KULT
A Rovatból

„A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség” – Interjú Vadon Jánossal Várfoglalók című új műsoráról

Egyszerre érdekes, lenyűgöző látványú és szórakoztató a Spektrum Televízió Várfoglalók című műsora. A műsorvezetővel, a magyar várak egyik legnagyobb szerelmesével beszélgettünk.


Elindult a Spektrumon Vadon János új, tudományos-szórakoztató műsora, a magyar történelmi várakat bemutató Várfoglalók.

Amikor azt írom, „új”, tulajdonképpen érdekes helyzetet írok le. Nagyon régen volt ugyanis, hogy Vadon Jani önálló műsorral jelentkezett a képernyőn. Aki ismeri, tudja róla, hogy nem a hagyományos médiabeli műsorvezető ő, akinek sorban jönnek az akár különféle műfajú, profilú műsorok, ő pedig jól-rosszul letudja azokat. Sokkal inkább egy átlagos, szimpatikus, intelligens és kíváncsi figura, aki képes gyermek módjára lelkesedni bizonyos dolgokért, és ha jön olyan ajánlat, ahol ezt hitelesen megmutathatja, hát megteszi. És most jött. A Spektrum megkörnyékezte a legendásan várrajongó rádióst, aki meggyőződhetett róla, hogy a tervezett műsor nem egy olcsó, bohóckodó szórakoztató show, sem pedig egy merev és vérkomoly tudományos dokumentumfilm, így szerencsére igent mondott a felkérésre. Ezzel pedig megszületett a csatorna újabb színvonalas, a tudományos ismeretterjesztést és a szórakoztatást igen jó arányérzékkel vegyített műsora, a Várfoglalók.

A 12 részes adásfolyamban Vadon Jani és a szerves részként közreműködő, sőt egyes jelenetekben hangsúlyos szerepet kapó stáb részenként egy önálló vagy két, valamilyen módon összekapcsolódó várromot mutat be hazánk különböző területeiről. Nem puszta képi megjelenítésről van azonban szó, és bár a műsor legfőbb szereplője maga a műsorvezető, azt a hibát sem követték el az alkotók, hogy csak az ő – egyébként tényleg hihetetlenül nagy – tudására építsenek. A műsorban várkapitányok, a helyszín állapotáért felelős alapítványok tagjai, lelkes amatőrök és komoly tudósok mesélnek azokról az épületmaradványokról, amelyek – tűnjön ez bármilyen közhelynek – hatalmas idők tanúi. Ne feledjük: néhány a bemutatott várfalak közül állt, amikor Magyarország a tatár elleni vereségből próbált magához térni, átélték a reneszánszt, a törökök pusztítását, az újbóli újjáépítést, jövő-menő rendszereket, amíg mára tulajdonképpen múzeumokká nemesedtek. Hogy a múzeum itt nem egy passzív, ódon, unalmas szerepet jelent, arról éppen Vadon Jani és a Várfoglalók gondoskodnak, akik ezeket a történelmi helyeket ismét élő főszereplővé teszik.

Szerencsére a műsorvezető bőven van annyira rutinos, hogy érezze: milyen mennyiségű tudományos érdekesség mellé mennyi spontán humor, frappáns beszólás, talán a legjobb szó rá: vadonjaniság fér bele a műsorba. Mindezt az alkotók remek kameraképekkel, különleges megközelítésekkel, drónfelvételekkel fűszerezik. Amik közül szerencsére csak keveset érzünk felesleges, „hézagkitöltő” látványelemnek, a legtöbb tényleg sokat ad hozzá az egyébként is elsőrangú élményhez. Ahogy a műsor egyik legfőbb érdekessége, a várak korhű 3D-s modellezése is, ami alatt senki ne valami gyorsan, az adásra összedobott, körülbelüli képekre gondoljon, hanem precíz, kimunkált és hiteles megjelenítésre. Magam őszintén szólva reménykedem benne, hogy a csapat remek vizualizációi ezentúl valamilyen módon láthatóak lesznek akár a várak múzeumaiban is.

Szórakoztató és érdekes is tehát a Várfoglalók, amit ezért, és a nem túlzottan elhúzott 25 perces formátum miatt valószínűleg minden korosztálynak nyugodt szívvel ajánlhatunk. A műsor felfogható egyfajta kedvcsinálónak is, hisz a gyönyörű képek láttán egész biztosan sokaknak lesz kedve felkerekedni és megnézni némelyik romot és környékét. Miközben bármelyik generáció sokat tanulhat az adásból arról, hogy a történelem nem mindig unalmas évszámok és szoborszerű alakok egymás után dobálása.

A Várfoglalókról a műsorvezetővel, Vadon Jánossal beszélgettünk.

– A reggeli műsorotokból régóta lehet tudni, hogy teljesen odavagy a várakért és az ahhoz kapcsolódó történetekért, ez „fajult” most odáig, hogy saját műsort kapott ez a szenvedélyed. Honnan ez a magas szintű rajongás?

– A várakkal való találkozást úgy élem meg, mint egy időutazást. Van egy erős kötődésem a múlthoz, nagyon szeretem a történelmet, elsősorban a középkor foglalkoztat. Ezt a kötődést akkor érzem igazán, amikor nem az úgynevezett „városi várak” közelében vagyok, hanem azoknál, amiknek van egyfajta vadromantikájuk. Például egy erdő közepén állnak, egy magányos sziklaszirt tetején, félig-meddig romokban, ahogy megtépázták falaikat az évszázadok, és pátoszosan mondva: látszik rajtuk, hogy nagy idők tanúi. Amikor ezekhez a romokhoz odamegyek, akkor egy picit mindig azt érzem, hogy kapcsolatot teremtek a múlttal. Lehet, hogy ez kicsit banálisan vagy komolytalanul hangzik egyeseknek, de mikor megérintem ezeket a köveket, azt érzem, mintha abban a korban lennék, amikor épültek. Egy láthatatlan csatorna épül ki egy hatszáz évvel ezelőtt élt és egy ma élő ember között. Ezért amikor új helyekre megyek, leginkább az alapokat vizsgálgatom először, és csak utána a felette levő rétegeket.

Néhány helyen – például a nagyobb román kori templomoknál, például Lébényben, Ócsán vagy Jákon – látni lehet olyan köveket, amikben benne van a kőfaragó monogramja. Ezt annak idején prózai okból faragták beléjük, meg kellett jelölniük azokat a köveket, amiket ők formáltak, mert ez alapján fizették ki őket. Amikor egy-egy ilyen követ megérintesz, ténylegesen egy konkrét személlyel kerülsz kapcsolatba, ez pedig számomra egyfajta spirituális élmény. Én ilyenkor azt érzem, hogy bennem, ebben az élményben egy kicsit ez az ember tovább él. Engem pedig mindig jobban érdekeltek a múltból is az egyszerű emberek, a hétköznapi hősök – amellett, hogy a híres, „megénekelt” történelmi személyeknek is tisztelettel adózom.

Mindig jobban megfognak a szürkék, mint a csillogók.

– A műsor ötlete hogyan fogant meg? A várak fanatikus szerelmese, Vadon János megkereste a Spektrumot, hogy jó volna egy ilyen műsor, vagy a csatornában ötlött fel az adás ötlete, építve a te szenvedélyedre?

– Én nem vagyok egy nyomulós típus, alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre, inkább addig várok amíg a lehetőségek megtalálnak. Akik bennem gondolkodnak pl. a rádióműsorunkból tudhatják, hogy mik a nekem testhezálló feladatok – egyébként nem is nagyon vállalok el mást. Nem érzem magam jól olyan szituációkban, amikor egy „műsorbiblia” alapján kell mások elvárásainak megfelelnem.

Én a saját elvárásaimnak szeretnék megfelelni: ez lehet, hogy valamikor többre, valamikor kevesebbre elég, de legalább hiteles.

A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség. Én inkább szerepelek egy kisebb nézettségű, adott esetben kábeltévén futó műsorban, még ha egy kereskedelmi tévé képernyőjén a siker és a pénz is nagyobb lenne. Nem beszélve a népszerűségről. Engem inkább az érdekel, hogy amiben látnak, hallanak az testre szabott legyen. A Spektrum főszerkesztője, Gáspár Laci kitalálta, hogy kellene készíteni egy műsort a magyar várakról. Az alapötlet egy látványműsor lett volna, afféle „Magyarország várai madártávlatból”, de aztán gondolt egy nagyot, és arra jutott, hogy miért ne lehetne ez egy műsorvezetős projekt, egy arccal, aki nem csak bemutatja ezeket a helyeket, de szerelmese is a témának, és nem pedig valaki, akinek ez csak egy újabb lap a számlatömbjében.

– Elég régen voltál saját műsorral a képernyőn – párban vagy csapattal is csak ritkán látunk. Annak ellenére, hogy a téma tulajdonképp rád van szabva, nagyon sokáig kellett győzködni, hogy kötélnek állj a projekthez?

– Nem mondtam rögtön igent, mert már óvatos vagyok. A médiában sokszor találkoztam már olyan példákkal, amikor volt egy jó ötlet, de a végeredmény egyáltalán nem az lett, amit terveztek. Balázzsal (Sebestyén Balázs – a szerk.) is volt olyan műsorunk, amit nem akartam megcsinálni, mert azt éreztem, hogy nincs mögötte elég kreatív potenciál, de végül begyúrtak, és sajnos nekem lett igazam... A Várfoglalók esetében először meghallgattam az ötletgazdákat, majd elmondtam, hogy oké, érdekel a feladat, de nem szeretnék kompromisszumokat kötni. Én ismerem és szeretem ezeket a várakat, tisztelem azokat, akik sokat tesznek a fennmaradásukért, ha van egy lehetőségem műsort készíteni velük, róluk, azt nem akarom elbaltázni.

Csak akkor vágok bele, ha maximálisan hisznek bennem, mert ez nekem egyfajta szent toposz.

– Bár elég sokat tudsz ezekről a várakról – ennek sokszor tanúbizonyságát adod a rádióban és a Várfoglalókban is –, de a műsorból is átjön, hogy te magad is nagyon sokat tanultál a helyekről.

– Persze! Amikor meglátogatod ezeket a helyeket, nyilván előtte felkészülsz a történelmükből. Egyrészt, hogy villoghass a feleséged előtt, akit még mindig el akarsz kápráztatni... Másrészt, mert többet akarsz bennük látni puszta falaknál. Így rengeteget lehet tanulni. Amikor viszont igazi szakértőkkel, régészekkel, évtizedek óta az adott várral foglalkozó várbarátokkal beszélsz, az teljesen más szint! Ezek az emberek elképesztő mennyiségű információval rendelkeznek, és hihetetlenül képben vannak, annyi dolgot mondanak el neked az adott helyről, hogy egyik ámulatból a másikba esel! A Várfoglalókban is több ilyen szituációt lehet látni, mert semmiképp nem szerettem volna eljátszani a mindentudó, okostojás műsorvezetőt, aki minden helyszín minden kövéről mindent tud. Erre ott vannak ezeket a rendkívüli tudású emberek, akiket én is, mint egy kisgyerek, ámulva hallgattam. Tulajdonképen teremtettem magamnak egy külön bejáratú történelemórát, ami engem és a nézőket egyaránt épít.

A magabiztosság, amivel odamentem a helyszínekre, fokról-fokra kicsit visszahúzódott, de nem önbizalomhiány miatt, hanem a szakértők iránti tisztelet okán.

A műsorban egyébként nem csak én, senki nem „játssza meg magát”. Ez is egy sajátossága, hogy természetes, laza, oldott körülményeket akartunk teremteni, ahol simán belelóghat a képbe a stáb is, és ahol akár a puskamikrofont tartó hangmérnök is tehet fel okos és releváns kérdéseket.

– Ha már a stábról esett szó: néhány felvételen jól látszik, hogyan, milyen körülmények között dolgoztatok. Mik voltak a legizgalmasabb pillanatok, a legnagyobb kalandok a fogatások során?

– Szádvár bemutatása például egy érdekes szituáció volt, mert abban a pillanatban, ahogy nekikezdtünk volna a forgatásnak, elkezdett zuhogni. Beültünk egy ősrégi, lepattant UAZ-ba és azzal mentünk fel a várhoz, ami amúgy egy remek offroad-élmény volt, de lelki szemeinkkel már láttuk, ahogy szó szerint elúszik a forgatás. Viszont amikor kiszálltam a kocsiból és megláttam a nemrég renovált alsóvárat, szertefoszlott minden negatív gondolat: nem érdekelt már a nyakamon csorgó eső, hogy nem vízálló bakancsom, vagy a már nejlonzacskókkal takargatott technika. Odasiettem a falakhoz, és konkrétan révületbe estem attól, amilyen munkát végeztek a régészek a kőművesekkel karöltve, és amilyen csodálatos lett az egész. Ez például egy nagyon, bensőséges pillanat volt számomra.

Ennél még konkrétabbak azok, amikor olyan helyre engednek be minket, ahova a földi halandó csak ritkán jut be - mert a hely esetleg balesetveszélyes, engedélyköteles, vagy mert nem rendelkezik az illető megfelelő technikai feltételekkel. Konkrét példaként Nógrád várát tudom említeni, ami egy szinte teljesen feltáratlan hely. Van itt egy alagút, amit egy szűk nyíláson keresztül meg lehet közelíteni. Mi engedélyt kaptunk ehhez, és természetesen a megfelelő felszerelés segítségével leereszkedtünk. Ilyen helyen pedig tudod azt, hogy egy-két barlangászon meg a denevéreken kívül, a török idők óta nem járt senki! És én lemehettem! Amikor pedig végigsimítottam azokat a falakat, amikor próbáltam rájönni, hogy minek milyen funkciója lehetett, amikor láttam az eredeti gerendafészkeket a falban, a csákányok, vésők évszázados nyomát – akkor kiváltságosnak éreztem magam!

De ugyanilyen hidegrázós élmény volt, amikor egy múzeum raktárába engedtek be. Ahol cérnakesztyűt a kezemre húzva megfoghattam mondjuk egy török jatagánt. Vagy soha nem láttam még testközelből a kozákok jellegzetes fegyverét, a saskát, ami nekik olyan, mint számunkra a szablya. Amikor rábólintottak, hogy megfoghassak egyet, kiderült, hogy nem egy díszfegyverről van szó, hanem egy kőkemény harcifegyverről, aminek az éle számtalan helyen ki volt már csorbulva, vagyis éles küzdelemben is sokszor használhatták! Ezek az élmények fantasztikusak, mert máskor ilyen tárgyakat maximum a vitrinben nézegethettem.

A Várfoglalók megnyitotta számomra a vitrineket. Remélem, hogy a képernyőkön is átjön majd, hogy ott van a szememben a hála, amit ezért éreztem.

– Az, hogy mennyi érdekességet, tudományos tényt tesztek a műsorba és mennyi – én így fogalmaztam meg magamban – „vadonjaniságot”, sokszor spontán alakult ki, vagy ezt előre kitaláltátok a csapattal?

– Spontán „vadonjaniság” sokkal több volt, egy-egy ilyen 25 perces műsor több órányi forgatott anyagból készül. De azt szoktam kérni, hogy ha valamiből vágni kell, akkor inkább Vadon Janiból legyen kevesebb, mint értékes tartalomból. A lényeg ugyanis itt nem én vagyok, én csak vivő felületként működöm.

De azért az is fontos szerkesztési szempont, hogy a Várfoglalók nem csak egy történelemóra, hanem egy szórakoztató műsor is. Nekem pedig van egy saját látásmódom, ami a fentebb említett tisztelettel és megbecsüléssel párosul, de nyilván nem fogom meghazudtolni magam:

ha abban a pillanatban egy csípősebb megjegyzés jut az eszembe, vagy valamilyen iróniát érzek a szituációban, az ki is fog bukni belőlem...

Fontos volt az is, hogy közvetlen maradjon a stílus a szereplők és köztem, valamint a stáb tagjai között. Semmiképp nem akartunk modoros, tartózkodó, „a kisdiák és a tanárbácsi” típusú műsort csinálni. Mert szerintünk így lehet megmutatni, hogy a történelem igenis tud szórakoztató lenni, és nem csak évszámokról, nevekről és meddő lexikális tudásról szól.

– Ezekben a várakban te magánemberként is sokszor jártál. Most töviről-hegyire a helyszíneket. Nyugodtan mondd, ha nagyon tévúton járok, de az jutott eszembe: ez után a műsor után tudnak még a várak újat mondani Vadon Jánosnak? Lesz még ugyanakkora élvezet ellátogatnia ide?

– Egyrészt messze nem tudok mindent ezekről a várakról, rengeteg fehér foltom van. Másrészt az újra felfedezés öröme bennem korábban is megvolt, éveken át mindig visszajártam ugyanazokra a helyekre mert kíváncsi voltam, hogy történt-e velük valami, hagyják-e tovább omladozni vagy valaki foglalkozik velük. És hála istennek azt látom, hogy sokszor gondos és értő kezek nyúlnak hozzájuk – bár kritikaként meg kell említenem, hogy ez az igényesség nem minden esetben igaz, és az állami támogatás is néha furán oszlik el...

De ha én legközelebb ezekben a várakban járok majd, az megint új élmény lesz, és eszembe fog jutni az a kis csapat, a Várfoglalók stábja, akikkel bebarangoltuk ezeket a helyeket, és azok a fantasztikus emberek, akiket megismerhettem a forgatások révén. Ha pedig a jövőbe tekintünk, nagyon bízom benne, hogy a műsorral az országhatárokon túlra is eljutunk, mert hihetetlen helyek vannak a Felvidéken, a Partiumban vagy Kárpátalján, mert a múltunkat gondozni kell! Ne felejtsük el, ha annak idején nem lett volna a végvárrendszer, ezek a sokszor lesajnált, „juhakolnak” titulált, cölöpökkel, földdel, karókkal toldozott-foltozott düledező váracskák, azokkal az elszánt, de gyakran éhező, fázó, rosszul fizetett végvári vitézekkel, akkor ma lehet, hogy nincs Magyarország.

Az ember pedig időről-időre – akár virtuálisan, akár a valóságban – leteszi a megemlékezés virágait, mert az nem elég, hogy egyszer letettem és onnantól el van intézve. Én is mindig le fogom tenni ezeket a virágokat, a Várfoglalókban és „civilben” egyaránt. Meg persze összeszedem a sörösdobozokat, ha éppen arra van szükség...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
38 éves lett a világ legszexibb férfija, a Bridgerton sztárja, aki bejelentette a visszavonulását
Bridgerton sztárja a csúcson akarta abbahagyni, most kiderült, miért.


Amikor tavaly novemberben a People magazin bejelentette, hogy Jonathan Bailey kapja a legszexibb férfi címet, a színész a rá jellemző, lefegyverző őszinteséggel reagált. „Óriási megtiszteltetés. Nyilván hihetetlenül hízelgő. És teljesen abszurd” – mondta. Aztán egy csibészes mosollyal hozzátette, hogy a nagy hírt először legszűkebb bizalmasával osztotta meg:

„Elmondtam a kutyámnak, Bensonnak… Hogy is írják… NDA?”.

Ez a két mondat tökéletesen foglalja össze azt a kettősséget, amely Jonathan Bailey karrierjét és személyiségét meghatározza: egy földön járó, önironikus brit úriember, aki közben a világ egyik legfelkapottabb és legbefolyásosabb sztárjává vált. Az április 25-i születésnap nem csupán egy újabb év, hanem egy olyan karrierív csúcspontjának ünnepe, amely a kosztümös drámáktól a hollywoodi blockbustereken át a tudatos társadalmi szerepvállalásig ível.

A People címlapja és a The Tonight Show-ban történt bejelentés csupán a jéghegy csúcsa volt, a pecsét egy olyan folyamat végén, amely a Bridgerton vikomtjának szerepével indult. Anthony Bridgerton karaktere tette Baileyt globális jelenséggé, és a rajongók legnagyobb örömére a februárban bemutatott negyedik évadban ismét kulcsszerepet kapott. A sorozat showrunnere, Jess Brownell szerint a visszatérése nem egyszerűen rajongói kiszolgálás volt, hanem narratív szükségszerűség. „Benedict kapcsolata Anthonyval annyira ősi, hogy az önazonosságának része… sok tekintetben másodszülöttként és Anthony árnyékában határozza meg magát, ezért volt szuper fontos visszahozni Anthonyt ehhez a dinamikához” – magyarázta a döntést. Bailey karaktere tehát nemcsak jelen van, hanem aktívan formálja a sorozat központi cselekményét, bizonyítva, hogy a Bridgerton-univerzum elképzelhetetlen nélküle.

Miközben a Netflix képernyőjén megszilárdította helyét, a mozivásznon is szintet lépett. A Wicked adaptációjában

Fiyero herceg szerepében nemcsak énekes-táncos tehetségét csillogtatta meg, hanem a karakter egy sötétebb, árnyaltabb oldalát is megmutatta.

A tavalyi első rész elsöprő sikere után a közönség a novemberben érkező második felvonást, a Wicked: For Good-ot várja, amelyben Bailey ígérete szerint a karakter még mélyebb rétegeit ismerhetjük meg. „A filmben meglehetősen brutális és sötétnek érződik” – utalt a folytatásra, jelezve, hogy Fiyero útja korántsem egy tündérmese. A szerep nemcsak kritikai elismerést és Emmy-jelölést hozott neki a Fellow Travelers című sorozat után, de végérvényesen bebetonozta a hollywoodi A-listára. Személyiségének játékosságát azonban a csillogás közepette sem veszítette el. „Imádok fürdeni” vagy „Belül elég hóbortosnak érzem magam” – az ehhez hasonló, apró kiszólásai folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy a makulátlan külső mögött egy összetett és szórakoztató ember rejlik.

A színpadi gyökereihez való hűségét mutatja, hogy a filmes sikerek csúcsán egy rendkívül ambiciózus színházi projektre készül.

2027 nyarán a londoni Barbican Centre-ben a Wicked-beli partnerével, Ariana Grandéval közösen viszi színre a legendás musicalt, a Sunday in the Park with George-ot.

A bejelentés óriási visszhangot keltett, a páros egy közös Instagram-poszttal erősítette meg a hírt, amelyhez Bailey a darabból idézett: „All it has to be is good.” („Csak jónak kell lennie.”) Ez a lépés egy tudatos karrierdöntés: ahelyett, hogy kizárólag a blockbusterek világában maradna, visszatér a West End deszkáira, hogy bizonyítsa művészi sokoldalúságát.

A hírnévvel járó platformot azonban nemcsak karrierje építésére, hanem egy számára fontos ügy képviseletére is használja. 2024-ben elindította a The Shameless Fund nevű alapítványát, amely LMBTQ+ szervezeteket támogat világszerte. A TIME magazinnak adott interjújában szenvedélyesen beszélt arról, miért tartja kiemelten fontosnak az idősebb generáció megsegítését. „Vissza kell őket hozni a szekrényből… Az első öt támogatásból kettő az LMBTQ+ idősekre fókuszáló szervezetekhez megy. Gondoskodnunk kell róluk, mert olyan sokat harcoltak” – mondta a TIME-nak.

Ez a küldetéstudat annyira fontossá vált számára, hogy egy interjúban felmerült, egy időre szünetelteti a színészetet, hogy az alapítványra koncentrálhasson.

A kijelentés kisebb pánikot okozott a rajongók körében, de Bailey később tisztázta, hogy csupán egy félreértett idézetről volt szó, és esze ágában sincs visszavonulni. A 38. születésnapja így egy olyan férfit köszönt, aki a siker minden lépcsőfokát megjárta, de közben nem felejtette el, honnan jött, és milyen felelősséggel jár az a hang, amelyet a világtól kapott.

Via People


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Brutálisnak ígérkezett a thriller a Netflixen, de vajon megérte megnézni? A Csúcsragadozó felemás élményt hagyott bennünk
Már az alapfelállás is azt sugallja, hogy itt egy igazán feszült élmény vár rád. A hangulat és a látvány elsőre működik is, gyorsan beszippant. Aztán jön valami, ami teljesen más irányba viszi az egészet. Ismert arcok, erős koncepció és népszerű műfajok találkoznak ebben az új filmben.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. április 26.



Baltasar Kormákur rendező neve az utóbbi években egyfajta sajátos minőségi ígéretet hordozott: nem feltétlenül kiemelkedő, de korrekt, „természetközeli” akciófilmeket. Olyan munkák után, mint az Everest vagy a kevésbé emlékezetes Két kaliber, jogos elvárás, hogy egy újabb túlélőthriller esetében is legalább egy stabil, feszült alkotást kapunk. A Csúcsragadozó ezzel szemben inkább csak megerősíti: Kormákur filmjei gyakran megrekednek a középszer biztonságos, de unalmas zónájában.

A történet középpontjában Sasha áll, akit Charlize Theron alakít. Egy tapasztalt hegymászóról van szó, aki párjával, Tommyval (Eric Bana) járja a világ legveszélyesebb csúcsait.

A nyitány még ígéretesnek tűnik: egy tragikus esemény gyorsan kijelöli az érzelmi alapokat, majd a film hirtelen váltással az ausztrál vadonba helyezi át a cselekményt. Itt Sasha már egyedül van, fizikailag és lelkileg is elszigetelten, egy olyan környezetben, ahol a természet és az emberek egyaránt fenyegetést jelentenek.

A film egyik erőssége, hogy nem rágja a néző szájába a főhős motivációit. Bár nem kapunk részletes magyarázatot arra, pontosan mit próbál elérni Ausztráliában, de a kontextus elég egyértelmű: nem új életet akar kezdeni, hanem le akar valamit zárni. Ez a visszafogottság kezdetben jól áll a filmnek, és segít megteremteni egy csendes, melankolikus alaphangulatot.

Ez azonban nem tart sokáig. A történet hamar átcsap egy klasszikus túlélőthrillerbe, amikor egy vadászcsoport kezdi el zaklatni Sashát.

Ekkor lép be a képbe Ben, akit Taron Egerton alakít. Az első találkozásuk még ártatlannak tűnik, de gyorsan világossá válik, hogy valami nincs rendben. A film innentől nem is titkolja lapjait: Ben a legnagyobb vadra szeretne vadászni, ez pedig a vadon közepén pont Sasha. A vadászat elkezdődik, és megkapjuk azt a feszes, intenzív félórát, amely talán a film legerősebb szakasza.

Ebben a részben működik igazán a tempó és a feszültség. A rendezés dinamikus, a helyszínek kihasználása ügyes, és a fizikai kiszolgáltatottság érzése is átjön. Bár a CGI néhol kilóg, összességében nem rontja el az élményt, különösen egy streamingre készült produkció esetében.

A probléma ott kezdődik, amikor a film megpróbál többet nyújtani egy egyszerű üldözésnél. A történet második felében érkező fordulat ugyan formailag jelentős, de annyira kiszámítható, hogy valódi meglepetést nem okoz. Innentől a tempó is visszaesik, és a hangsúly egyre inkább a drámára és a horrorra helyeződik, csakhogy ez az a terület, ahol a film látványosan elvérzik.

A forgatókönyvet Jeremy Robbins jegyzi, és sajnos minden hibája mellett, az egész szkript ismerősnek hat.

A „láttuk már ezt valahol” érzés végig kíséri az egész filmet, és hiába próbálják a karakterek vagy a környezet feldobni, a történet nem tud kitörni a klisék fogságából.

Ebben a helyzetben különösen fontos lenne a színészi játék, és itt vegyes a kép. Charlize Theron visszafogott alakítása hitelesen tükrözi a gyászt és a belső vívódást, de hiányzik belőle az a plusz, ami igazán emlékezetessé tenné. Időnként kifejezetten úgy tűnik, mintha nem lenne teljesen jelen a szerepben. Csak elmondja a szövegét és továbblép.

Ezzel szemben Taron Egerton szinte ellopja a filmet. Az ő játéka energikus, kiszámíthatatlan és kifejezetten szórakoztató. Az ausztrál akcentusa meglepően hiteles, és minden jelenetben érezni, hogy maximális intenzitással tette oda magát. Ha van bármi, ami miatt érdemes eredeti nyelven megnézni a filmet, az egyértelműen az ő alakítása.

Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy a film kiemelkedjen a streamingkínálat szürke tömegéből.

A rendezés darabos, a zsánerváltások nem mindig működnek, és amikor a feszültséget valódi félelemmé próbálja átalakítani, gyakran akaratlanul is komikussá válik. A logika sincs a forgatókönyvíró mellett, sokszor teljesen összevisszaság a narratíva. Sasha menekül, nyomában Ben, majd egy másfél perc után már Ben a folyó másik oldalán fürdőzik zenére. Mi meg csak nézünk, hogy mi van? Most mennyi idő telt el? Biztos vadászat közben inkább fürdesz, Ben?

A Netflix kínálatában a Csúcsragadozó valószínűleg meg fogja találni a közönségét, különösen a sztárok és a kezdeti lendület miatt. De hosszú távon nehéz lesz emlékezni rá. Nem egy klasszikus popcorn-film, hiszen a második felére inkább lelassuló, beszélgetős drámává válik, miközben a brutalitás továbbra is jelen van. A thriller rész, viszont nagyon gyorsan szertefoszlik.

Összességében a Csúcsragadozó egy korrekt, de teljesen felejthető alkotás.

Egy 90 perces, kissé komor túlélőtörténet, amelyben van némi akció és sok szenvedés, de kevés valódi tartalom. Nem rossz film, de semmi okunk nincs arra, hogy különösebben emlékezzünk rá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Két okból is hiába keressük a pedofilbotrányt a Michael Jackson életéről szóló Michaelben, amit ettől függetlenül (vagy épp ezért) imádni fognak a rajongók
A pop királyát alakító Jaafar Jackson elképesztő imitátor! Hiába, egy rokon kellett a sikerhez.


A híres zenészekről szóló életrajzi filmeknek évtizedek óta se vége, se hossza, és bármilyen sok is készült e témában, még mindig bőven akad megfelelő alany a következőhöz. Tina Turner, Johnny Cash, Ray Charles, Bob Dylan, Freddie Mercury, Elton John, Whitney Houston, Amy Winehouse, Elvis Presley, Weird Al Yankovic, Bruce Springsteen és Jim Morrison (s persze még számtalan másik sztár) után pedig most végre a pop királya, a földgolyó egykor talán legnagyobb zenei csillaga, Michael Jackson is megkapta a maga mozis menetét.

A zenés biopickek általában két kategóriába sorolhatók. Egyrészt ott vannak a kíméletlen őszinteséggel készült életút-feldolgozások, amelyek nem siklanak át a főszereplő életének sötét pillanatain sem, és bemutatnak minden apró vagy nem apró mocskos részletet az életükből a drogokon és az alkoholon át a szexuális devianciákig stb., vagy csak szimplán addig, hogy amúgy mennyire nem volt jó fej.

Másrészt vannak azok, amelyek általában az alany vagy annak családja/örökségének kezelője áldásával készül, s amely így végig jó színben tünteti fel a szóban forgó sztárt, vagy csak minimálisan árnyalja a személyiségét, még akkor is, ha egyébként a magánéleti botrányai széles körben ismertek.

Nos, a Michael ez utóbbi kategóriába tartozik.

Ha valaki arra várt, hogy majd a pedofilbotrány is terítékre kerül itt, az csalódni fog, igaz, ez a kényes téma e filmben szóba sem kerülhetett volna, hiszen a Michael csupán kb. 1988-ig mutatja be a popsztár életét. Bizony, ez a 127 perc mindössze Jackson életének és zenei karrierjének első felét mutatta be, 1966-tól (amikor a fivéreivel együtt elstartolt a The Jackson 5 nevű formációval) ’88-ig, amikor már a Bad című albumával turnézott.

Ráadásul a hirtelen elvágott sztori után a nézőkre rázúduló végefőcím is egy kvázi „folytatása következik” szöveggel nyugtatja meg a publikumot, miszerint messze még a vége.

Ám ez nem az egyetlen ok. A kilencvenes évek elején kirobbant pedofilügy vádlója, Jordan Chandler története azért sem kerülhet majd bele a filmbe, mivel az annak idején kártérítéssel végződő megállapodásnak az is a feltétele volt, hogy Chandler és a családja semmilyen feldolgozásba nem kerülhetnek bele. Illetve a Neverland elhagyása című 2019-es, kétrészes dokumentumfilmben látható Wade Robson és James Safechuck ügye sem lesz lehet a folytatás része, hiszen Antoine Fuqua filmje az énekes narratíváját mutatja be, aki mindig is tagadta a gyerekmolesztálásokat.

Ráadásul a Michael a 2009-ben gyógyszermérgezésben elhunyt világsztár családjának felügyelete mellett készült, szóval ahogy ebben a filmben is pozitív színben tüntették fel Jacksont, akinek legnagyobb küzdelme az, hogy maga mögött hagyja rátelepedő szigorú apját (egyben menedzserét), Joseph-et (a kétszeres Oscar-jelölt Colman Domingo most is pazar), úgy vélhetően az esetleges második részben sem nagyon számíthatunk majd ennél fajsúlyosabb témákra, de ne legyen igazunk!

A főleg akciófilmes Antoine Fuqua (Gyilkosok gyilkosa, Kiképzés, Brooklyn mélyén, A védelmező-trilógia) rendezésében készült Michael a fentiek tükrében valóban a rajongóknak szól, akik tobzódhatnak azokban a jelenetekben, amelyekben Jackson kiérdemli a világsztárstátuszt, és persze nem kevés ismert slágert ad elő koncerteken, videóklipekben (a Beat It klipjének próbáit és a Thriller kisfilmjének forgatását is láthatjuk), stúdiós felvételekben.

Maga a Michael is egy videóklip esztétikájával készült, ebbéli minőségében pedig egyébként profi és abszolút szórakoztató. A baj inkább azzal van, hogy nem bátor, nem túl őszinte, és így nem is túl emlékezetes, a közönség azonban zabálni fogja, ennélfogva pedig a 2018-as Bohém rapszódiával rokonítható.

Van azonban a Michaelnek egy hihetetlen aduásza. Méghozzá a címszereplőt alakító Jaafar Jackson, aki nem mellesleg Michael unokaöccse (a filmben is látható, Jermaine nevű bátyjának a fia) a való életben.

Jaafar tehát nem csupán kíméletlen perfekcionizmussal adja vissza a nagybátyja mozgását, manírjait, beszédhangját, hanem még kiköpött úgy is néz ki, vagyis tökéletes választás a szerepre.

Nagyon szimpatikusan formálja meg a popsztárt, mindvégig betölti a vásznat a kisugárzásával, nehéz nem rá figyelni folyamatosan. Mellette a többiek talán el is sikkadnak kissé, Colman Domingót és talán az édesanyját, Katherine-t alakító Nia Longot kivéve. A menedzserét és jó barátját, John Brancát alakító Miles Teller például nem sok lehetőséget kapott a kibontakozásra, mindenki más pedig csak egy-egy rövid jelenésre volt érdemes az alkotók szerint (köztük talán a CBS Records kiadó vezéreként egyetlen jelenet erejéig feltűnő Mike Myers a legemlékezetesebb). Janet Jacksonra azonban ne számítsunk a filmben (mintha meg sem született volna), Michael húga ugyanis nem járult hozzá, hogy őt is megjelenítsék a sztoriban.

A Michael tehát inkább a közönséget, semmint a szakmát vagy a kritikusokat kiszolgálni óhajtó film lett, nem az Oscar-díjakra pályázik, hanem a nagyobb bevételre (szüksége is va rá, mivel kb. 155 millió dollárt tapsolt el a gyártásra a Universal és a Lionsgate). Azzal ugyanakkor nem vádolható, hogy félvállra vették volna a dolgot a készítők. A Michael abban, amit vállal, kifogástalanul teljesít, csupán jó lett volna az örökkévalósághoz (ha már azt a zenei szcénában Michael Jackson simán elérte), ha többet is vállal. Talán majd a következő 20 évet felölelő folytatásban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
80 éves lett Földessy Margit, a tanár, akinél a fél színházi világ kezdte a szakmát
Nyolcvanadik születésnapját ünnepli Földessy Margit színésznő, Mézga Kriszta és Malacka ikonikus hangja. 1985 óta működő stúdiójában olyan nevek tanultak, mint Tompos Kátya és Lengyel Tamás.


Ha ma valaki a magyar showbizniszben elárulja, hogy Földessy Margitnál kezdte a szakmát, az nagyjából olyan, mintha egy titkos klubba mutatna fel belépőt. A beavatottak bólogatnak, a többiek meg próbálják leplezni, hogy fogalmuk sincs, miről van szó. Pedig a megfejtés nem egy titkos társaság, hanem egyetlen ember: Földessy Margit, aki ma lett 80 éves, és aki nélkül a magyar színházi és filmes utánpótlás térképe jóval szegényesebb lenne. Ő az a színésznő, rendező és legendás szinkronhang, aki egy személyben intézmény, egyfajta generációs indítóállás, aki a papír helyett önbizalmat és jelenlétet ad a diákok kezébe.

A színház nem választás, hanem adottság volt az életében. A Nemzet Színésze, Komlós Juci – vagy ahogy egy egész ország ismerte, a Szomszédok Lenke nénije – és Földessy Géza színész-rendező egyetlen lányaként a kulisszák között nőtt fel. Ez az örökség annyira mélyen ivódott bele, hogy a kötelék az édesanyja halála után sem szakadt el.

„Iszonyatosan beleivódott az életembe, ma is jókat beszélgetek vele esténként”

– mondta egyszer a Story magazinnak. A szoba, a tárgyak, a jelenlét megmaradt, és ez a folytonosság adja azt a hátteret, amiből Földessy Margit a saját „színjátékországát” felépítette.

Mielőtt azonban a tanítani kezdett, a hangját már rég ismerte mindenki. Ő volt a kissé hisztis, de szerethető Mézga Kriszta a legendás rajzfilmsorozatban, és évtizedek óta az ő hangján szólal meg Malacka reszketeg, de hűséges karaktere a Micimackó-filmekben. Ez a két szerep önmagában elég lenne a halhatatlansághoz, de a szinkronmunkáinak listája szinte végtelen. A hang, amit a fél ország a gyerekkorával azonosít, egyben azé az emberé is, aki a színpadra lépő gyerekek hangját segít megtalálni.

1985-ben indította el a Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiót. Egy helyet, ami tudatosan nem akar iskola lenni. Nincs felvételi, nincs bizonyítvány, és főleg nincsenek „gyermekszínművészek”, mert Földessy szerint ilyen nem létezik.

„Olyan nincs, hogy gyermekszínművész… Egy gyereknek élménynek kell éreznie azt, ha színjátszik.”

A cél nem a sztárgyártás, hanem a személyiség fejlesztése, a kommunikációs gátak lebontása és a belső szabadság megőrzése. A módszer a játék és az improvizáció, egy olyan biztonságos közegben, amit ő maga csak egy „nagy öleléspartinak” nevez. „Nem szeretném bulinak hívni. Inkább találkozónak. Vagy egy nagy ‘öleléspartinak’” – fogalmazott a stúdió negyvenedik évfordulóján a Nők Lapjának. Itt a gyerekeket nem rángatják, hanem finoman terelgetik. Ahogy ő mondja: „Nem rángatom: visszasimogatom…”

A módszer működik. A névsor, hogy kik kezdték nála a pályát, önmagáért beszél. A lista szinte a kortárs magyar színházi és filmes szakma egy mini-almanachja: Fenyő Iván, Dobó Kata, Lengyel Tamás, Kolovratnik Krisztián, Haumann Máté és Petra, Horváth Lili, Kecskés Karina, Baronits Gábor, Döbrösi Laura és a nemrég elhunyt Tompos Kátya is itt tette meg az első bizonytalan lépéseket a színpad felé. Tompos Kátya egy interjúban emlékezett vissza a kezdetekre:

„17 évesen anyukám elvitt Földessy Margit stúdiójába… Úgy mentem oda, hogy jó kis szórakozás lesz, és ott szembesültem azzal, hogy szöveget kell tanulni, föl kell menni a színpadra, és mindenki engem néz.”

Ez a szembesülés az, ami a helyet igazi műhellyé teszi: a játék komoly dolog, a színpad pedig felelősség. Innen indult a Momentán Társulat több tagja is, akik az improvizációt emelték művészi szintre.

A stúdió legjobbjaiból 1999-ben megalakult a Szindra Társulat, ami a Marczibányi Téri Művelődési Központban talált otthonra. A repertoárjuk beavató szertartás a színház világába. Az egyik legfontosabb előadásuk a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, ami Földessy szerint ma is éles üzenettel bír.

„Vannak dolgok, amikbe bele lehet halni”

– mondta a darab kapcsán, jelezve, hogy a játékos forma mögött kőkemény tartalom van. A Popfesztivál mellett Presser Gábor A padlás című darabját is színre vitték, hidat építve a generációk és a klasszikus magyar popkultúra között.

Földessy Margit 80 évesen sem lassít. Ugyanazzal az energiával vezeti a stúdiót, mint évtizedekkel ezelőtt, és a mai napig nevet azon, ha tanárnőnek szólítják.

„Mindig mondják, hogy ‘tanárnő, kérem’, én meg nagyon szoktam nevetni ezen, mert egyszerű, mezei színésznő vagyok.”

Talán éppen ez a „mezei színésznői” attitűd a titka: nem akar több lenni annál, aki, és éppen ezért tudott egy olyan teret létrehozni, ahol mások is mernek önmaguk lenni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk