Egy tökéletes borjúbécsi, kiváló utcazenészek és csodás múzeumok – a világ legélhetőbb városa egy hosszú hétvégén
A 33 éve megépült ház valójában egész utcaszakasz, amelyben laknak, ezért csak kívülről és az udvarból lehet elképzelni, milyen lehet egy szinte egyenes vonalak nélküli otthonban élni. Ellenben be lehet szabadulni a vele szemközti Hundertwasser Village-be, amelynek az alsó szintjén van ugyan némi szuvenírbolt jellege, de a hangulatos, fából faragott emeletén a 2000-ben elhunyt művésznek azok a képei és plakátjai is láthatók sokszorosítva, amelyekben a bennünket fenyegető természeti katasztrófákra figyelmeztetett. „Vendég vagy a természetben – eszerint viselkedj” – hangzik az ökofilozófus egyik intelme. De szembejött velünk „Az eső minden cseppje a mennyország csókja” és a „Túlélés vagy öngyilkosság” vizuális megjelenítése.
De még a nagyobb múzeumokban felbukkanó kortárs műalkotások sem mentesek az apokaliptikus vízióktól. A Theater Museumban, amely jelenleg otthont ad Hieronymus Bosch Utolsó ítélet című, hideglelős hármasoltárának, az 500 évvel ezelőtti „preszürrealista” látnok művét Suzanne Kühn német képzőművész Beastville című sorozatának két képe fogja közre, amelynek egyikén nem nehéz ráismerni az utolsó emberpárra…
De hogy visszatérjünk a „multikultira”, meg az utánozhatatlan „vínersniclire”: hol ettünk volna másutt egy hamisítatlan borjúbécsit, mint Gianninál, a Hundertwasser-háztól nem messze. Estebédünket először egy másik, Kaiser nevű étteremben akartuk elkölteni – tulajdonosának kilétéről egy polcra állított portré árulkodott, amelyről Joszip Broz Tito mosolygott – de, mint kiderült, ők csak sertésből vagy pulykából készítettek bécsit. Szerencsére pár száz méterrel odébb találtunk rá a Radetzkyplatzon egy rokonszenves kis kerthelyiségre, a Vital Piccolo Padronéra, amelynek Gianni egyszemélyben a tulajdonosa, szakácsa, felszolgálója.
Csupán hetente egyszer tart pihenőnapot, hétfőn kiadja a munkát néhány alkalmazottnak, de ezt a magas járulékok miatt máskor nem teheti meg. Gianni török apa és olasz anya gyermeke, akik Svájcban ismerkedtek meg, majd végigdolgozták fél Európát Törökországtól Ausztriáig, és közben ő is kitanulta a szakácsmesterséget. Gianni végül Bécsben telepedett le, három felesége volt, egy olasz, egy török és egy osztrák, de akadt lengyel és magyar barátnője is – az ő emlékére vette fel az étlapra a gulyáslevest. (Vannak más gulasch-ok is, amelyek természetesen pörköltet takarnak). Két fia mérnök, egyik lánya jogász, másik marketing-menedzser, kezdettől fogva tiltotta őket a vendéglátós szakmától. Borjúbécsije kifogástalan volt, de azért nem úsztuk meg a lakomát egy cassata siciliana nélkül, ami nem más, mint egy somlói galuskára emlékeztető édesség, némi fagylalttal súlyosbítva.
Azért a másik bécsi specialitásra, a Szindbád által is követelt „táfelspiccre” is sort kerítettünk, méghozzá a kívül-belül felállványozott Stephansdom melletti egyik mellékutcában, egy olyan étteremben, amelynek dekorációja elment volna a Karib-tenger kalózaiban… Egy remek Esterházy tortával pedig a Belvedere lenyűgöző Klimt- és Schiele-élménye után ajándékozzuk meg magunkat Savoyai Jenő egykori palotájának kávézójában, Sissi és Ferenc József óriás portréi között. Romy Schneider és Karl-Heinz Böhm határozottan szebbek voltak.
És ha már mozis mitománia, akkor a Práter vidámparkjának óriáskerekén ott láttuk magunk előtt Orson Wellest A harmadik emberből, amint kifejti: „Itáliában a Borgiák harmincéves uralkodása alatt háborúztak, gyilkoltak, és folyt a vér. Ebből lett Michelangelo, Leonardo és a reneszánsz. Svájc a testvéri szeretet hona, és ötszáz éve demokráciában él, aztán mit találtak fel? A kakukkos órát.”
Mit tagadjuk, a Monarchia sem volt feltétlenül az a kedélyes „slamperáj”, amelynek a nosztalgikusok hajlamosak beállítani.
Bárhová utazunk, a Zene mindenütt megtalál bennünket, én pedig követem a Csavargók Tízparancsolatának egyikét: „Minden városban adj pénzt egy zenésznek”. Először a Mariahilfer-templomba csalt be bennünket csütörtökön kora délután egy csodálatos hegedű-zongora duó, majd egy fiatalember kezdett el zongorázni – a barokk atmoszférában, a tökéletes akusztikában hihetetlen erővel szólaltak meg ezek a kortalan muzsikák. Mint megtudtuk, zeneakadémiai hallgatók próbájába csöppentünk be.
A templom előtt Joseph Haydn szobra két utcával előbb az Esterhazy Strasse – vajon a járókelők közül hányan tudják, hogy a hajdani császári himnusz, a Gott Erlhalte szerzője 30 évig volt a magyar herceg udvari muzsikusa, és a fent említett mű az egyik, Fertődön született Erdődy-kvartett fő motívuma?
Aztán a Leopold Museum előtt egy szőke és egy ázsiai lány trombita-harsona duóját élvezhettük. Hófehérke dalát, a Some Day A Prince Will Come-ot adták elő Walt Disney rajzfilmjéből, egy kicsit Miles Davis-es felfogásban. Utolsó napunkon vasárnap délután pedig a Zieglergasse metrómegállóban egy kalapos, raszta-hajú gitáros búcsúzott tőlünk B.B. King The Thrill Is Gone-jának érzékeny előadásával. Ezúttal ő kapta meg azt a néhány eurót.
Csak azt nem értettük, hogy az egyik kirakatban a próbababák szempilláit miért a szemük alá tervezték….
SONY DSC[/caption]
