt, hogy az irodalmi élet ne csak folyóiratok lapjain, levelezésekben és egyetemi szobák homályában működjön, hanem részévé váljon Budapestnek, a város életének, annak a pezsgő közéletnek, amely a századelő fővárosát jellemezte.

Az irodalom iránt érdeklődőknek Juhász Anna szalonjának elindulása előtt kevesebb terük volt arra, hogy ne csak könyvekből ismerjék az irodalmat, hanem találkozhassanak írókkal, költőkkel és a társművészetek képviselőivel. A szalon ugyanis nem szorítkozott sosem a szigorúan vett irodalomra, megjelenhettek itt képzőművészek, zenészek, színészek, akiknek a produkciói színesítették az esteket, sokat adtak hozzá az amúgy is gazdag kínálathoz.

103 est, több száz vendég és megannyi érdekes beszélgetés, produkció - ez volt Anna irodalmi szalonja az elmúlt 9 évben. A szalon ebben a formájában most bezár, és más néven működik tovább, a szervezők itt köszöntek el a közönségtől ma.

„Lezárult az életemnek egy jelentős része” - mondta a Szeretlek Magyarországnak Juhász Anna, aki büszke arra, hogy a Hadikban kilenc évig működhetett a szalon. „Az útjaink elválnak, a következő esteket máshol, de feltehetően hasonló formában szeretném megrendezni” - mondta az irodalmár, aki szerint az elmúlt évtizedben a szalonnak is köszönhetően pezsgő irodalmi élet bontakozott ki Újbudán, az emberek megszokták az esteket, mindig telt ház volt, és várták a havonta jelentkező újabb és újabb rendezvényeket.

Anna emellett tovább szervezi a New York Művész Páholyt, a Várkert Bazár 650 fős előadásait, amelyek mellé meg szeretné őrizni az irodalmi szalon bensőséges hangulatát is, most ezen dolgozik.

hirdetés

Arra a kérdésre, hogy sikerült-e elengedni azt a rendezvénysorozatot, amely összeforrt a nevével, azt válaszolta, hogy egyfelől rettentően nehéz volt, másfelől optimista, mert az új időszak új ötleteket és megvalósítható projekteket fog majd hozni. Szeretné azt hinni, hogy létrehozott valami sokak számára fontosat a budapesti művészeti életben, és a régi-új irodalmi szalon ezt fogja majd továbbvinni legalább ugyanennyi ideig, csak épp más helyszínen.

A szalon és más rendezvények eseményeiről a Szeretlek Magyarország is rendszeresen tudósított, de Juhász Anna ilyen különleges írásokat is nálunk jelentetett meg:

A szalont továbbra is Bonta Gáspárral közösen szervezik, aki ezután is a dizájnért és a megjelenésért felel majd.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
DSC_2650.jpg

„El kell jutnunk odáig, hogy felszabadítsuk saját magunkat” – beszélgetés Müller Péter íróval

Válságos időben a legjobb orvosság a lélek felszabadítása, a nevetés, a derű által – vallja Müller Péter, aki egy különös, egyszerre szórakoztató és alapos gondolkodásra serkentő regényt írt Világvége!!! címmel.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. november 14.


hirdetés

Világos, távoli tájakról származó kultikus szobrokkal övezet lépcső vezet fel az író szobájába. Müller Péter íróasztala mögött két nagy kínai jel. A Jüe – boldogság, öröm, és a Shen – szellem, isten jele. A vele szemközti falon egy gyönyörű Madonna-rajz, egy firenzei reneszánszkori alkotás másolata. Ebben a hangulatban kezdünk el beszélgetni a válság témájáról, és közben sokfelé bolyongunk.

- A világvége-várás évezredes hagyománya az emberiségnek. Sokszor egészen pontos időpontokat tűztek ki, például az ezredfordulókat, de emlékszünk a 2012 december 12-i „pánikra” is. Napjainkban ez már nem is annyira misztikus dolog, hiszen tudjuk, hogy a például klímaváltozással mekkora veszélyben vagyunk. Valóban megérett ez a civilizáció a pusztulásra?

- Ez a hatalmas kor lejáróban van, és ezt manapság minden ember tudja. Igaz, hogy igyekszik elhárítani magától ezt az érzést, de mindenki minden ponton látja, hogy ez a krízisnek olyan előrehaladott foka, ami már folytathatatlan. Te egyetlen okot említettél, a klímát, de a világválság a lét minden területére kiterjed. A pszichénk, a párkapcsolatunknak, a családi életünknek, a társadalomnak, a gazdaságnak és az egész természetnek az alapélménye. A halak is tudják a tengerben és a fák is az erdőben. Lehetetlen, hogy író erről ne beszéljen. Hamvas Béla, aki a krízist, melyet az emberiség idézett elő a Földön „létrontásnak” nevezte. Azt mondja: „A létrontása centrális helyen történik:

Vagyis egy központi, megnevezhetetlen helyen romlik el az egész. Ha most bárkit, akár egy egyszerű járókelőt kilőnének egy űrhajón, és egy másik bolygón megvizsgálnák a lelki habitusát, megállapítanák, hogy egy ez az ember egy mély válságban lévő világból került oda. Bennünk van. Bennem is. Ezt íróként nem tudom figyelmen kívül hagyni.

Nem tudok írni csupán a párkapcsolatokról, lelki zűrzavarainkról, egyéni gondjainkról, amikor egy olyan univerzális csődben vagyunk, amiért meggyőződésem szerint minden ember felelős. Nemcsak áldozatai, de tettesei is vagyunk a világnak, melyben élünk. Ezt nem szívesen ismerjük be.

hirdetés

Más kérdés – és ez a könyvemnek a lényege – hogy ami bennem a legmélyebben van, az a Bohóc, aki a fedőlapon van, derül a bajokon. Ő írta a könyvemet. Biztos vagyok benne, hogy minden ember legmélyén ott a derű, a boldogság. Isten szelleme lakik bennünk, s ezért lelke mélyén minden ember boldog. Csak ez nem jön a felszínre. El van fojtva bennünk.

Ezért van az, hogy a meditáció állapotában mindenki átéli a boldogságot. Én ezt a felszabadult derűt sokszor érzem, és igyekeztem az egész válságot onnan megközelíteni. Itt a fenti dolgozószobámban írás közben sokszor olyan hangosan röhögtem, hogy lentről a feleségem megkérdezte, hogy ki van nálam… Hagytam, hogy a Bohóc beszéljen, nevessen, derüljön, röhögje ki ezt az egész világot, amiben élek, és emelkedjen felül a bajokon. Ne féljek, hanem nevessek! Ez a könyvem alapihlete. Egy Bohóc igazából akkor vizsgázik, amikor szembesül az elmúlással.

- Akkor derül ki a lényege?

- Sokszor megnéztem Chaplin Rivaldafény című remekművét, ahol a két legnagyobb Bohóc, Buster Keaton és ő, utoljára komédiázik egy hatalmasat, és ez beletorkollik az elmúlásba. Chaplin saját halálából viccet csinál. Lezuhan egy ládába szorulva. Lehet, hogy eltört a csigolyája. De behozatja magát a törött ládában, és mosolyogva lekonferálja az elmúlást.

A derű a legfontosabb az üzenete a könyvemnek. Úgy gondolom, a legspirituálisabb mű, amit valaha írtam. Nemcsak arról van szó, hogy egy világnak vége van, hanem főleg arról, hogy egy új világ van születőben. Törvényszerű, hogy egy új világ megszületéséhez a réginek meg kell halnia. Más kérdés, hogy nagyon nehéz abban a stációban élni, amikor valami elmúlóban van. Mi egy elmúló kultúrában élünk, ami minden ponton csődöt mond. Ezt végigélni nagyon komoly sors-, és próbatétel. De ugyanakkor ez a legmélyebb tudás. Krisztus azt mondja: „Földbe esett magnak el kell halnia, hogy új élet teremjen.”. Ezt ő a saját halálára is érti. Én 1936-ban már beleszülettem a világvégébe, és azóta is válságból válságba lépünk. A mostani azért is annyira fenyegető, mert látom, hogy nem oldódott meg semmi. Lezárult a II. világháború a két atombombával. És a harmadik már nem következhet be, mert olyan rettenetes fegyverek vannak felhalmozva, amelyek Sámsonként magukkal ránthatják az egész emberi fajt. A nevetés, a derű azonban képes felszabadítani a lelkünket, az örömtelenség és a vidámság hiánya viszont bilincsbe köt.

- Éppen Chaplin mondta, hogy az ember az egyetlen lény, aki tudja, hogy meg fog halni, de a nevetéssel el tudja terelni róla a figyelmét. Sok olyan Bohócot ismerünk az irodalomból, a filmművészetből, akik kinevetik saját halálukat is, másfelől ott van ikertestvére, a Bolond,ki megnevetteti a királyt, miközben a szemébe mondja a legnagyobb igazságokat. A könyvbeli Bohóc mindkét szerepet betölti.

- Aki nevet bennünk, az halhatatlan. Az elmúláson nevetni nem azt jelenti, hogy félelmünkben nevetünk. Nem a félelem „elterelése” , hanem a legyőzése miatt nevetünk. A legnagyobb olasz filmrészlet, az Új szörnyetegekből egy színésztemetés, Alberto Sordival. Kimennek a gyászolók, zokognak, aztán felidézik, hogy a nagy komédiás milyen felejthetetlen mókákat csinált, és az egész gyászszertartás röhögő kórusba torkollik. Dalolva körültáncolják a sírt, és így vonulnak ki a temetőből. Az ott dolgozó kőműveseknek kifolyik a malter a kanalukból, a többi gyászoló döbbenten nézi, mi ez a vidám, szentségtörő csorda…Ezek az én testvéreim…

- Amikor 1996-ban meghalt keresztapám, Navarovszky Papp László, a neves sakkozó, hasonló jelenetnek lehettem tanúja. Csapattársai, barátai elsiratták, aztán elkezdték felidézni a „Navar” felejthetetlen poénjait, sztorijait…mire kiértünk a temetőből, már dőltünk a röhögéstől...

- Ha már a nevetésről beszélünk: nem tudok felidézni a képzőművészetünk történetében egyetlen teli szájjal nevető, boldog Krisztus-arcot. Csupa vér, szenvedés, komorság és kétségbeesés. A mi keresztény hagyományunkban nincs benne a nevető Jézus. Pedig János apokrif evangéliumában ott van, hogy halála előtt kivitte énekelni és táncolni a tanítványait. És azt mondja: „Aki nem táncol, nem ismeri meg az előtte-állót… ha pedig körtáncomat követed, nézd meg magad bennem..”. Vagyis a vidám tánc tanításának lényege. Ezt jézusi igét elvermelték valaha egy holt-tengeri a barlangba. Nem késő bele kelleni tenni az Evangéliumokba, hogy derűs legyen a kultúránk..

- Mint ahogyan ezt érezzük, amikor az amerikai fekete gyülekezeteket látjuk-halljuk gospeleket énekelni…

- Az ösztön természetes bölcsessége felülírja a szomorúságot! A vérükben van ez a tudás. És állítom Neked, hogy ezt mindenki tudja, akit a Zene megérint. Füst Milán esztétikájában azt írja, hogy ha az embert valami gyász, bánat, szenvedés éri, nem tud alkotni. Csak akkor, amikor felszabadul!

Én is azt akartam, hogy felszabaduljon az olvasó, hogy rájöjjön: életünk nemcsak valaminek a vége, hanem egy általunk még nem ismert csodálatos újnak a kezdete. Ez a vajúdás utolsó stációja, ami nehéz az anyának és nehéz a magzatnak is. Abban a pillanatban, amikor világra jön, a sírás az első reakciója. Ahhoz, hogy az új életét elkezdje, egy kicsikét fel kell nőnie.

Az a leggyönyörűbb pillanata egy anyának, mikor látja a csecsemőjét mosolyogni. Akkor lett igazán ember. Ha művészettel foglalkozunk, ebből a mosolyból kell kiindulnunk. Ez az ihlet gyökere.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
finn_konyvcsomag4.jpg

Zseniális módszerrel szerettetik meg az olvasást a kamaszokkal Finnországban

A tankönyvek mellé olvasnivalót is kapnak ajándékba iskolakezdéskor a felső tagozatosok. Természetesen a koruknak megfelelő tartalommal.
Mosonyi-Káczán Szilvia írása a Finland News blogon - szmo.hu
2019. október 08.


hirdetés

Hallottál már a sisu-ról (a finnek sziszunak ejtik)? Ez az a titkos esszencia, ami átsegíti őket a nehéz helyzeteken. Mindez találkozott a magyar virtussal és megszületett a Mosonyi-Káczán Szilvia blogja, a Finland News.

VÉLEM.ÉN.(Y): Nemrég az online portálokat pásztázva egy olyan fotó került elém, melyen felső tagozatos diákok boldogan nézegetik a nekik szánt új könyveket az iskolában. A könyvekkel teli dobozok tárva-nyitva. Az érdeklődés, a lelkesedés őszintének tűnik…

Olvasni kezdtem a képhez tartozó cikket, s kiderült,

nem csak egyetlen intézmény tanulói kaptak könyvcsomagot, hanem minden egyes felső tagozatba megérkezett a több mint 100 könyvből álló ajándék. A Kulturális Alapítvány ezzel kívánja támogatni a fiatalok olvasástudását és olvasási kedvét a tanév elején. De jó, ilyen is van! – gondoltam magamban, mert lelkesedni akkor is ér, ha nem hazai vonatkozású a hír. Mindez ugyanis Finnországban valósult meg.

Az YLE újságírója szeptember elején ellátogatott Tampere város egyik iskolájába a téma kapcsán. Az adomány minden úgynevezett yläkoulu diákjához (7-9. évfolyam) megérkezett a napokban. Talán tényleg nem az újságírók jelenlétének tudható be, hogy a diákok izgalommal nézték meg a csomag tartalmát, és igyekeztek már előre lecsapni a számukra legsokatígérőbbnek tűnő könyvekre.

Forrás: YLE

hirdetés

Az egymillió értékű támogatásból a Finn Gyermekkönyv Intézet állította össze a csomagot a fiataloknak. Igyekeztek az adott korosztálynak leginkább megfelelő választékkal előrukkolni.

Külön figyelmet fordítottak a fiúk olvasási szokásaira,

mert bizony Finnországban (is) keményebb és rafináltabb küzdelmet kell vívni értük, mint a nőnemű olvasókért.

A könyvválaszték igen vonzóra sikeredett, az ötletgazdák valóban a 7-9. osztályosok olvasástudására kívántak pozitív hatással lenni.

A három doboznyi olvasmány egyike sem afféle kiselejtezett, senkinek sem igazán kedvére való iromány. Nem is holmi poros, a távoli történelmi időkbe visszatekintő, veretes, és szinte reménytelenül befogadhatatlan papírköteg (a kamaszok többsége szempontjából).

Sőt még csak az sem mondható el róluk, hogy egy szűk (tudós, politikus vagy egyéb bennfentes elit) réteg által, főként a saját körük számára íródott, komoly betűhalmaz díszpéldányai lennének, amelyek szépen mutatnak majd a polcokon, ahol aztán roppant csinosan, de egyre kétségbeesetten várják, hogy az érdeklő tizenévesek mikor kezdik őket végre átlapozni, vagy legalább megközelíteni. (Ezzel egyáltalán nem azt kívánom állítani, hogy a történelem poros, a történelmi olvasmányok befogadhatatlanok, vagy hogy a szépirodalom nem kortárs művei nem értékesek és nem élvezetesek. Pusztán arra vonatkozik a megjegyzésem, nem mindegy, kit mivel kínálunk, ha rá szeretnénk szoktatni valamire. És az sem mindegy, hogy ki, milyen céllal és milyen olvasnivalóval ajándékozza meg az oktatási intézményeket.)

Ami Finnországban már 20 évvel ezelőtt is feltűnt, hogy ott bizony mernek szórakoztató irodalmat adni a gyermekek kezébe.

Az iskolákban nemcsak az irodalomtörténet klasszikusait kell/lehet olvasni, hanem sok minden mást is. A nagy klasszikusokat merik egyszerűsített nyelven, rövidítve, könnyített kiadásban megjelentetni. Nem számít ez sem szentségtörésnek, sem a kánon gyalázatos arculcsapásának. A cél az olvasás megszerettetése, az élményalapú megközelítés.

Ha már megvan a kedv, megvan a gyakorlat és a lendület, akkor idővel a mélyebb mondanivaló, az elvontabb tartalom megértése is lehetségessé válhat. Az sem kizárt, hogy az olvasás megkedveléséhez nem a szépirodalom, hanem mondjuk az ismeretterjesztő szövegek segítségével jut el valaki. A lényeg, hogy megtörténjen az áttörés. Finnországban nem kell egyéni utakat bejárnia azoknak a pedagógusoknak, akik ezt az irányvonalat szeretnék képviselni az oktatásban, hiszen eleve így épül fel a tanterv, ez jellemző a taneszközökre, ez a természetes, ez az alapvetés.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!