Kerestük a legjobb budapesti hentest
Talán nincs is olyan hely Budapesten, ahonnan ötpercnyi sétával ne lehetne elérni egy sütögető hentest – ez a kiindulópontja az "...ez meg itt a véres hurka" névre keresztelt sétának, és miután két kilométeren belül négyet is meglátogattunk, hajlunk afelé, hogy valóban így van.
Egy napsütéses szombat délelőttre hirdették meg a találkozót a Feneketlen-tó új stégjéhez, ahol a nagy csapatokban úszkáló teknősök és kacsák is feldobták a várakozás perceit. Hamarosan megérkezett túravezetőnk, Máté Dániel – avagy becenevén Dugó –, aki a Hentesnél evők baráti köre Facebook-oldal alapítójaként lassan három éve hirdeti az igét: sokkal inkább egy jó csülök vagy oldalas, mint bármilyen gyorséttermi hamburger.
Dugó saját elmondása szerint nem szakértő, csak egy nagyon lelkes amatőr, aki hetente többször étkezik húsboltokban és más klasszikus talponállókban. Ezeket egyébként összefoglaló néven „az ország legnagyobb franchise hálózatának” nevezi. Tapasztalatait pedig rendre megosztja az említett oldalon, kevés híján kilencezer követőjének okulására.
Elmondása szerint alapvetően háromféle hentes létezik: az egyik véglet csak mutatóba tart néhány helyben elkészített terméket boltjának egyik sarkában, a második kategóriában már 50-50 százalék a nyers- és a késztermékek aránya, míg a túlsó végletet azok jelentik, akik szinte teljesen az „etetésre” álltak rá. Ő maga persze mindegyikre tucatnyi példát fel tudott sorolni, amik közül néhány helyre most el is kalauzolt bennünket.
„1400 forint/kg vettem tegnap fagyasztott (ó, istenem, micsoda vétek) makrélát a Csarnokban (leghátul az alagsorban). Pucoláskor kiderült, hogy tele van tejjel meg ikrával, amit kis fokhagymával, sóval és citrommal néhány percre serpenyőbe vetettem, lett belőle négy kitűnő szendvics mára. Aholtudsegít (magán az ember)! Kérdem én: halazzunk kicsit többet?”
„A Mester utcában jártam ma, ama bizonyos hentesnél, ahol a padlótól a mennyezetig csodálatos 100 éves henteses (sertéses) csempék borítják a falat, öntöttvas traverzek szolgálnak a húsok lógatására (csak éppen az EU miatt nem nagyon szabad őket használni). Egy csoda kis hely, remek oldalassal és grill kolbásszal. Egyszerűen imádom, amikor egy kolbász nincs túlfűszerezve, nem sejlik fel az emberben a gondolat, hogy a sok sóval, borssal, fokhagymával valamit mintha ellepleznének. Na, ez pont ilyen remek, kiadja a hús ízét is, roppan, és jól kisült belőle a zsír. Az oldalas vajpuha, érintés nélkül is leesik a hús a csontról, ha kétszer kelet felé bólintasz, aztán bal kezedet az ég fel emelve keresztbe teszed a középső ujjadat a mutatón. A párkáp kiváló, a torma pedig egészen spéci, nem reszelt, hanem szeletelt, állagra inkább csalamádé, mint kence, rágni is kell egy kicsit. Szép az élet.”
„Összedobtam gyorsan valamit a családnak. N7-re értem haza tegnap, 8-kor már ettünk. Friss rozmaring, citromfű, fokhagyma, oszt be vele a sütőbe. Egészen pontosan előbb csak sóval borssal beküldtem fedetlenül 200 fokra 50 percre, aztán nyakon öntöttem a fentiekkel kikevert házi tejföllel és kapott még egy bő félórát. Újkrumpli ágyon fekszik a lelkem, mert az úgy jó van.”
Elsőként Ica Mama Húsboltja felé vettük az irányt, amely a második kategóriába tartozik: bár szép számmal kaphatók nyers húsok, ugyanakkor a helyben fogyasztható finomságok választéka is széles. A hely specialitása a grillcsirke és a tarja, amiből kiadós kóstolótálat raktak össze a túrán résztvevők kedvéért. Nem kellett csalódnunk, tényleg íncsiklandó volt, ahogy a kísérőnek kínált kenyér és savanyúság is.
Az üzletet egyébként már nem a névadó Ica mama vezeti, de a családi hagyomány nem szakadt meg: jelenleg lánya áll a vállalkozás élén, aki minden szempontból igyekszik fenntartani – sőt, lehetőleg túlszárnyalni – a felállított mércét.
Következő állomásunk a Fehérvári úti Vásárcsarnok volt, ahol kóstolót nem kaptunk, számos érdekességet viszont megosztott velünk túravezetőnk. Megtudhattuk például, hogy tarját és karajt csontosan érdemes venni, úgy lehet legkönnyebben megállapítani, elég friss-e. Ha szép pirosas színű, nem kell aggódnunk, ha viszont szürkés árnyalatú, óvakodjunk tőle.
A jó hús ismertetőjegye, hogy minél szárazabb, nem pedig vizenyős – egy henteskörökben terjedő szállóige szerint annyira, hogy „radírozni lehet vele”. Dugó arra is biztatott minket, hogy akár negatív, akár pozitív tapasztalatot szerzünk, a következő vásárláskor mindenképp osszuk meg az eladóval. „Így neveld a hentesedet” - fogalmazott viccesen.
Beavatott minket továbbá az úgynevezett virslikísérletbe is, aminek lényege, hogy a megfőzött virslit papírtálcára kell tenni, majd 5-6 perc elteltével felemelni. Ha jön vele a tálca is, valami biztosan nem oké az összetevőkkel.
A piaci étkezdék egyébként minőség terén eleve hátrányból indulnak, mivel nem elsődleges forrásból szerzik be alapanyagaikat: sokszor a már kissé megfáradt húsokat veszik át az épületben található hentesektől, így jobban tesszük, ha inkább elkerüljük őket (bár általánosítani persze nem lehet).
Ezután a Karinthy Frigyes úti Húspalotát céloztuk meg, ami neve ellenére egy kimondottan kicsi üzlet, ráadásul az első kategóriából. Azért itt is megízlelhettünk pár finomságot, takaros katonákat készítve a hurkapálcára tűzött kolbász-, szalonna-, paprika- és egyéb falatokból.
Utolsó helyszínünk egy külön névvel nem rendelkező, Budafoki úti hús-hentesáru üzlet volt. Itt kínáltak bennünket a legnagyobb lakomával: egy hatalmas tálcát roskadásig pakoltak csülökkel, tarjával, kolbásszal, véres és májas hurkával, egy másikat pedig kenyérrel és savanyúsággal. Bár sokan voltunk, mindenkinek bőven jutott mindenből – mi például utána még órákig nem éheztünk meg.
A séta abszolút megéri a 3500-3900 forintos részvételi díjat: még ha külön megvásárolva a kapott ételek olcsóbbak is lennének, a hangulat, a hallott érdekességek, illetve a rendkívül rokonszenves Dugó személye bőven hozzátesz annyit, hogy ne sajnáljuk az összeget.
Ha ti is kedvet kaptatok, legközelebb június 7-én vehettek részt az „...ez meg itt a véres hurka” sétán. További részletek és jelentkezés ITT.
Ez a videó pedig nagyon idekívánkozik még a végére:
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!
Fotó: Draskovics Ádám
