KULT
A Rovatból

The Voice: „Akinek egy Miklósa Erika megfordul, annak tényleg jó hangja van” – lement a harmadik válogató is

Trokán Nóra szigorú volt, Miklósa Erika anyáskodó, a legtöbb jelentkező viszont Curtist és Manuelt választotta.


A The Voice szerkesztői mintha csak olvasnák a cikkeimet. A múlt héten azon csipkelődtem, mekkora különbség, ha a magyar The Voice-ban fakad dalra egy coach (Curtis) vagy a britben (Tom Jones). Hogy javítsanak a mérlegen, az eheti adásban Miklósa Erika énekelt a Traviátából.

Mindezt azért tette, hogy megszerettesse Manuellel az operát.

Drukkolok, bár nem fogadnék nagy tétben a sikerre.

A The Voice harmadik válogatójában az eddigieknél többet kaptunk a coach-ok beszélgetéseiből. Ennek vannak pozitív hozadékai is. Szép pillanat volt, amikor Miklósa Erika az anyaságról és az örökbefogadásról mesélt, és mindig öröm, amikor egy Voice-hoz hasonló népszerű műsorba behoznak ilyen fontos, komoly témákat.

A coachok kihirdetése óta furdalt a kíváncsiság, hogy Miklósa Erika miért vállalta. Ma végre ezt is megtudtuk:

hogy a kislánya találkozhasson Manuellel.

Hiába, a gyerekéért minden kínt és veszélyt vállal az ember.

Az első versenyző a félig ecuadori Teran Villarel Máté Antónió egy Ricky Martin dallal csinált remek hangulatot a stúdióban. Úgy látszik, az ecuadori-magyar jó keveredés, hisz ne feledjük, van már egy remek énekesünk ebből a kombinációból, Torres Daninak hívják.

Lakner Roberta nem teljesen idegen a kortárs trendi zenét kedvelők előtt. Ennek megfelelően én nem hallottam róla eddig. A Dzsúdlóval közösen koncertezett is, Berta’Lami néven találkozhattatok vele.

Aztán mélypontra került, saját elmondása szerint önpusztító életet élt, de most összeszedi magát.

Végül Manuel és Curtis fordultak meg, és tény, hogy ez a fajta mai stílus, ami inkább a gyerekeimnek jön be, a két férfi coachhoz illik. Bár Manuel azt mondta, hangilag nem győzte meg teljesen, mégis érez benne valamit.

Loghin Anett Erdélyből érkezett, és népdalénekesként a népi kultúra ápolását, terjesztését tekinti a küldetésének. Sajnos ma már nagyítóval kell keresni olyan fiatalokat, akik lelkesedni tudnak a népdalokért. Éppen ezért nem értem, miért nem fordult meg senki az amúgy nagyon szépen éneklő lánynak. Lehet persze mondani, hogy nem illik a műsor profiljába a népdal, de speciel a rapnél jóval több létjogosultsága lenne.

Ha más nem, pedagógiai megfontolásból megérdemelt volna még egy kört, bár halkan megjegyzem, a könnyűzenének van egy szabad szemmel is látható szegmense, amely a népdal és a pop-rock kombinációjára épül.

De minden hiába, mert Anett sajnos kiesett.

A zenei tehetségkutatókban a Deffent Györgyi-féle énekesek állnak hozzám a legközelebb, akik jönnek, és felrobbantják a házat egy pörgős rocknótával. A Highway to Hellről nehéz újat mondani, de Györgyinek sikerült. A show-t végül mégsem ő, hanem a színpadra felszaladó kislányai lopták el.

Következett egy X-Faktor túlélő: Lakatos Anita 2019-ben indult, ugyanabban a szezonban, mint Manuel, de a székes körnél kiesett. (Az ifjú coach amúgy nem emlékezett rá.)

Most a Halo című számot énekelte Beyoncétól. Nem tudok jobb kifejezést a produkcióra, mint hogy derekasan elénekelte, mégsem éreztem kirobbanóan zseniálisnak. Ennek valószínűleg az izgulás az oka, Anita még a produkció után is szemmel láthatóan nagyon stresszes volt. Erika mégis megérzett benne valamit, mert egyedül ő fordult meg.

Ekkor új szegmens következett, aminek a Ki nagyobb Coelho címet tudnám adni. A coachok egymásra licitáltak, ki tudja jobban „megaszondani”. De a Nemzeti Köszönjük Emese-díjat Curtis vitte el:

„Akinek van egy kisfia, annak muszáj, hogy önbizalma legyen, mert azt át tudod adni a kisfiadnak is.”

Illetve:

„Akinek egy Miklósa Erika megfordul, annak tényleg jó hangja van.”

Sándor Aurél a meglepetések embere. Érdekes hangszíne van, de meglehetősen befeszülve énekelt. Nem sokon múlott, hogy ne jusson tovább. Egyedül Manuel fordult meg, ő is az utolsó percben.

Az igazi meglepetés még csak ekkor jött, mert a ránézésre finoman szólva Woody Allen-i alkat Aurélról kiderült, hogy szertornász, amihez azért kell izom, nem is kevés. Curtis unszolására csinált is egy hátraszaltót.

Némi konfúziót okozott, amikor megkérdezték az ifjú sportolót, mi a kedvenc szere, mert Curtis először azt hitte, hozzá beszélnek. Biztos ami biztos közölte, hogy ő már teljesen tiszta.

Szekér Gergő a 2018-as X-Faktorban az élő show-kig jutott, videókhoz, sorozatokhoz ír zenét, valamilyen szinten tehát beindult a zenei karrierje, mégis többre vágyik.

Legalábbis ezt mondta, ennek némileg ellent mond, hogy Curtist választotta mentorául.

Egyébként Demjén Ferenctől a Szabadság vándorait hozta sajátos átdolgozásban. Bevallom, én annyira nem szeretem az olyan újragondolásokat, ahol nyomokban sem fedezem fel az eredeti dallamot, de ez már tényleg csak ízlés kérdése.

Azokat, akik Zámbó Jimmy-dallal jönnek bármilyen műsorba, meghallgatás nélkül hazaküldeném, de hát a világ messze nem tökéletes. Balogh Benjaminnál azért rezgett a léc, de az utolsó előtti percben Trokán Nóra és Manuel is megfordult. Benjamin Manuelt választotta.

Sztojcsev Noémi a Kőbányai Zenei Stúdió növendéke, ami elég jó ajánlólevél, hogy mást ne mondjak, oda járt nagy kedvencem, Tarján Zsófi is. Noémi a szüleinek szeretett volna bizonyítani. Ő is népdalt énekelt, de vele már nem voltak olyan szigorúak a coachok, volt, aki megfordult.

Mondjuk a Kőbányai Zenei Stúdióból Manuel csapatába kerülni nem biztos, hogy felfelé ívelő röppálya.

A tehetségkutatókat mindig körbelengi a csalás gyanúja. Sok néző nem hiszi el, hogy nincs megbundázva egy-egy énekes továbbjutása. Két rossz eset van: az első, amikor olyan jut tovább, aki nem tűnik arra érdemesnek. De talán ennél is kínosabb, amikor olyat ejtenek ki, aki jobb, mint azok, akiket továbbjuttattak.

Sárközi Roland az utóbbi kategória, és bárhogy is próbálták utána mentegetni magukat a coachok, végül be kellett ismerniük, hogy bizony hibáztak.

Szakács Erika maradt a végére. A Creepet énekelte, de erős a gyanúm, hogy nem a Radiohead szerettette meg a dalt vele, hanem Haley Reinhardt és a Postmodern Jukebox. Ez persze nem baj, nincs egyedül.

Nagyon különleges hangja van, és jól is énekel. Bár az elejét én hamiskásnak hallottam, de ez valószínűleg az izgulás számlájára írandó. Miklósa Erika remélhetőleg segíteni tud majd ezen a problémán.

Trokán Nóra ezen a napon nagyon szigorú volt. Kevésszer fordult meg, viszont az érzelmek ekkor sem voltak kölcsönösek, mert senki nem választotta az ő csapatát. Persze így a végén majd két kézzel válogathat a jelentkezők közül, amikor a többiek már feltöltötték a keretüket.

Jövő héten újra Voice, és ezúttal Trokán Nóra biztosítja a drámafaktort, mivel ha lehet hinni az előzetesnek, az egyik jelentkező a húga, Magyar Elektra lesz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk