„Szerencsére sokan vagyunk ilyen lelkes őrültek”
A gyermekek felépülését segítő szórakoztató programok mellett az alapítvány a kopár kórházi falakat is színpompássá varázsolja mai napig. Nekik köszönhetően a Pécsi Gyermekklinika épületén kívül mostanra Baranya és Somogy megye több gyermekosztályán is színes és vidám gyermekmotívumok díszítik a folyósok falait.
Sőt, a 2019-es évben az országban egyedülálló projektbe kezdett az alapítvány: a Pécsi Gyermekklinikán mintegy 250 önkéntes – köztük helyi vállalkozások – bevonásával egy több mint 24 méteres folyosó két falát festették ki egy hónap alatt. A Mecseki erdőt megidéző falakra kéttucatnyi interaktív fajátékot is készítettek, amelyekkel az ambuláns rendelésre érkező gyermekek tölthetik el a várakozási idejüket.
A pécsi kórházi átszervezések miatt azonban az önkéntesek képzésének, a játékkészítő műhelynek otthont adó hely megszűnik, így az alapítvány költözni kényszerül. Szerencsére hamar találtak egy, a működésüknek leginkább megfelelő helyet a Pécsi Gyermekklinika szomszédságában, amit október végéig volt lehetőségük megvásárolni. Keretük viszont nem volt rá, így útjára indították az „Otthont a Nevetnikéknek!” adománygyűjtő kampányt, amely óriási sikerrel zárult: kicsivel több mint két hónap alatt 40 millió forint gyűlt össze, tehát indulhat a költözés és a felújítás, folytatódhat a csodatévő munka.
Kőműves Glóriával az alapítvány indulásáról és működéséről, az adománygyűjtő kampányról, a feléjük áradó szeretetről, valamint a temérdek szép emlékről beszélgettünk.
– Tizenhárom éve kezdte meg működését a Nevetnikék Alapítvány, az azóta eltelt időben pedig több mint ötezer beteg gyerek felépülésében segítettetek. Most viszont ti szorultatok segítségre, a pécsi kórházi átszervezések miatt ugyanis elveszítettétek az irodátokat. Az emberek azonban összefogtak, így az „Otthont a Nevetnikéknek!” adománygyűjtő kampányotok óriási sikerrel zárult: meg tudtátok venni a Pécsi Gyermekklinika szomszédságában található házat, ahova átköltözhettek. Milyen érzés volt megtapasztalni ezt a példaértékű segítséget és összefogást?
– Nagyon-nagyon jó. Pláne úgy, hogy nekem az az elvem: mi vagyunk azért, hogy segítsük a kórházat, nem pedig fordítva. Most viszont ez a „fordítva” valósult meg. Amikor elindult az adománygyűjtő kampány, azonnal végigsöpört a kórházon. Minden dolgozó megosztotta a hírt, és ez hihetetlenül jólesett nekünk. Ez volt a legszebb az egészben, illetve a szülők és volt betegek reakciói. Azért akkor, mikor egy régi betegünktől kaptunk egy tízezer forintos utalást úgy, hogy beleírta a közleménybe, hogy „mert most ti vagytok bajban, és hálával tartozom”, bőgtünk rendesen.
– Mikor tudjátok birtokba venni az új otthonotokat? Milyen munkálatok vannak még előttetek?
– Először is egy építészmérnökkel átnézzük az egész házat, hogy pontosan lássuk, mennyibe fog kerülni az a minimális felújítás, ami ahhoz kell, hogy be tudjunk költözni. De november végén például már jön a villanyszerelő, úgyhogy igyekszünk nem késlekedni. Remélem, hogy így márciusra költözhető formában lesz a ház, ugyanis addigra ki kell költöznünk a kórházból. De miközben zajlik a felújítás, ugyanúgy megy tovább a kórházlátogatás, a játékkészítés, minden. Én próbálom intézni a házzal kapcsolatos teendőket, a többi önkéntes pedig szépen visszaáll a régi rendbe ezután a kemény 2 hónapos kampány után.
– Mennyire volt kemény ez az elmúlt két hónap és a kampány?
– Annyira, hogy legtöbbször csak a krónikus vagy a nagyon súlyos betegekhez tudtunk bemenni a kórházba, hiszen egyszerűen nem volt szabad kapacitásunk. Én vagyok az alapítványban az egyetlen teljes állású ember, tehát én tudtam teljes időmben „belefeküdni” a kampányba, ami azt jelenti, hogy hétfőtől hétfőig reggel héttől éjfélig – de inkább tovább – ezzel foglalkoztam, folyamatosan e-maileztem, telefonáltam, vagy rohangáltam szerződést aláírni. De nemcsak én adtam bele mindent, a többiek is nagyon kitettek magukért.
– Az alapítvány már több mint egy évtizede működik, elsősorban neked köszönhetően, hiszen ez az egész 2008-ban úgy indult, hogy egy barátoddal bementél a Pécsi Gyermekklinikára kézműves és zenés foglalkozást tartani.
– Valójában kamaszkoromban kezdődött a dolog: az egyik barátnőm bekerült a kórházba és amikor bementem hozzá, megfogalmazódott bennem, hogy milyen unalmas lehet bent lenni betegként. De felnőtt voltam már, mikor lett arra lehetőségem, hogy egy barátommal bemenjek a klinikára kézműveskedni, zenélni. Igen jó élmény volt, és mivel már az első foglalkozás is nagyon jól sikerült, az osztály kérte, hogy menjünk újra, menjünk több napon is. Sőt, a többi osztály is kérte, hogy menjünk hozzájuk is.
Ekkor rájöttünk, hogy ezt ketten nem fogjuk tudni csinálni, ezért meghirdettem az önkéntes programot, abban a reményben, hogy ha mi szívesen áldozunk erre energiát, akkor lehet, hogy akadnak mások is. És igazam lett: egy hónap múlva már húszan voltunk, mostanra pedig már több százan vagyunk. A 13 év alatt sokat fejlődtünk és tanultunk.
Szerencsére sokan vagyunk ilyen lelkes őrültek, így nagyon sokszínű is az alapítvány, hiszen mindenki belerakja saját magát.
– Hogyan lehet hozzátok önkéntesnek jelentkezni?
– Írni kell nekünk egy e-mailt. De azt tudni kell, hogy nálunk kétféle önkéntes van: alkalmi, illetve kórházlátogató. Az alkalmi önkéntesek mesefalfestésbe vagy játékkészítésbe tudnak bekapcsolódni, és az adott napon tanítjuk, mutatjuk meg nekik, mit kell aznap csinálni. A kórházlátogató önkéntesek esetében egészen máshogy néz ki a folyamat. Nekik hosszabb időre kell elköteleződniük és részt kell venniük egy interjún, egy alapképzésen, valamint hospitálásokon is. Tehát egy minimum két hónapos felkészítő vár a jelentkezőre, amely során megtanulja az alapokat, hogy aztán a sebészeten, a belgyógyászaton egy tapasztaltabb önkéntessel közösen tudjon foglalkozásokat tartani, majd úgy fél év után már tud menni krónikus betegekkel foglalkozó osztályokra is.
– Ezen a két hónapos felkészítőn kívül is vannak még képzések, amelyeken részt vehetnek az önkénteseitek?
– Igen, folyamatosan. Ezen az alapképzésen természetesen minden kórházlátogató önkéntes részt vesz, de emellett vannak bűvészképzések, illetve bábos, mesemondó, kézműves, zenés és pantomim képzések is – és még hosszan folytathatnám a sort. Erre a széles palettára egyébként azért van szükség, mert minden gyerekhez másféle foglalkozással lehet megtalálni az utat. Nem tudunk mindenkit például a bábozással kizökkenteni.
A pantomim is onnan jött, hogy voltak gyerekek, akik olyan súlyos állapotban voltak – vagy éppen fertőzőek voltak –, hogy nem lehetett bemenni hozzájuk a kórterembe, az ajtajukon viszont volt ablak, amelyen keresztül tudtuk őket szórakoztatni. Szóval a képzéseinkkel is arra törekszünk, hogy egyetlen gyerek se maradjon ki a jóból.
Regionális kórházról beszélünk ugye, szóval van olyan gyerek, akit a szülei nem tudnak meglátogatni, így mi próbáljuk megadni neki azt a szeretetet és törődést, ami nélkül biztosan sérülne.
– Gondolom, a tizenhárom év alatt rengeteg emlék összegyűlt. Van olyan pillanat, ami nagyon erősen megmaradt benned?
– Van miből válogatni! Rengeteget tudnék mondani, de most hirtelen eszembe jutott egy nagyon szép sztori, amely igazolja, hogy a nevetésnek tényleg gyógyító hatása van. A sebészeten volt egy 5-6 év körüli kisfiú. Autóbalesetet szenvedett és deréktól lefelé be volt gipszelve. Órák óta kitartóan sírt, ott ült mellette az anyja és az apja, de semmi sem tudta megnyugtatni. Mikor bementünk hozzá, egyből elküldött minket. Próbáltunk vele játszani, de ő csak ismételgette, hogy „nagyon fáj, nagyon fáj”. A szülei szóltak is a nővéreknek, hogy itt az ideje a következő adag fájdalomcsillapítónak, de közben mi nem adtuk fel. Vannak jó kesztyűs bábjaink, úgyhogy előkaptuk őket és elkezdtünk neki játszani az ágyánál, amire felfigyelt és egyszer csak kitört belőle a nevetés. Végül, amikor öt perccel később bejött a nővér a fájdalomcsillapítóval, őt küldte el, hogy „nem kell”. Egy órán keresztül röhögött a bábozásunkon, és később mondták nekünk a nővérek, hogy miután elmentünk, ugyanolyan jókedvű maradt.
Ez egy fantasztikus emlék, mert jól példázza, hogy a gyerekek figyelmét zenével, színekkel, bábokkal, játékkal nagyon jól el lehet terelni. Amikor például belépünk egy csecsemőszobába, ahol minden baba sír, de amint elkezdünk zenélni, abbamarad a sírás, na, az csodálatos! Ezért érdemes csinálni. Természetesen beteg gyerekek között lenni nem mindig könnyű, hiszen vannak nehéz pillanatok és helyzetek is, de a legtöbbször pozitív élményeket szerzünk és kapunk.
– A koronavírus-járvány ideje alatt hogyan tudtatok, tudtok tevékenykedni?
– Nagyon változó. Nálunk az oltás és a maszkhasználat alap, de az, hogy bemehetünk-e a kórházba, nyilván attól függ, hogy éppen milyen szakaszában vagyunk a járványnak. A kórházakkal közösen hoztunk egy szabályt, amelynek lényege, hogy egy adott osztályra mindig ugyanazok az emberek mennek. De amikor a korábbi hullámok idején erre már nem volt lehetőség, akkor volt olyan is, hogy online foglalkoztunk a gyerekekkel. Sőt, olyan is, hogy az ablakok alatt szerenádoztunk a gyerekeknek, ott mutattunk be bűvésztrükköket. Most, a negyedik hullám idején is lesz ilyen. Nyilván ennek is megvan a nehézsége, de a szépsége is: a meglepetés erejével hat a gyerekekre. És még, ha nem is mehetünk be hozzájuk, legalább ott vagyunk a közelükben. Szóval próbáljuk nem cserben hagyni őket ilyenkor sem.
– Munka mellett, munkaidő után csináljátok mindezt.
– Igen. Délutánonként járunk a kórházba, amikor már véget értek a kezelések, a vizsgálatok. Az esti vacsi és fürdés előtt van egy holtidőszak – ez a mi időszakunk. Egy önkéntes általában heti két órát vállal és mindig párban dolgozunk, de az a célunk, hogy minden egyes nap minden egyes osztályon ott tudjunk lenni. Ennek érdekében felépítettünk egy mostanra már nagyon jól működő rendszert. Van egy havi beosztásunk: mindenki beírja, mikor ér rá az adott hónapban és ez alapján tervezzük meg a látogatásokat. Az önkéntesek pedig folyamatosan kommunikálnak egymással, ami nagyon fontos, hiszen, ha kedden egy másik önkéntes megy be a gyerekhez, mint hétfőn, akkor jó, ha megbeszélik, mi történt hétfőn, hogy tudjon rá reflektálni, tudja onnan folytatni a dolgokat.
A gyerekek egyébként nagyon aranyosan állnak hozzá ehhez az egészhez. Először persze fel kell venniük a fonalat, ugyanis elsőre vadidegenek vagyunk nekik, de ha már tudják, hogy kik vagyunk és mit csinálunk, akkor van, hogy mondjuk megyünk kedden, és a hétfőn bekerült gyerek szól a kedden bekerülteknek, hogy „jaj, ez nagyon jó lesz, gyertek”.
– Ez aztán a visszajelzés! Van esetleg olyan szülői reakció is, amely mélyen megérintett és megmaradt benned?
– Volt az onkológián egy kisfiú, aki elveszítette a látását. Rengeteg játékot készítettem neki, hogy addig is legyen mivel játszani, amíg nem sajátítja el a Braille-írást. A kedvence a Fekete Péter kártyajáték volt, amit a látása elvesztése miatt hanyagolnia kellett. Pontosabban hanyagolnia kellett volna. Mi ugyanis megcsináltuk úgy, hogy különböző minőségű, tapintású anyagokból állítottuk össze a paklit, így továbbra is lehetett Fekete Pétert játszani. Sosem felejtem el, amikor megkapta, fél órán keresztül ugrált örömében az ágyban. És ami nagyon megható: körülbelül hat évvel ezután kaptam egy üzenetet az édesanyjától, hogy még mindig ez a kedvenc játéka, csak már rongyosra játszották. Na, ezért csinálom, ezért csináljuk.
