Egy tökéletes borjúbécsi, kiváló utcazenészek és csodás múzeumok – a világ legélhetőbb városa egy hosszú hétvégén
A Mariahilfer strasséról nyíló kis utcában szállunk meg, bár a panziót a vendégek állítólag 8,2 pontra értékelték a neten, nehezen hihető: lift nincs, a szobában légkondi, hűtőszekrény nincs, de ha elhatározzuk, hogy jól érezzük magunkat, akkor a fene fenét eszik, akkor sem rontja el semmi a kedvünket.
A nevezetes, széles utca, amelynek egy részét sétálóvá tették, hatalmas forgalmával együtt nyugalmat áraszt.
A világ szinte minden nációja itt van, de többségük németül beszél, és eljátszhatjuk azt, amit sok évvel ezelőtt Párizsban, hogy a hanghordozásból, a hangképzésből próbáljuk megállapítani, hogy az illető honnan jött. Rengeteg a fiatal, osztrákok, európaiak, törökök, arabok, afrikaiak, ázsiaiak, sok-sok tündéri gyerekkel.
De hasonló kép fogad bennünket a város más tájain, a halkan suhanó piros villamosokon és a metrón is. A buszokat nem próbáltuk ki, pedig azok is, Bécs város filozófiájának megfelelően csendesek és környezetbarátok: azt vallják ugyanis, hogy a tömegközlekedés használatával több a hely, tisztább a levegő és kisebb a zaj. Vannak ugyan fura figurák, de a négy nap alatt alig-alig látunk olyant, akitől megrémülnénk vagy undorodnánk.
És az egyik első látvány, amibe belefutottunk a Mariahilfer Strassén, egy óriásplakát, ami a több vízivásra szólít fel minket – szemben a mindenféle, bizonytalan eredetű és összetételű üdítőkkel.
Ha kultúrszomj, akkor Bécsben valóban a bőség zavarával kell megküzdenünk.
Ha arról szeretnénk képet kapni, hogy a 20. század elején a város micsoda szellemi erővel rendelkezett, akkor erre a legalkalmasabb a Leopold Museum Wien 1900 kiállítása, amely három emeleten keresztül mutatja be a „boldog békeidők” nagyon is nyugtalan pezsgését, a közelgő összeomlás előszelét.
Egyszerre gyönyörű és nyomasztó ez a kiállítás, így némi enyhet adott rá a kávézó mennyezeti dekorációja, amely úgy festett, mint valami keleti ütőhangszer. Világzenész barátom valószínűleg kísérletet is tett volna a megszólaltatására.
A közeli modern táncszínház nem éppen balerina alkatú szobrokkal sokkolja a betévedőket.
Ezek után már meg sem lepődtünk e két figurán, akik barokk templom előtt csalogatták szemünket.
A Karlsplatz metróaluljáró valóságos labirintus rengeteg folyosójával és kijáratával, igaz, a jelzőtáblák pontosak, nagyvárosi forgalomhoz szokott ember biztosan nem téved el. Egyúttal kíméletlen szembenézés is napjaink világával, a Föld állapotával.
Szó szerint, mert e figyelmeztetések, amelyek mindegyikéhez egy digitális számláló is tartozik, tükörfalakon olvashatók, és ha rájuk nézünk, mi magunk is belekerülünk a történetbe, és feltehetjük a kérdést a saját felelősségünkről, szerepvállalásunkról.
Így tudatosíthatjuk magunkban, hogy Csernobil 399 év múlva lehet újra emberek által lakható, megtudhatjuk, hogy január 1 óta mennyit költöttek a világban fegyverre, hányan haltak meg a különböző háborúkban, hányan lettek taposóaknák áldozatai, HIV-fertőzöttek vagy, hogy mennyit terjeszkedett a Szahara.
Azért, hogy ne menjen el az összes életkedvünk, van néhány szívet melengető statisztika is: értesülhetünk arról, hogy az adott pillanatban mennyi szerelmes van Bécsben, hogy 2019-ben hány bécsi szeletet ettek meg, és hány könyvet kölcsönöztek ki.
Aki mindezt megalkotta: egy Ken Lum nevű képzőművész, aki Kanadában született kínai szülők gyermekeként.
Vidámsággal tölti el az embert, ha körbejárja a Hundertwasser-házat, hiszen szabálytalan formáival, színeivel, a háztetőre, balkonra ültetett fákkal valóságos mesevilágba csöppenünk, miközben a művésznek már felvett neve is fenntarthatóságunkra utal („Friedensreich Hundertwasser” annyit jelent: „békével teljes száz víz”).
Lapozz a továbbiakért:
