Frenák Pál: úgy járok az utcán, mintha színházban lennék
Frenák Pál 1957-ben született Budapesten. Gyermekkora meghatározó mozzanata, hogy szülei siketek és nagyothallók voltak, így első elsajátított kifejező eszköze a jelnyelv lett, ami különleges fogékonyságot fejlesztett ki benne az arcjáték és a gesztusok, az emberi testtel kifejezhető tartalmak iránt. Útkeresésének első állomása Párizs, ahová az 1980-as évek derekán távozott. Itt a klasszikus balett több illusztris személyiségével dolgozott, valamint Cunningham, illetve Limón tánctechnikát tanult. Francia feleségének, Catherine Frenák építésznek köszönhetően betekintést nyert a kortárs művészetek világába, és megismerte a rendhagyó forma- és térhasználatot.
1998-ban elnyerte a kyotói Villa Kujoyama koreográfusi díját, amelynek köszönhetően több mint fél évet töltött Japánban – ez az élmény művészetére is nagy hatást gyakorol. 1999-ben a már tízéves múltra visszatekintő Compagnie Pal Frenakot fiatal magyar táncosokkal kibővítve párizsi és budapesti székhellyel működő magyar-francia társulattá alakította. Alkotásaival kétszer nyerte el a Lábán Rudolf-díjat, 2002-ben Harangozó-díjjal, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2007-ben Imre Zoltán koreográfusi díjjal tüntették ki.
- Hosszú időt töltöttél külföldön, sorra járjátok a világot a társulattal. Mit gondolsz, a külföldi alkotói és befogadói közeg mennyiben más, mint az itthoni?
- Nincsenek illúzióim.
de van egy általános probléma: annyit érsz, amennyit elhitetsz magadról. Ezért van az, hogy oda megyek, ahol azt csinálhatom, amit ténylegesen én akarok. Olyan az utam, mint a kötéltáncosé, nem fogok leesni jobbra se, balra se, csak megyek egyenesen.
- Mi volt az, ami annak idején, a 90-es években visszahozott Franciaországból Magyarországra?
- Amikor visszajöttem Japánból, akkor indult be Magyarországon a kortárs művészet. Pozitív volt minden és mindenki, nyoma sem volt a művésztársak között most tapasztalható konkurenciának és már-már közutálatnak. Valamilyen formában ma is nosztalgiát érzek a korszak után.
Én, aki a süketnéma jelrendszerben nőttem fel, annyira élesen érzem ezt az őszintétlenséget.
Évekig frontálisan ütköztem az egész szakmai világgal, de ma már vége, nem érdekel.
Fotó: Boczkó Tamás
- A Tricks and Tracks című darabodat tizenöt éve láthatta először a közönség, aztán idén, 2014-ben újra elővetted, csiszoltad, átformáltad, megint műsorra került. Mi az, ami arra késztetett, hogy újragondold?
- Mert ennyi év elteltével aktuálisabb, mint valaha volt. Nem felújítani akartam, hanem előre lépni belőle. A szereplők a színpadon néznek szembe tizenöt évvel ezelőtti önmagukkal. Az egész darab tele van sziluettekkel, emlékképekkel, átjárásokkal, ami anno narratívabb volt, ma már kicsit absztraktabb. Akik korábban egy szerepet vittek végig, ma már három-négy karakterbe bújnak bele. Próbálják levetni magukról a jelzéseket – bundát, bukósisakot, nyakkendőt –, amiket a társadalom, a politika, a kultúra, a magánélet, a vágyak aggattak rájuk, a menekülés önmaguk elől.
Videó: részlet a Tricks and Tracksből
- Miért gondolod, hogy aktuálisabb, mint valaha?
Tizenöt éve ez nem volt ennyire intenzív, sőt agresszív, az új generáció pedig már ebben a társadalmi közegben nő fel. Én intézetben nevelkedtem hét évig, ahol persze jelen volt valamiféle agresszivitás a mindennapokban, de azt gondolom, a mai generációnak nehezebb a dolga, mint az enyémnek. Nekem nem kellett embereket lerombolnom ahhoz, hogy bebizonyítsam, vannak értékeim. Eljutottunk odáig, hogy minden el van fojtva, az emberek uniformizálódnak, meg van adva nekik, mihez igazodjanak.
A tehetségnek kétszer annyit kell küzdenie, hogy érvényesüljön.
Sokszor látom, hogy egy tehetséges ember akkor válik művésszé, ha jön egy vadász – mondjuk így: kultúrvadász – és lelövi, úgymond felfedezi. Ha éppen belekerül a szórásba, bárki lehet belőle. Csak épp nem mindig a legtehetségesebb kerül oda, hanem az, akit a relációk juttatnak egyre magasabbra. Én büszke vagyok arra, hogy soha senkinek nem adtam el magam.
Az 1999-es Tricks and Tracks eleve felvetette az önrombolás problémáját, azt a barbarizmust, ahogy élünk egy kultúrában kulturálatlanul. A hipokratizmust, hogy mosolygunk egymásra, mintha minden rendben lenne, közben pedig semmi nem igaz – ha megkérdezik, hogy vagyok, már az sem biztos, hogy igaz. Ezért hiszek én a megélt valóságban, a direkt kapcsolatokban, a korporalitásban. A testbeszéd, a testhelyzet, ahogy leül valaki, annyi mindent elárul.
Fotó: Boczkó Tamás
- A próbákon azokkal a táncosokkal dolgoztál együtt, akik szinte a kezdetek óta veled vannak és azokkal is, akik szinte újonnan kerültek a társulatba. Okozott ez feszültséget a generációk között?
- Igen, de ezt az élményt a koreográfiai munka, a kreáció során fel is használtuk, a generációváltás problémái beépültek a darab szövetébe. Emese (Jantner Emese) volt tizenöt évvel ezelőtt a nagybetűs Nő, és most, amikor visszajött, nem találta a helyét, mert ott állt Marie-Julie (Marie-Julie Debeaulieu). Szembesülnie kellett azzal, hogy jelen van az új generáció, szembesülnie kellett önmagával. Ez a próbateremben és a színpadon egyaránt megtörtént-megtörténik: végül muszáj volt elfogadnia, hogy valaki áll a helyén. Neki nem kell konkurálnia Marie-Julie-vel – ahogy én sem vagyok a húszéves Gergő (Bukta Gergő) vagy a harmincöt éves Nelson (Nelson Reguara) sem –, csak megtalálnia a helyét.
- Mit vársz a táncosaidtól: technikai brillírozást vagy átlényegülést? Lehetséges a kettő egyszerre, nem mennek egymás rovására?
- Épp emiatt van néha konfliktusom a fiatal táncosgenerációval, hajlamosak elmenni a brillírozás felé. Ehhez érniük kell, még nagyon fiatalok és nagyon szeretnének bizonyítani. Volt olyan páros, akik, bár a próbán remekül megtalálták a kontaktust egymással, a premieren pedig versenyeztek – azt hittem, megtépem magam. A színpadra nem a bizalmat vitték fel, nem egymásra figyeltek, hanem magukra. Ha csak frontálisan jelennek meg és önmagukat mutogatják, az borzasztó. Nem önmagukat kell mutogatniuk, hanem azt, ahogy megjelennek egy társadalmi szituációban.
- Ezek szerint sokszor kíméletlenül meg kell dolgoznod az egójukat.
Sokszor tanácsolom nekik azt, hogy mielőtt kérdeznének, várják meg, hogy kibontakozzon valami, engedjék bele önmagukat, nézzenek rá, érezzenek rá, érintsék meg a másikat, aki ott van velük szemben, vegyenek róla lenyomatot. Képzeljék el, hogy kapcsolatban állnak egy másik térrel, ami beszívja vagy kilöki őket. Ez egyfajta fuzionálás, mély figyelem. Engedjék el a technikai részét, engedjék át magukat egy anyagrendszeren, ne frontálisan akarjanak vele ütközni. Ezt egy táncosnak nagyon-nagyon kell tudnia.
- Tudnia vagy éreznie? Ez tanulható is vagy pusztán érezhető?
- Azzal a technikával, amit én csinálok, legalábbis megközelíthető. Annyiban tanulható, hogy az illetőnek egy hosszú utat kell megtennie önmaga felé. Ehhez pedig nem árt kitekinteni abból a közegből, ahol ők élnek, egy olyan közegbe, ahol a többi ember él.
- Te magad is ebből szerzed az inspirációd?
- Az élet, az utca a legnagyobb inspiráció.
Én úgy járok az utcán, mintha színházban lennék, egyfolytában figyelek, csodálom az életet.
Az emberek néha visszanéznek, néha megkérdezik: „Ismer?” vagy „Mit néz?”. Néha úgy is érzem, mintha „kívül” élnék.
- Mennyire tudatos ez a nyitott szemmel járás?
- Nem tudom, gyerekkorom óta az utca színházában élek. Amikor édesanyám hatéves koromban elhagyott minket, számomra egy mentőöv volt az, hogy figyeljem a világot, hogy érezzem és érzékeljem, és így valamilyen formában elmeneküljek a konkrét realitásoktól. Persze ez nyilván nem azt jelenti, hogy nem veszem észre, mi történik. Inkább még még élesebben látom.
- Hogyan alkotsz? Mennyit alakítanak a táncosok azon, ami a te fejedben megszületik?
- Én egy koncepciót alkotok, a szó szoros értelmében nem koreografálok meg minden egyes lépést. Ha látom, hogy elakadnak, akkor próbálok segíteni nekik. Sokszor az is elég, ha csak ülök bent a próbán, pusztán jelen vagyok és figyelem a munkájukat. Nekik is kell egy külső szem, egy inspiratív, szuggesztív energia, amit néha az intellektuálisra, néha a lelkiségre hat.
Fotó: Puskel Zsolt
- Mi a módszered arra, hogy a táncosok ne fásuljanak el, ne legyen rutinszerű a munka a sokadik előadás után sem?
- Állandóan formálom és alakítom a darabokat, de őket magukat is sokszor megzavarom, például azzal, hogy azt mondom nekik: ne itt gyere be, hanem ott.
- Ez ösztönzi őket vagy inkább nyomasztja, kizökkenti?
- Az a fontos, hogy legyen bennük feszültség, különben miből oldódnának? Nem lehet halálos nyugalommal bemenni, mert mindenki el fog aludni.
- Az önmagában nem feszültség, hogy közönség elé kell állniuk?
- Nem, egy ilyen szférában már nem az, előbb-utóbb beleszoknak.
Állandóan helyzetbe kell hozni őket, persze ezt nem mindenki tudja elviselni. Voltak, akik „elmenekültek” tőlem nagy nemzetközi balettegyüttesekhez, aztán évek múlva visszajöttek azzal, hogy hát Pali, a lelkemmel mégiscsak te tudtál a legjobban foglalkozni… Én az a fajta koreográfus vagyok, aki mindenkit egyenként művel meg, mint egy-egy ékszert. Ennek egy mély, autentikus kapcsolat az alapja. De nem azt jelenti, hogy akihez közel vagyok, tegeződünk és megpaskolhatja a vállam, az mindent megengedhet magának, mert a szerepekért és a szerepekkel ugyanúgy meg kell küzdeni.
Frenák Pál - Fotó: Kirschner Anna
A társulattal legközelebb október 4-én Pécsett találkozhattok a VIII. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón, a Tricks and Tracks című előadást pedig - a szeptemberi teltházas előadások után - decemberben láthatjátok újra a Trafóban.
Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!
