Íme a csodás De la Motte – Beer-palota

A De la Motte – Beer-palota középkori alapokon nyugszik, persze az évszázadok alatt jelentős átalakuláson ment keresztül. A kezdetekkor, Budavár visszafoglalásakor a mai épület helyén két, részben romos kisebb ház állt, két külön telek területén. Bár a ház korábbi lakóiról keveset tudni, annyi biztos, hogy a De la Motte házaspár 1760-ban költözött ide. A család francia eredetű volt, de Habsburg területről érkeztek Magyarországra (a várnegyedre egyébként is jellemző volt, hogy zömmel nem magyarok lakták).

Az egykori kis földszintes házat a császári mérnökkari alezredes tette igazán palotává, ezt a korszakot idézi a ház földszintje és emeleti dongaboltozata. Mégsem laktak itt sokáig, 1773-ban eladták a palotát Beer József Kajetán katonai gyógyszerésznek, aki már korábban megnyitotta patikáját a ház földszintjén.

Valójában a Beer-család nevéhez fűződik a palota máig őrzött formáinak kiépítése, a barokk kapualj, az udvari árkádsoros loggia, valamint az egyik leglátványosabb példa: az emeleti enfilade, azaz a sorjában egymásba nyíló, faliképekkel gazdagon díszített szobák. Az udvar sem egészen úgy nézett ki, mint a huszonegyedik században: kicsi, egyszintes faépületek, fészer, istálló, cselédszobák, külső vécék sorakoztak odakint. Gyönyörű kilátásuk lehetett a budai hegyekre.

Beerék Morvaországból származtak. A családfő, József Kajetán patikusként dolgozott, bár mai fogalmaink szerint inkább vállalkozónak is nevezhetnénk. Valóságos „patikaüzér” volt, adta-vette a gyógyszertárakat, volt hamuzsír-üzeme, lakásokat adott bérbe. Akkoriban a patikában már árusították a kakaót, így a patikus még csokoládégyártással is kísérletezett. Biztosan látott benne jövőt, hiszen a barokk és rokokó kor embere nagyon édesszájú volt, könnyen elcsábultak a különféle bonbonok, pralinék kísértésétől. A patikus saját házában is kihasznált minden teret, a padláson például gyógynövények száradtak, a pincében pedig berendezett egy kis laboratóriumot.

Az emeleti lakótér falfestményei segítenek abban, hogy képet kapjunk a helyiségek korabeli funkciójáról, a család életmódjáról. Az első helyiség, amit láthatunk, egykor a téli ebédlő volt (nyaranta kint, a loggiában étkeztek). Egyes falrészeken a festett virágfüzér-motívumok keretezhették valaha a kárpitokat. A megmaradt, jellegzetes technikával készült, nagyjából 230-240 éves festés sajnos hiányos; a palotát ugyanis bombatámadás érte 1945-ben a szomszéd házzal együtt, újra kellett falazni. Egyébként a 60-as évekig senkinek nem volt fogalma arról, hogy értékes falfestések borítják az épületet, a tulajdonosok rengetegszer ráfestettek – a restaurálás előtt legalább 14-15 réteg volt már az eredetin.

A szalonszobát a legfényűzőbb módon rendezték be, a legszebb intarziás bútorokkal, legértékesebb, legnagyobb csillárral, hiszen itt kellett prezentálni a gazdagságot. A falfestés itt keretszerű, a rámák valószínűleg gobelineket keretezhettek. Ezek szintén a jómódot jelezték, hiszen a gobelin drágább volt, mint például egy táblakép. A szalonban a kor szabályainak megfelelő illendőséggel lehetett szórakozni is: a vizitelők és a házigazdák „franciás” (éneklés, hangszeres játék) vagy „németes” (kártyázás, társasjáték) hobbiknak hódoltak.

A nappali szoba, bár berendezése jóval egyszerűbb és diszkrétebb volt, mint a szaloné, a falfestése miatt mégsem nevezhető üresnek vagy unalmasnak. Szentképek borítják ugyanis, amelyek Krisztus szenvedéstörténetének négy fontos jelenetét ábrázolják, mintegy a család vallásosságát mutatva (akkoriban csak katolikusok költözhettek a várnegyedbe).

A következő kisebb szoba hálószoba volt. Talán itt állt egy baldachinos ágy… Ami azonban jóval keskenyebb volt, mint ma egy franciaágy, igaz, az alváskultúra is más volt, az emberek inkább félig ülve aludtak. A fűtés akkoriban különösen nagy problémát jelentett, így még kapóra is jött a helyszűke: az emberek egymást melegítették. Persze volt kályha is, amit a sarokban helyeztek el. Hogy miért nem a legutolsó, legeldugottabb helyiség volt a hálószoba? A mai magyarázat szerint azért, mert a külső hideg fal rengeteg meleget elszívott, így legalább a szomszédos szobák tartották egy kicsit a hőt.

A patikus úrék nem akármilyen népek voltak, még szobavécét is használtak. A rendkívül diszkrét külsejű „éjjeli” az avatatlan szemek számára egyáltalán nem kelt gyanút, mert kisebbfajta intarziás bútordarabnak néz ki. Bár a kényelem fontos volt, nyilván nem ezt használták a nap huszonnégy órájában. Mindenesetre egyfajta státusszimbólumként működött ez is, de eleve a kerti pottyantós volt a megszokott.

A sorban utoljára következő helyiség dolgozószobaként funkcionált. Eredetileg a patikusé volt, de megörökölhette a fia, mert a – már sokat emlegetett – falfestmények az ő pályájára utalnak. Ugyanis az ifjabbik Beer orvosként szép karriert futott be, a festmények valószínűleg akkor készültek ajándékként, amikor megszerezte orvosi diplomáját.

Nem véletlen, hogy csodás gyógyítási történetek elevenednek meg a falakon, például Rafael és a kis Tóbiás legendája. Arról szól, hogy az angyal megtanította halászni a fiút, aki a hal epéjével meggyógyította vak apját.

Nepomuki Szent János képe szintén beszédes motívum, mert egyrészt a Beer-fiú névadója (János Nepomuknak keresztelték), másrészt, akárcsak a család, cseh területről származott. Az arkangyalok közül Rafaellel azonosulhattak leginkább, hiszen gyógyító volt, de az angyali üdvözlet történetéről mesélő, liliomot fogó Gábriel és az isteni igazságszolgáltatást megtestesítő, Sátánon taposó Mihály ábrázolásáról sem feledkeztek meg.

A sarokba épített copf stílusú kályha, amely 1780-90 tájáról származik, igazán forradalmi szerkezet volt a maga korában: ezt a típust ugyanis elölről kellett begyújtani. Korábban hátulról, egy láthatatlan folyosóról fűtöttek a cselédek, mert az urak nem szerették, ha a szobában koszoltak. Végül úgy hidalták át ezt a nagyon komoly problémát, hogy nagy márványlapokkal rakták körbe a kályhát, nehogy a kipattogzó parázs kárt tegyen a szőnyegben vagy a padlóban.

A konyha fiókos dongaboltozata még a De la Motte-időkből van, ez a rész régebbi, mint a többi szoba. Az egész házban ilyen szerkezet lehetett, de a patikusék új síkmennyezetet raktak. A konyha egyedüli kivételként azért maradhatott meg az eredeti formájában, mert ide többnyire csak a cselédek jártak, nem volt fontos, hogy kövesse a divatot. Valószínűleg nem is festették az állandó gőz és ételszag miatt.

Bár a száradó herbáriák ma már csupán a dekoráció miatt hevernek a sublóton, a patikusék házában mindennap használták őket. Amellett, hogy az orvosságok alapanyagai voltak, egyes növényekből likőröket, gyomorkeserűket is főztek, másokat fűszerezésre vagy illatosításra használtak fel. Csakúgy, ahogy ők maguk ritkábban fürödtek, inkább parfümöt és pacsulit használtak, a házat sem sűrűn szellőztették. Valószínűleg igényük sem volt rá, hiszen az utcáról a lovaskocsik és a repceolajos lámpák miatt sokszor csak a bűz áramlott be. Inkább illatosították – fahéjjal, narancshéjjal, levendulával…

A fürdés egyébként sem volt gyakori, vagy még inkább kedvelt napirendi pont. Az óriási fürdődézsának még állandó helye sem volt, nem lévén fürdőszoba. Ha tisztálkodásra került a sor, a cselédek a dézsát bevonszolták a hálószobába, behordták a vizet a kútról, felmelegítették (ez órákig is eltarthatott), utána az egész család megfürdött benne, szépen sorjában.

Nagyjából hetente egy alkalommal játszották le ezt a ceremóniát. Nem csoda, hogy – részben a fürdés gyakoriságának és minőségének köszönhetően – gyakoriak voltak bizonyos betegségek, és a hosszú kézelők, gallérok, fityulák, fodros, magas ruhanyakak sokszor ezek nyomait rejtették, nemcsak a prüdéria miatt öltöztek így. Ugyanakkor a kezük, arcuk, foguk tisztaságára kifejezetten ügyeltek.

A padlás legnagyobbrészt eredeti, öreg, 230-240 éves gerendákkal (bár egy-két helyen meg kellett támogatni). Itt száradt a rengeteg gyógynövény. Szinte csoda, hogy túlélte a háborúkat, bombatalálatot sem kapott, sőt tűz vagy vihar sem rongálta meg annyira, hogy le kellett volna bontani az egészet. Német mesterek dolgoztak a házon, az ő aprólékos és precíz munkájuknak is köszönhető, hogy átélte ezeket a nem mindig barátságos századokat.