A tenger nem saját akaratából szeszélyes! – útinapló Bariból
Utazóinknak van összesen 6 napja, és napfényes tengerpartra vágynak, tehát nem engedhetik meg maguknak, hogy ebből kettőt hosszú, vagy bonyolult utazásokkal töltsenek. Éppen ezért csakis olyan hely jöhetett számításba, ahová közvetlen repülőjárattal, gyorsan el lehet jutni. Mivel Olaszország számunkra mindig is a kedvencek közé tartozott, és eddig főleg a másik partot, a Tirrén-tengert fedeztük fel Toszkanától a Nápolyi-öbölig, így az Adria e tája, és a nagy múltú középkori város az újdonság erejével hatott.
Napfényben nem is volt hiány, még túlságosan is sok jutott belőle.
Szerencsére a tengerparti városnegyedben, Bari Palesében, amely alig 3 km-re van a Karol Wojtyláról, vagyis II. János Pál pápáról elnevezett repülőtértől, egy 18. századi udvarházból átalakított panzióban szálltunk meg, amely vastag falaival némi oltalmat adott a hőséggel szemben. (Azért a szobai légkondicionálás sem ártott). A Hotel Palumbo berendezése amúgy is sok érdekességet kínált: modern festmények, népi bútorok egyaránt megtalálhatók benne, amint egy bősz lovagpáncél, vagy egy kandalló. A nyugalmunkat még azzal is igyekeztek biztosítani, hogy csak külön írásos engedélyünkkel lehetett a szobánkba a recepcióról telefont kapcsolni. Mert hogy, mint megtudtuk, „sok a zaklató”. Lehet, hogy sok a titkos légyott is?
A tenger azonban nem fogadott bennünket kegyeibe érkezésünkkor, hiába vágytunk már szinte a repülőgépről fejest ugrani a hűs habokba és hiába kellett alig 100 métert megtennünk a partig egy gyönyörű, fikuszokkal és lenderekkel övezett úton. Olyan baljós hullámok csapódtak a parti sziklákhoz és buktak át a mólókon, hogy bizony még mi, tapasztalt tengerúszók is meggondoltuk, hogy belemerészkedjünk-e.
Lassan azért rászántunk magunkat, de két napba telt, amíg megtaláltuk a megfelelő strandot. Az elsőnél egy kis öböl csitította a hullámokat, csakhogy ez eredetileg egy csónakkikötő volt, ahol a csúsztatókon keresztül lehetett beereszkedni a vízbe, hogy finoman fogalmazzak, gatyaféken, és kifelé is így lehetett kiaraszolni. A másodiknál, amelyhez a szállodának volt ingyenes belépője, szintén legalább kárókatonának kellett lenni ahhoz, hogy a vízi sziklák között be lehessen jutni a tengerbe, és még messze is volt. Végül a harmadik hely lett a nyerő, ahol kis vízbenyúló mólók lépcsői vezettek a vízbe, itt végre élvezni lehetett a hidegnek egyáltalán nem mondható tengert. Amikor pedig az őselem nem engedett be minket, a hangjai, morajlásai, fénytörései, színeváltozásai, vagy azok a sós-kesernyés illatok, amelyekkel megtöltötte a levegőt, legalább annyira enyhet adóan, felszabadítóan hatottak ránk.
Sejtettük persze, hogy a tenger nem saját akaratából lett ily szeszélyes, hanem szerepe volt benne a teliholdnak, amelyet az évszázad leghosszabb teljes holdfogyatkozása kísért.
Utólag értesültünk arról, hogy a budapestieket megfosztották az élménytől a sűrű felhők, mi viszont felfedeztük panziónk igazi mediterrán tetőteraszát, ahonnan pompásan lehetett végigkövetni Luna asszony fokozatos eltűnését és mélyvörösre válását, sőt, még a Mars is felsejlett alatta. Égi jelenségekből kijutott nekünk bőven, hiszen egyik este Bari főterén jártunk, és az akkor még csak telő Hold alatt három azonosítatlan valami repült. (A jövendölt világvége azonban már megint elmaradt – érdeklődés hiányában).
De térjünk vissza a földre, pontosabban Palesébe és a helyi emberekre. A reggeli és az esti órákban az öregek itt is kiülnek az ajtók elé, hol kedvesen, hol némileg bizalmatlanul szemlélik a járókelőket, a fiatalabbak, a családosok viszont inkább a mólókat részesítették előnyben a csevegésre. Mennyire kifejező, hangutánzó erre az olasz kifejezés: „quattro chiacchere”! Már korábban Nápoly környékén is megfigyeltük, hogy ha velünk, idegenekkel beszélnek, legszebb olaszságukat veszik elő, egymás között azonban szigorúan dialektusban társalognak.
Így például hiába füleltem Bari óvárosában egy bár teraszán a mellettünk lévő asztalnál ülő három idősebb úriembert, csak annyit tudtam kivenni a szavaikból, hogy a helyi kormányzatot kívánják melegebb éghajlatra tömör „vaffacú”-val...
Utólag tudtam meg, hogy Sváb Frigyes herceg impozáns ódon várkastélyával szemben lévő bár, amely épp az egykori nagyúr nevét viseli, az on-line útajánlók szerint a legmenőbbek közé tartozik. Kávéfagyijuk valóban mennyei és életmentő volt a vár bebarangolása után. (Még jó, hogy nagy részét lezárták restaurálás miatt és a toronyba sem lehetett felmászni…) Még feltűnőbb volt a nyelvi váltásuk, amikor a tengerparti zöldség-gyümölcs árushoz éppen a déli záróra perceiben futottunk be, ennek ellenére kiszolgáltak minket, és a tulajnő rendelésünket pugliai nyelven adta tovább kissé málészájú segédjének.
Ugyancsak náluk történt meg, hogy néhány kis üveg ásványvizet akartam venni, de nem volt nálam aprópénz, ami az automatához kellett volna, váltani nem tudtak, és az egyik, Madonna-arcú eladónő ajándékba adott egy palackot... Ennél már csak az volt meglepőbb, hogy Bariban, egy salátabárban, ahol a pultosok éjfekete afrikaiak voltak, mind folyékonyan nyomták ezt a nyelvezetet. Amúgy elég sokan vannak a tartományi székhelyen, főleg estefelé kerültek elő, munkaidő végeztével, az egyik külvárosi megállónál csapatosan szálltak le, vélhetően ott volt a munkásszállásuk. Utcán lézengőkkel, vagy csecsebecse-árusokkal azonban nemigen találkoztunk.
Ellentétben a közhiedelemmel, mely szerint minél délebbre megy az ember Olaszországban, annál zárkózottabbak az emberek, szinte mindenütt kedves, segítőkész emberekkel futottunk össze, például amikor az óváros labirintusában kerestük a híres Szent Miklós bazilikát. Bari Graziával még hosszabb diskurzust is folytattunk, amikor bebuszoztunk Bariba. Megtudtuk róla, hogy 64 éves, tíz éve özvegy, de ma is dolgozik vasalónőként, együtt él 44 éves fiával, aki képtelen volt választani két nő közül, ezért inkább nem nősült meg. De ő azért éli az életét, nem zárkózik be, barátnőjével rendszeresen utaznak.
Szállodánkban a mindenütt kerek, bőbeszédű Angela külön örült, hogy olaszul kommunikálhat velünk, élt is a lehetőséggel minden alkalommal, de mi is beszámoltunk neki útjainkról, szórakozásainkról.
A Szent Miklós bazilika, amely egyfajta találkozó zarándokhelye a nyugati és keleti kereszténységnek – nemrégiben itt imádkozott a megbékélésért maga Ferenc pápa görög-keleti és pravoszláv egyházi vezetővel egyetemben - nem akármilyen meglepetést tartogatott számunkra. Már gyanús volt, hogy a fenséges 12. századi szentély előtt pénteken délben, 40 fokban néhány nagyestélyi ruhás hölgy parádézott. A templom azonban nyitva volt, hát bementünk.
Odabent fényes esküvő zajlott, a fehér rózsákkal feldíszített oltárnál egy fiatal pap arról beszélt az ifjú párnak, hogy egy házasság olyan, mint egy templom: kőről kőre kell felépíteni.
Minden bizonnyal valami helyi előkelőségek lehettek az örömszülők, mert az előttünk lévő padsorban három rezzenéstelen, rövid hajú, öltönyös úr ült (vagy állt fel egyszerre, ha a szertartás úgy kívánta), és odakint egy fekete Maserati várta az ifjú párt. Meghatottan néztük végig az esketést, én pedig a templom hihetetlen akusztikájában gyönyörködtem, amikor az orgonista az Ave, Mariát játszotta. Azért volt erőnk lemenni az altemplomba, ahol Szent Miklós ezer éve ellopott ereklyéit őrzik, és ahol érkeztünkkor is több orosz imádkozott.
És mily különös: ugyanezen a napon találkoztunk a belvárosban egy virgonc lánycsapattal, akik barátnőjük lánybúcsújára készültek. Minden járókelőt megszólítottak, és orruk alá dugtak egy becsomagolt óvszert, hogy írják alá. Természetesen tőlünk is kaptak autogrammot és néhány jókívánságot.
Az egyik park peremén, ahol ugyanúgy kártyáznak kibicek gyűrűjében, mint nálunk, színes graffitis bódéra bukkantunk. Kiderült, hogy egy antikvárium, könyvbarátnak elképzelhetetlen kincsekkel. Az ilyen helyeknek képtelen vagyok ellenállni, legyek Londonban a Charing Cross-on, vagy Párizsban a Szajna-parton, itthon már tudatosan kerülöm őket. Most sem távoztam üres kézzel, kiegészítettem 20. századi olasz költészettáramat Umberto Sabával, de nem bírtam otthagyni a beat-költők atyjának, Lawrence Ferlinghettinek kétnyelvű kötetét sem. Aztán sietve távoztunk, mielőtt még túlsúlyunk lesz. És akkor hová tesszük a sajtokat és a limoncellót?
És ha már étkek megint szóba kerültek, utolsó esténken, vasárnap, csaknem éhen maradtunk, mert kiderült, hogy az összes tengerparti étterem zárva van, sőt, még a közeli pizzeria is. Szállásadónk, a kissé lassú Luca erről elfelejtett tájékoztatni minket.
Szerencsére egy közeli szálloda befogadott minket, és olyan körpanorámás naplementében volt részünk, az ég, a nap és a tenger színeváltozásaival, hogy az már-már kimerítette a giccs fogalmát.
És napnyugtakor, este 9 órakor megszólalt a Hotel Palumbóval szembeni, elsőre inkább ipari létesítményre emlékeztető Stella Maris templom harangja és egy szép, romantikus dallamot játszott...
