KULT
A Rovatból

Az én kakukkom huszonnyolcat szólt – születésnap előtti beszélgetés Papp János Vándor-Színésszel

Egyike azoknak a színészeknek, akiket már a hangjukról meg lehet ismerni, de külsejéből is árad valami őserő, eredendő életszeretet.

Link másolása

Papp János színművész, aki nemcsak színházi szerepeivel, előadóestjével, versmondásával vált ismertté, hanem a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok Heroldjaként és a világ csodálatos tájainak gyalogos felfedezőjeként is, augusztusban tölti be 70. életévét.

A Vándor-Színész ezúttal – a jó idő miatt – már-már védjeggyé vált mellénye nélkül érkezett találkozónkra.

– A feleségemtől kaptam már nem tudom, milyen alkalomból azt a vadászmellényt. Rengeteg zsebe van, mindenhová be lehet dugni tollat, zsebkendőt, telefont, kulcsot. Beleszerettem és ragaszkodom hozzá. Amikor már foszladozni kezdett, találtam egy manapság már ritka ruhajavítót, ahol három nap alatt gyönyörű bélést varázsoltak bele. Amint kicsit hűvösebbre fordul az idő, ismét ebben pompázom majd.

– Egyszer egy beszélgetésben azt mondta, hogy az utazásai során visszakapja a gyermekkor varázslatát. Ön Niklán, Berzsenyi Dániel falujában nőtt fel, és a hely szelleme meghatározta az egész életét.

– Azt mondják, hogy három éves koráig eldől az ember élete. Annyi tapasztalatot gyűjtünk be a világból a pici agyunkkal, szemünkkel, létezésünkkel, ami egy életre elég, és abból táplálkozunk. Ez azonban azt jelenti, hogy az én igazi gyökerem nem is Nikla, hanem csak az eszmélésemé. Négy éves koromban költöztünk Niklára. A Dráva-parti Somogytarnócán születtem, ott éltem le első éveimet. Nagyon meghatározó volt számomra, mert egészen 14 éves koromig, amíg gimnáziumba nem mentem, minden nyarat a Tarnócán és Barcson maradt rokonoknál töltöttem.

De az magáról értetődő, hogy a nagyon erős üzenetű Nikla ugyanolyan mély nyomot hagyott bennem, mert Berzsenyi szelleme ott ma is él.

E kettőből tevődik össze az én gyermekkorom, aminek a lényege a természetközeliség, a falusi lét. Budapesten is inkább a budai hegyek szippantottak be. Nem minden falusi emberből lesz turista, hogy én miért lettem, nem tudom pontosan megmagyarázni. Igaz, a falusi ember mindenhová gyalog jár, én is gyalog jártam, de „elfajzott” is lehettem volna. Csakhogy én mindig is kikívánkoztam a városból. Budapestet sosem éreztem otthonomnak. Már akkor sem, amikor a színművészeti főiskolai felvételi előtti éjszakán nagybátyáméknál álltam az erkélyen és hallgattam az éjszaka is csilingelő, zúgó, susogó várost. Idegennek éreztem.

A Szentföldön

– Már pályája elején felfigyeltek az Ön szép magyar beszédére. 1980-ban Kazinczy-díjjal is kitüntették.

– Ez is a gyerekkoromban gyökerezik. Mert igazából háromszor tanultam meg beszélni. Somogytarnócán négy éves koromig „őzve”. Érdekes módon azon a vidéken úgyanúgy beszélnek, mint „Szögedön”. Niklán viszont nagyon jól megkülönböztethető nyílt és zárt „e”-ket mondanak. Ott újra meg kellett tanulnom beszélni, és rettentően vigyáztam arra, hogy ne „őzzek”, mert csúfoltak érte. Fülöp nevű barátomnak, aki a Malom-árok partján horgászott, és szerettem volna, ha fog nekem egy törbököt – ez egy kicsi, pöttyös hal – azt mondtam: „Filep, fogjál nekem terbeket.” Aztán Budapestre kerülve azzal találkoztam, hogy itt csak a zárt „e”-ket használják. Szerencsére az én beszédemben megmaradt a kétféle „e”, valószínűleg ettől olyan ízes, a Tarnócán tanult beszéd miatt pedig pontosan tudom, hogy a „szögediek” mikor használnak „ő”-t.

A Főiskolán a tanáraim nagyon odafigyeltek arra, hogy szépen, tisztán beszéljünk, és jól hangsúlyozzunk. Ma ezt nem tartják fontosnak.

Régen létezett a televízióban és a rádióban egy nyelvőr-bizottság. Lehetetlen volt, hogy bemondó, riporter hibás hangsúlyokkal, szörnyű kiejtéssel beszéljen. Egyszerűen nem adtak neki mikrofon-engedélyt! Ennek a színészeknél fokozottan fontosnak kellene lennie. Ne kapjon diplomát, aki nem tud beszélni, hiszen a szakmának ez alapvető eszköze. Szerencsére a tanáraim odafigyeltek erre. A mai napig rettenetesen bántja a fülemet a rossz beszéd. A minap hallom egy reklámban: „egy szerepben sok időt tölt”, hangsúllyal az „egy”-en. Holott itt az „egy” határozatlan névelő, tehát nem hangsúlyos… Nekem ne mondják, hogy „ez a nyelv fejlődése és haladjunk vele”. Ez nem fejlődés, hanem romlás. Nem kell elfogadni azt, hogy valami elromlik. Meg kell javítani.

– Önt hamar felfedezte a szinkron. Számos emlékezetes figurát szólaltatott meg magyarul Edward G. Robinsontól Kabir Bediig. Mi a jó szinkron titka?

– Talán az, hogy alázattal csinálom. Művészetnek tekintem, a művészi kiteljesedés egyik terepének. Kell hozzá természetesen ritmusérzék, karakterérzék, a szituáció gyors felmérése és beemelése, amit a vásznon egy kolléga már átélt, megalkotott. Nekem újra kell szülnöm a figurát, de míg a film szereplője használhatja hozzá az arcjátékát, a mozdulatait, a hangját, a partnerével való kapcsolatteremtést, nekem mindehhez csupán a hangomat kell adni. Az ő alkotása, alakítása iránt nekem alázattal kell viseltetnem, szolgálnom kell, nem csinálhatok mást. Valló Péter rendező barátomtól tudom: a rendezőnek két dolga van, először is el kell olvasni a darabot – ezt nem lehet megúszni – aztán szerepet kell osztani. A szinkronrendező is ezt csinálja. Megnézi a filmet, látja, hogy miről szól, a film rendezőjének mi volt az „olvasata”. Ehhez kell szerepet kell osztania – jól. Csináltam már olyan szinkront, ahol a figura ledobta a hangomat. Egyszerűen nem passzolt, rosszul osztott szerepet a rendező. Ha viszont jól osztotta rám, akkor nem kell törődnöm azzal, hogy mélyebben, lágyabban, érdesebben vagy puhábban szólaljak meg, pontosan elég, ha a saját hangomat adom. Hála a Jóistennek, nagyon sok olyan habitusú, kinézetű figurát szinkronizáltam, akik hasonlítottak rám. Most is szinkronizálok egy sorozatot, amelyben hihetetlenül jó a figura, passzol hozzá a hangom, így aztán a pokoli nehéz jeleneteket is pillanatok alatt felvesszük. Amikor felismernek a hangomról – sokkal inkább, mint kinézetemről – gyakran találkozom a következő kérdéssel: „Maga egy szinkronhang?”. Ilyenkor próbálom viccel elütni: „Nézzem rám: úgy nézek én ki, mint aki csak egy hang?”.

Mert lehet, hogy a filmhez csak a hangomat adom, de mögötte ott van az egész ember, aki én vagyok.

És ez a lényeg: nem elég a hang, adni kell hozzá színészetet, emberséget. És közben mégis alázattal kell lenni az iránt, akit szinkronizálok – Bud Spencertől Laurence Olivier-ig, a kőkorszaki szakitól Turpi úrfig.

Acquincumi Költőverseny

– Régóta kötődik az antik színházhoz, hiszen már a 70-es évek végén szerepelt a Gorsiumi Játékokon, majd az elmúlt 20 évben az Aquincumi Nyári Színházat irányította.

– Aquincumban most éppen a fiam, Papp Dániel rendezett egy nagyszerű előadást, Heinrich von Kleist Amphitryonját. Ő sokkal jobb rendező, mint én. Színész szakon végzett, de igazából a rendezői vénája erős. Ennek alapja az a pedagógiai érzék, amivel magas fokon rendelkezik. Jelenleg is tanít a Vörösmarty Gimnázium drámai osztályában, és felkészít minden évben néhány gyereket a Színművészeti Egyetemre, és sokukat felvették már közülük. De visszatérve az antik görög-római világ iránti szerelemhez, az valóban Gorsiumban kezdődött. A legelső találkozásom az Oidipus király volt Gábor Miklóssal. A Madách Színház előadását vittük Gorsiumba. És amikor a megvakított Oidipus, Gábor Miklós távozott a színről, és elindult a messzeségbe, szinte bele a lenyugvó napba… Az a pillanat rabul ejtett! Később, amikor Karinthy Márton rendezésében visszatértem előbb színészként, majd később, mint rendező nagyon magával ragadott ez a világ. Aztán a „székhelyem” Gorsiumból Aquincumba helyeződött át, ahol a Floralia-ünnepektől az Aquincumi Költőversenyen át, ami az én ötletem alapján 21 éve működik, a színházi előadásokig nagyszerű dolgokat sikerült megvalósítani. Az aquincumi romkert kicsi színháza igazi gyöngyszeme lett a magyar színházi életnek és Óbudának.

– Az Ön nagy gyaloglásai az Országos Kék Túrával kezdődtek, majd a Szent István Vándorlással, amelyről film is készült. És ezt követték a világjárások.

– Az egész úgy indult, hogy én is láttam a Rockenbauer Pál, Peták István és Szabados Tamás készítette 1979-es Másfél millió lépés Magyarországon című emblematikus filmsorozatot. Mivel én már ekkor is természetjáró ember voltam, úgy éreztem, hogy nekem is meg kell tennem ezt a másfél millió lépést. 1987-ben csináltam meg először az Országos Kék Túrát – akkor még Velemtől Lászlótanyáig, ma már Írottkőtől Hollóházáig tart az út – és végig jegyzeteltem az úton. Marschall Éva, a Rádió szerkesztője felkért, hogy írjam meg élményeimet. Barangolás a Kék Úton címmel hangzott el, de amikor egy egyórás előadóest lett belőle, új címet adtam neki: Lábjegyzet. Megtűzdeltem Berda József-versekkel és népdalokkal. Aztán eltelt 15 év, és jött az El Camino-ötlet. Bódy Gergő barátom, egykor a Rádió Gyermekstúdiójában tanítványom, mesélt róla és ez annyira megfogta a feleségemet, hogy aztán ő ösztökélt: induljunk el! Ez 2005-ben meg is történt. Az El Camino indította el aztán az évente megismétlődő, több száz kilométeres hátizsákos gyalogtúrák sorát. Mindegyikről készült útinapló, amelyek versekkel, képekkel, zenékkel fűszerezve önálló estekké álltak össze. Már a 200. előadás körül járok. Könyv formában is kapható. A sorozat címe: A vándor-színész mesél.

Már nyomdakész a korzikai gyalogtúra, a GR 20 története, és már elkezdtem írni az 1000 kilométeres, Donaueschingentől, a Duna forrásától Pozsonyig tartó bringatúra történetét is. Az idén tavasszal Izraelben Jézus útját jártuk végig Názárettől Capernaumig. Nyáron az észak-amerikai Appalache-hegység ösvényére lépünk, mintegy 300 kilométert szeretnénk megtenni New York magasságától Washington magasságáig. És remélem, nem ez lesz az utolsó. 2008-ban, 60 évesen teljesítettem a teljes Országos Kék Kört. 83 nap alatt 2666 kilométert tettem meg. Miért, miért nem, erről nem írtam útinaplót, de úgy tervezem 75 évesen újra végigmegyek rajta, öregesen, komótosan, és akkor születik majd egy önéletírás.

Van egy bakancsos csapatom is, legalább ötvenen szerepelnek egy listán, a legkülönbözőbb emberek, nagyszerű csapat. Havonta meghirdetek 3-4 túrát. Van, amikor ketten vagyunk, van, amikor harmincan. Megyünk, szalonnát sütünk, dumálunk, megváltjuk a világot. Nagyon fontos része az életemnek a természetjárás, és azok az emberek, akiket ezen keresztül megismertem.

– Jó néhány „vándor-színész” estjét láttam az Óbudai Társaskörben. Miközben a világ legcsodálatosabb helyeiről kulturális-szellemi-spirituális élményt hoz, a naplóiban rengeteg a humor, az önirónia. És a magyar költészet legszebb darabjaival kíséri az utazást. Hogyan választja ki egy-egy tájhoz a verseket?

– Nem én választom, hanem a megjárt táj, a vidék hívja őket elő. Soha nem véletlen az sem, hogy milyen könyvet viszek magammal. Az első „útitárs” Berda József volt, aki imádta a természetet. Az Andokba Radnóti Miklós Ikrek hava című kötetét és a naplóját vittem magammal, már a repülőúton ezeket olvastam. Az a szépség és az a gyötrelem, ami Radnóti költészetében van, egyszerűen kvadrált azzal, amit az Andok adott: egyszerre gyönyörű és pokoli nehéz. Izraelbe Ludmilla Ulickaja: Daniel Stein, tolmács című regénye kísért el. Egy lengyel zsidó fiúról szól, aki a Gestapónak dolgozik, és közben ezreket ment meg, majd a háború után katolikus pap lesz, Izraelbe megy, ahol egy katolikus közösséget hoz létre. Elképesztő történet egy emberről, aki valóban létezett! Az izraeli utat ez tette teljessé. A skóciai történethez Robert Burns illett. Egy gyerekkori versélmény sugallta, hogy József Attilát válogassak az indiai útinaplóba. Mese-verse, az Indiában, hol éjjel a vadak, igazából nem mese, hanem egy fantasztikus példázat. És magától értetődő volt, hogy benne legyen az üzenet: „A hetedik te magad légy!”.

Azt tapasztaltam, hogy a táj, a flóra, a fauna, az időjárás, a természeti viszonyok, az egy adott helyen élő nép története, történelme meghatározza a népkaraktert.

Feleségemmel úgy járjuk a világot, hogy ösztönösen azonosulunk azoknak a karakterével, akikhez elvetődünk.

Kár, hogy ezek a vándorlások nem néhány évtizeddel korábban kezdődtek. Érdekes, hogy miközben 1989-ben megvolt a rendszerváltás, 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy észrevegyük: nyitva van a kalitka ajtaja, lehet szabadon repülni…

– Lehet, hogy akkor értek meg rá lelkileg is…

– Lehet. Én az ok-okozat törvényének híve vagyok. Így működik a világ. Vannak okok, amelyekből az okozatok származnak, és abban a pillanatban, hogy az okozat megszületik, okká válik, és újabb okozatok következnek. És így tovább…

– Az Ön esetében a „bakancslistának” többszörös értelme van.

– Egészségre vágyom, és még sok-sok évre. A minap az erdőben jártomban megszólalt egy kakukk én pedig számoltam. Ugyanis régi népi hiedelem, hogy ha járod az erdőt és hallod a kakukk hangját, számolj, mert ahányat szól a kakukk, annyi évet fogsz élni. Az enyém huszonnyolcat szólt. Ha a százat nem is érem meg, ezt a 98-at nagyon jó lenne jó egészségben megérni. Ennél többet nem is nagyon kívánok. Hála a Jóistennek, még nem dob le magáról a színpad, van még agyam szöveget tanulni és megszólaltatni. Úgy érzem, jó a kondícióm és néhány szép út még előttünk áll.

És szép halált kívánok magamnak: leülni egyszer egy erdőben, és azt mondani: „Hű, de elfáradtam!” És elaludni.

Majd 28 év múlva. De addig szeretnék egészségesen, ép ésszel dolgozni, kóborolni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk