Miért rombolja le más, amit alkotunk? Együtt építettünk a Római-parti Kőkert mesterével
Sokakat dühített fel a Római-part kőkertmesterének, Kánya Tamásnak nemrég kikerült posztja, amelyben a szétrugdalt budakalászi fákat mutatja. A fákat, amelyeknek varázslatos Ent-arcokat kreált, sok-sok munkával, ingyen. Egyszerűen csak azért, mert ez nála passzió, kikapcsolódás. És imádja, hogy gyerekek-felnőttek csodálják meg a műveit arra jártukban. Ahogy a gyönyörűséges kőkerteket (télen jégkerteket), meg a fadarabokból készült szobrokat, vagy a csodaszép mandalákat is a Római-parton.
Tamás egy ideig még visszajárkált megjavítani az Enteket, de valaki újra és újra szétzúzta őket. Így végül felhagyott a fák gyógyítgatásával, hiszen világossá vált, hogy az illető következetesen járt vissza lerombolni őket. Úgy döntöttem, eltöltök egy kis időt a természetes anyagok, a kövek, fák, kagylók és bambuszszárak jóbarátjával. Egy júniusi délutánon felhívom, és megkérdezem, készíthetek-e vele együtt valamit. Persze, mondja; épp most is kinn van a Római-parton, mandalát készít. Jól hangzik, megvett vele. Megkérdezem azért, esetleg egy kisebb kőtoronnyal is megpróbálkozhatunk? Azt mondja, sajnos most nagyon koszosak a kövek az áradás óta, na, meg hát azokat sem két perc megcsinálni, de meglátjuk. Meleg, nyári péntek délutánra beszélünk meg találkozót. Ahogy fotós kollégámmal megpillantjuk őt a parton - távol a büfék nyüzsgésétől -, int nekünk, és tovább szedi az alapanyagot: szép, nagy, zöld leveleket tép a sűrű növényzetből. Bemutatkozunk egymásnak, majd levezet minket a csöndes, kavicsokkal borított kis partrészre, ahol a munka folyik - és egyszer csak elénk tárul három hatalmas kőtorony. Délelőtt jött ki, megcsinálta őket a kedvünkért.
Aztán elmondja újra, hogy a kövek most nem szépek, mert tényleg koszosak. Akárhogy nézem a tornyokat, én bizony nem látom őket csúnyának, de persze értem, miről beszél. Egyúttal megállapítom magamban: ezeket tényleg nem két perc lehetett felrakni.
A kicsi, emberformájú fadarabra pillantok, ami a "Római" feliratot mutatja:
- Azt ne mondd, hogy találtál ilyen alakú fát!
- Nem, nem, ezt összeraktam. Dróttal rögzítem. Kell csinálnom ilyeneket, mert a partvédők odavannak ezért, föl tudják használni, ez nekik tökéletes poszternek meg ilyesmiknek.
- Igen, láttam korábban, arról is írtál, mennyien használják a műveidet reklámcélokra.
- Igen, amikor nem is szólnak róla, levágják a képről a nevemet, és reklámozzák velük a lakóparkjukat, hát az úgy zavar.
- Függetlenül attól, hogy ezeket nem pénzért csinálod.
- Persze.
- Miért csinálod pontosan? Még mindig csak egyszerű hobbi, szenvedély?
- Igen, de ez azért már kinőtte magát. Több ezren követik a munkáimat.
- Tehát van már benned egyfajta kötelességtudat is?
- Igen. Napi szinten kapok leveleket. Az Entek kapcsán kitört a pánik, hogy jaj, te jó ég, abba fogom hagyni, ne hagyjam abba, írtak rengetegen. Szóval nekik is csinálom.
- Hány éve építgetsz?
- Olyan négy.
- Mi van ebben, ami ennyire megfogott? Az alkotás? Feszültséget vezetsz le vele? Valami más?
- Az alkotás.
- El tudnák venni a szétrugdosós rosszakarók a lelkesedésedet?
- Nem. Én maradandót nem készítek. Ezt is lehet, hogy lebontom - mutat a hatalmas kőtornyokra -, bár talán a napnyugtát még megvárom, lefotózom őket, de aztán leszedem. Úgyis szétbontják őket, esetleg olyan két-három napig húzzák.
- Miért van az emberekben ez a rombolásvágy?
- Nem tudom, miért élvezik.
- Más országokban valaki felépít egy ilyet, és az ott van, akár hetekig is.
- Igen, ez nálunk van csak. De mindenki ezt szeretné megérteni, írják nekem, meg látom a hozzászólásokban is, hogy ha legalább csak értenék. Csak elbeszélgetnének az illetővel, nem dühből, hanem egyszerűen megkérdezni, hogy miért? Na mindegy, hát vannak olyan emberek, akik alkotnak, és vannak, akik rombolnak.
- Van bárki fontos számodra, akinek egy kicsit jobban szánod ezeket a műveket, mint a többieknek?
- Persze. Anyukám, a barátnőm, a lányom.
- Gondolom, büszkék is az alkotásaidra!
- Igen, nagyon büszkék.
Csobog a Duna vize, süt ránk a nap. Körülnézek, és meglátom a biciklijét, rajta kosár. Nincs színültig, kevéske holmival érkezett. Se árnyékot nyújtó napernyő, se kisszék.
- Szeretnél csinálni mandalát, tényleg?
- Nagyon szeretnék!
- Hosszú idő.
- Akkor legalább csak jussunk el valameddig! Meg akarom próbálni!
- Jó. Várj, összeszedem magam - feleli, és megfogja a törölközőjét, meg a zacskókat: egyikben kagylók, másikban pisztáciahéj, harmadikban tobozok, negyedikben csigák, ötödikben bambuszszárak.
Kiválaszt egy szimpatikus területet a kavicstengerből, majd letérdelve elé egy-egy marékkal felvesz belőle, és egy fémszitába szórja. A szitát egyenletesen rázza a terület fölött, hogy a homok, és csakis a homok visszahulljon, puha, homogén felületet varázsolva ezzel.
- Szoktak jönni az emberek? Kérdezősködnek?
- Persze! Meglátják, mit csinálok, és mindig kérdik: aranyat keresek? És akkor hülyeségből azt mondom, átszitálom a partot, hogy szép homokos legyen.
- Így szívatod őket? - nevetek.
- Persze, és komolyan veszik. Sajnos nincs itt homokos terület. A Lupa-tóra jártam korábban, azt most lezárták. Pedig ott nagyon jó, homokos volt a part.
Tovább szitál, majd folytatja:
- Meg hát a kutyák is jönnek.
- Ajjaj!
- Olyankor gyorsan ráfekszem, fedezem így a testemmel, hogy védjem. Mert, ugye, a kutya előbb érkezik, mint a gazdája. Először messzebbről kukkolnak, hogy mit csinálok, aztán közel jönnek.
Nem hagyhatom ki a kérdést:
- És olyan volt már, hogy megtisztelték valamelyik kőtornyot?
- Hajaj, persze. Az amúgy nem zavarna. Csak ha lepisili egy, akkor utána jön a többi, mert érzik a szagot.
- Bizony, az úgy szokott lenni! - nevetek.
A víz hangja egyenletes. Kacsák úsznak el mögöttünk. Tamás szétteríti a törölközőjét és letérdel az egyik felén, hogy a másik fele szabad maradjon nekem. Egy befőttesüveg tetejét fejjel lefelé középre rakja, majd kiönt a törölközőre egy adag méretre vágott bambuszszárat, és rakni kezdi belőle az alapokat. Bekapcsolódom: apró, finom mozdulatokkal igyekszem csinálni, hogy egyenletes vastagságúak legyenek az így kirajzolódó szirmok.
- Ezeket a bambuszokat otthon vágod méretre?
- Ezeket itt vágtam. Fűrésszel. Hozok magammal mindig szerszámokat.
- Na, eddig egész jól csinálom! - dicsérem magam.
- El fognak még úgyis mozdulni - figyelmeztet, miközben kiveszi a befőttesüveg tetejét középről, és kiönti a szép, nagy csigaházakat.
- Honnan gyűjtöttél össze ennyi csigaházat?
- Itt járkálok és gyűjtöm. Vagy feljebb megyek, a Lupa felé. Ezeket a fehér csigaházakat nyomogasd be ide középre úgy, hogy figyeld a végeit.
Rakosgatom, ahogy mondja. Tök egyszerű feladat, mégis sokkal ferdébben teszem, sokkal többször kell javítgatnom, bíbelődnöm, mint neki. Míg én lehelyezek egy csigát, ő végez hárommal.
Most a pici kagylókat veszi elő, amikkel körbe kell raknunk a csigaházakat. Elmagyarázza, hogy kisebbeket kell keresnem, és a csúcsos végüket finoman bele kell nyomnom a homokba, hogy arrafelé lejtsenek.
- Lesz neked ehhez türelmed? - kérdi valamiféle bocsánatkéréssel a hangjában.
- Hogyne lenne? Csak béna vagyok. Jaj, homok ment a kagylóba - tényleg nem vagyok elégedett magammal, bár tudom, sajnos alapjáraton remegős a kezem. - A Balatonnál nem szoktál járni?
- Nem. Én Római-parti vagyok. Egész gyerekkoromban a Balatonon voltam, leutazgatni meg minden, nem szeretem. Ez közel van. Gondolok egyet, és lejövök. Itt vagyok már szinte mindennap.
- Min szoktál gondolkodni, miközben rakosgatsz?
- Hát ennek, ugye, pont az a lényege, hogy az ember kikapcsolódik. Tudod, a szerzetesek is csinálják ezeket a mandalákat. Ők imádkoznak közben, azt hiszem, de ennek itt pont az a lényege, hogy nem gondolok semmire. Nagyon szeretem azt, amikor otthon már látom magam előtt, hogy mit fogok csinálni, és pontosan azt megvalósítom. Az nagyon jó érzés. Nem fáj a derekad? Nekem az szokott egy idő után.
- Nem, még nem fáj - felelem, de azt határozottan konstatálom, hogy van azért ebben izommunka, még ha nem is tűnik úgy. Ahogy újra és újra föléhajolok a készülő műnek, figyelnem kell arra, hogy az épp nem dolgozó kezemmel ne támaszkodjak túl közel, nehogy megnyomódjon valahol a homok.
- Az iskolában, technika órán te voltál az ász?
- Áh, nem is volt még akkor technika óra. Gyakorlati órának hívták, de az egész másról szólt, nem ilyeneket csináltunk.
Ekkor veszem észre, hogy míg én az utolsó kagylóimat próbáltam helyre rakni, Tamás már lerakta a tobozok felét.
- Olyan jók ezek a tobozok, úgy szeretnék még ilyet - mondja a pici, csinos, négyzet alapú kis termésekre.
- Nagyon tetszenek nekem is. Honnan kerítetted őket?
- A Margitszigeten találtam, ott van egy fa a japánkertben.
- Tényleg? Nekem az a kedvenc helyem a Margitszigeten, a japánkert! - csillan fel a szemem.
- Ugye, milyen jó? Vissza kellene mennem, hogy keressek még ilyeneket.
- Ha megyek ki oda, gyűjtök én is, aztán amikor jövök le, elrejtem itt valahol egy zacskóban.
- Azt megköszönöm. Nekem ezek kincsek. Ha lenne egy harminc-negyven darabom, nagyon örülnék. Na, ez a nehéz - önti ki a következő zacskó tartalmát. - Pisztáciának a héja. Úgy próbáld meg, hogy ami nagyon mütyürke, azt rakd oda oldalra.
A tobozok köré kell rakni a pisztáciahéjakat - tényleg a legnehezebb feladat! Amilyen egyszerűnek tűnik, pontosan olyan pepecselős, már ha az ember azt akarja, hogy szép legyen. Egyetlen kis körrel veszkődöm, míg Tamás végez kettővel.
- Ahogy javítani próbálom, csak egyre jobban elrontom - panaszkodom.
- Ne kapkodj!
- De hát nem kapkodok.
- És akkor ebből most lesz egy cikk?
- Igen.
- De miért, ez fontos?
- Persze, hogy az.
A fotós megjegyzi: szerepet cseréltetek! Miközben nevetünk, a háta mögött vakkantva jelenik meg egy kistestű kutya, és figyelmeztetően néz ránk.
- Ajjaj, akció van - jegyzem meg. Tamás figyeli az ebet, kicsit rákészül a védelemre, de a kutyus végül szerencsére a másik irányt választja. Gazdáihoz visszatérve még felénk vakkant egy párat.
Kiegyenesedem, ismét a kőtornyokban gyönyörködöm.
- Én nem is tudom, mennyi idő lenne nekem egy ilyet felépíteni.
- Sok idő.
- Hány óráig tartott ezeket megcsinálni?
- Nem tudom. Nem nézem az órát. Nagyon szeretem ezeket az építményeket, amikre ránéz az ember, és nem érti, hogy miért nem dől össze. Van egy kanadai srác, az olyan jókat csinál... Pedig én ezt már csinálom egy ideje, de amiket ő csinál, arra már én is azt mondom, hogy na ne... ez már sok.
- Igen, hihetetlenek!
- Adok borsót.
Végeztünk a pisztáciahéjakkal, most borsószemeket kell tenni a kagylókba. Ez könnyű, lazítós.
- Előfordult már a négy év alatt, hogy kaptál valamilyen kis hivatalos elismerést, kitüntetést?
- Ugyan. De rengetegen néztek hajléktalannak! Egy időben gyűjtögettek itt nekem. Találtam egy követ, ami olyan volt, mint egy hamutartó. Valaki elkezdett bele pénzt dobálni. Aztán jöttek az emberek, azt hitték, azért raktam ki. Majd egyik nap idejött egy néni, ahogy itt dolgozgattam, és szólt, hogy menjek oda, mert már sok a pénz, és el fogják vinni. Néztem: milyen pénz? Hát valami 7 vagy 8 ezer forint jött össze a kétszázasokból, százasokból! Na, nevettem magamban, azt hitték, hogy ennyire nincstelen vagyok! - meséli kivirulva. Jó érzés ilyen sztorit hallani az agyatlan vandálok után.
Egy csapat kajakozó fiatal húz el mögöttünk piros-fehér-zöld szerelésben: edzés van.
- Nagyon hangulatos ez az egész helyzet! - jegyzem meg, miközben nézem őket.
- Nekem ez a mindennap. Nagyon szeretem én is. Időnként, miközben építek, meghallom a kis madárhangokat: idejönnek a kiskacsák, kijönnek a vízből. Az anyuka esténként körbehozza őket a parton, mert olyankor tudják, hogy érkeznek az emberek etetni őket. Közel jönnek, várnak, hogy lesz-e valami, aztán ha nem, akkor tovább állnak.
Egy középkorú nő közeledik felénk: kiszúrta az ember formájú kis faépítményt. Szerényen kérdezi: le szabad fényképezni? Igen, mondja Tamás, aztán előveszi az apró, fehér csigákat, amiket hamar a középen lévő barna köré helyezünk. Aztán jön a többi zöld. A búzakalászokkal ismét meggyűlik a bajom: finommotoros mozgás a köbön. Tamás nem győzi hangsúlyozni, mennyire jól áll a zöld szín a fotón.
- Van egy példaképem, egy ember, aki mindig kövekből épít. Egyszerűen tökéleteseket szokott csinálni. Ne kapkodj, nyugi!
- Nem kapkodok, béna vagyok.
- Olyan, mintha ideges lennél.
- Pedig nem vagyok az - mondom őszintén, bár közben azon gondolkodom: lehet, hogy tényleg kapkodok, csak nem tudok róla. Talán én is elfelejtettem már, milyen az, amikor igazán nyugodtan létezem. Amikor tényleg lelassulok, úgy, ahogy mindennap, mindenkinek kellene, legalább egy félórára. - Mit fogsz csinálni, ha itt mobilgát lesz?
- Nem tudom. Sírok. Nem lesz ez a part, nem lesz a homok, a kavics... A Lupára jártam ki azelőtt... Nem tudom.
Szabályosan meglepődöm, amikor kijelenti: készen vagyunk. Úgy belemerültem a rakosgatásba, a vízcsobogásba és a beszélgetésbe, hogy fel se tűnt az eltelt idő. Tamás még előveszi a találkozásunkkor leszedett, nagy leveleket, letépi a szárukat és körberakosgatja a mandalát. Segítek abban is.
- Most fúj a szél, az a baj, el fogja fújni a leveleket - mondja, pedig számomra még csak szellőnek sem igazán nevezhető az, amit érzek. De tényleg fel-felfordítgatja őket. Tamás elmeséli: egyszer éppen csak kész lett egy műve, ahogy lefotózta, az egészet elhordta a szél.
Ahogy a kész mandalát nézegetem, arra gondolok: milyen jó lehet neki csigaházak és kagylók képeivel álomra hajtania a fejét esténként. Milyen jó lehet, hogy azon jár az esze: legközelebb melyiket hogyan rakja, mi legyen szélen és mi középen... én kisgyerekként merengtem utoljára csigaházakon és fák termésein.
- A gyerekek külön megcsodálnak, miközben dolgozol, gondolom.
- Bizony, jönnek, főleg a lányok. Nézik, segítenek, kavicsot gyűjtögetnek. Sőt, nem egyszer írtak már nekem azügyben, hogy gyerekcsoportokat hozhassanak. Tanulni, hogyan kell, vagy egyszerűen csak, hogy ülhessenek és nézhessék.
- Elképesztő! Szükségünk van az efféle csöndes meditációra. A lányod hány éves?
- Ő már nagy, huszonnégy.
- És ő nem szokott besegíteni?
- Nincs itthon, külföldön van. Hát, tudod, mindenki külföldre megy.
Gyönyörködünk a mandalában, hárman fényképezzük.
- Köszönöm, hogy készíthettem veled egy mandalát. Most mi lesz? Maradsz még? Építesz?
Tamás tanakodik.
- Nem tudom... a napnyugtát szeretném megvárni, hogy a kőtornyokról sziluettképeket csinálhassak. Csakhogy a napnyugtáig még 3 óra, vagy több is. Ha viszont itt hagyom őket addig, könnyen lehet, hogy valaki azonnal lerombolja.
Álldogállunk még egy percet. Bár már késő délután van, a nap továbbra is izzasztóan süt. Tamás töpreng még egy kicsit, majd elbúcsúzik tőlünk:
- Maradok.
Fotó: Draskovics Ádám
