Egy orvos őszinte vallomása arról, hogy miért hagyta el Magyarországot

Elgondolkodtató írás jelent meg egy magyar orvostól, aki leírta, miért döntött úgy, hogy máshol folytatja hivatását.

A szöveget változtatás nélkül, beleegyezésével közöljük.

"Aki a Twitteren követ, az tudja, nem hirtelen felindulásból hagytam el az országot. Orvos vagyok. Ezt hallva mindenki azt gondolja, hogy nem lehetnek megélhetési problémáim, mert ”az orvosok jól keresnek és egyébként is kapnak egy csomó hálapénzt”.

Talán kevesen tudják, de az elmúlt 10-15 évben felnőtt egy olyan orvosgeneráció, amely megveti a hálapénzt. És ez a generáció kényelmetlenül érzi magát, amikor borítékot akarnak a zsebébe nyomni. Persze, kívülről jól hangzik, hogy valaki a képesítésének megfelelő munkát végezve – a fizetésén felül – rendszeresen kap valami mellékest és a legtöbb nem-orvos ismerősöm azt mondja, hogy ő biztosan elfogadná azt a pénzt, de nem ilyen egyszerű ez. Bizonyára személyiségfüggő, hogy egyesek miként kezelik az ilyen helyzeteket, én megalázottságot és kiszolgáltatottságot éreztem. Van képzettségem és munkám, a fizetésemből akarok megélni és nem a betegek által adott hálapénzből.

Rendkívül kellemetlen, amikor mindenképpen rád akarják erőltetni és gyakran erélyesen kellett rájuk szólni, hogy tegyék már el azt a rohadt pénzt. Ezután magyarázkodni kezdtek, hogy de ők szeretnék, ha foglalkoznék velük. Én pedig magyarázkodhattam, hogy nem azért nem fogadom el, mert nem akarok velük törődni.

Hát micsoda borzalmas kép alakult ki az egészségügyről?! Milyen kibaszottul beteg ez a rendszer, ha egy beteg – hálapénz adása nélkül – nem érzi magát biztonságban!?

Más esetben azzal a céllal adják, mert – a beteget egyébként is megillető, az elérhető legkorszerűbb ellátáson túl – valami extra szolgáltatást remélnek illetve az orvos ennek lehetőségét felvetve, kér (!!!) egy bizonyos összeget. A beteg úgy sokszor úgy érzi, hogy a pénz átadásával “megvette” az orvost és az minden óhajára figyelni fog.

Gondolkozzunk már el egy kicsit! Valóban azt reméljük, hogy egy olyan ember, aki pénzt kér (egy alanyi jogon járó ellátásért!), az majd fokozott figyelemmel lesz a betegre? Olyan embertől várunk fokozott törődést, akit egyértelműen a pénz motivál? El fogja végezni a munkáját a legjobb tudása szerint – mert erre kötelezi a rendszer – de semmi egyéb.

Valóban azt képzeljük, hogy egy bizonyos orvosnak adott pénzen múlik majd az, hogy éjszaka az ügyeletes miként látja el a beteget? Hogy kiemelkedő figyelmet kapjon az egyébként is túlterhelt ápolóktól? Hogy milyen gyorsan lesz meg a szövettani eredmény? Hogy valóban lesz-e elegendő mennyiségű vér a transzfúziós állomáson? stb. Hát egy nagy büdös lófaszt! A hálapénz semmire nem jelent garanciát! Ezért én arra buzdítok mindenkit, hogy ne is adjon!

Az utólag adott paraszolvenciát is ellenzem, hisz legtöbbször csak azt csinálja az orvos, amit tanult, amihez ért. A munkáját végzi. Neki is érdeke, hogy a beteg meggyógyuljon. Persze vannak bizonyos esetek, amikor az orvos részéről fokozott erőfeszítést, irodalmi utánajárást, többszörös konzultációkat stb. igényel az ellátás és jól esik, ha ezt észlelik és meg akarják köszönni, de ne pénzzel!

Tisztában kell lenni azzal, hogy a hálapénz legnagyobb részét az idősebb orvosok harácsolják össze – ezt valamelyik hírportál felméréssel is igazolta (talán az index.hu).

Hogy mekkora összeget lehet keresni hálapénzzel? Szakiránytól függ. Ismerek olyan nőgyógyászt, aki hetente (az OEP által finanszírozott!) szakrendelésen 400-500 ezer forintot keres és ehhez még hozzájön az, hogy egy szülés levezetéséért elkér 150-180 ezer forintot. Hallottam már sebészt panaszkodni amiatt, mert az adott hónapban nem kereste meg a 2 millió (!) forintot, de a belgyógyászok is megkereshetnek heti 100-200 ezer forintot…

Csábító összegek ezek, melyek valóban jólétet biztosítanak. De elvi és lelkiismereti okok miatt egyre többen határolódnak el ettől. Én is így tettem. Ugyanakkor saját lakást és családot szerettem volna. A szüleim részéről jelentős anyagi támogatásra nem számíthattam (a Diákhitel és diákmunka nélkül az egyetemet se nagyon tudtam volna elvégezni), így nekem kellett volna biztosítanom az anyagi feltételeket.

Néhány éve bementem az egyik bankba, hogy lakáshitelekről érdeklődjek. Bemutattam a fizetési kivonatomat és a pult mögött ülő hölgy kinevetett. Nem hitte el, hogy orvos létemre annyi a fizetésem… Több pénzt csak úgy tudok keresni, ha több ügyeletet vagy másodállást vállalok. Csináltam mindkettőt. Több pénzt kerestem, de rohadtul fárasztó volt és gyakorlatilag nem volt szabadidőm. A klinikai tanulmányokban való részvétellel is többlethez lehet jutni, de szintén a szabadidő és a család rovására megy.

Az elmúlt években valamelyest emelkedtek a fizetések. Mondjuk ez nem is baj, ha hozzáteszem azt, hogy 2008-ban nettó 125 (!) Ft/óra volt a megbecsülés a sürgősségi osztályon… (Azért maradt ez meg bennem ilyen pontosan, mert diákmunkásként épp a kétszeresét kerestem, 4 évvel korábban.) Szóval, a bérezés javult, de ennek kapcsán azért az megjegyezném, hogy két szakvizsgával és havi 4-5 ügyelettel messze nem kerestem meg azt az összeget, amit egy felsőfokú végzettséggel rendelkező, kezdő informatikus kap kézhez. (A fiatal szakorvosoknak járó támogatására nem voltam jogosult, mert annak előfeltétele volt a Rezidens Támogatási Programban való részvétel. Abban pedig azért nem vehettem részt, mert amikor bevezették, már nem voltam rezidens.)

Ígérik, hogy továbbra is javulni fog a fizetés, de kétlem, hogy a körülmények változnának. És itt nem az omladozó falakra ill. az elavult eszközökre gondolok, mert az én korábbi munkahelyemen ezekkel nem volt probléma. Nem is az öreg, pénzéhes főorvosokra gondolok, akik gátolják a fiatalokat a szakmai fejlődésben. (Ez elsősorban a műtétes szakmákban fordul elő. Az öregek – nyilvánvalóan a hálapénz miatt – nem engedik a műtőasztal közelébe a fiatalokat, így az utóbbiak nem tudnak kellő tapasztalatot gyűjteni.) Ezek is óriási problémák, de én nem szembesültem velük. Megbecsülték a munkámat, a továbbképzésemben nem akadályoztak, jó kollegiális kapcsolatom volt és gyors szakmai előremenetelt prognosztizáltak (én is láttam).

De elegem lett az ügyelet utáni nem létező szabadnapokból. A ki nem fizetett túlórákból. Abból, hogy egy-egy szakrendelés során 6-8 óra alatt 30-40 beteget kell véleményezni (hazudik, aki azt mondja, hogy ezt kellő alapossággal lehet csinálni). Abból, hogy még mindig vannak olyanok, akik mindenhatónak képzelik magukat és az empátia legkisebb jelét sem mutatják a betegekkel szemben. És abból, hogy a megbeszélések nem a betegekről, hanem a kórház anyagi helyzetéről szólnak. Bármennyire is fontos a pénz, a stabilitás, a fenntarthatóság, stb. az egészségügyi dolgozóknak alapvetően a betegellátással kellene foglalkozniuk és nem azzal, hogy miként lehet nagyobbat markolni a közös kasszából és hogy miként lehetne spórolni. A nemzetközi irányelveket próbáljuk követni és bizonyos kórházakban ez nagyon jól működik, de közben más (kisebb) kórházakban nincs elegendő gumikesztyű, kézfertőtlenítő, gyógyszer, stb. Nem kell, hogy minden helyen mindent lehessen kezelni, mert ez máshol sincs így, de nem az elektronikus lázlapot kellene bevezetni, hanem elérni, hogy a kórházak ne szenvedjenek hiányt az alapvető dolgokban! Magyarországon igenis van lehetőség a legkorszerűbb kezelésekre, emiatt nem lehet pocskondiázni a magyar egészségügyet. Sőt, bizonyos mérőszámokban (pl. a PCI elérhetősége szempontjából) jobbak vagyunk egyes, gazdaságilag fejlettebb országoknál, de szégyen, hogy helyenként rozsdás ágyakon és fűtetlen szobákban kell betegeket kezelni – mert az adott kórháznak nincs pénze a felújításra.

Olyan hibák ezek, amelyeket csak központilag lehetne megoldani, de függetlenül attól, hogy melyik kormány volt hatalmon, a tervezés és kemény végpontok kijelölése helyett csak a barkácsolást és a populista szónoklatokat kaptunk. Nem véletlen, hogy a végzős orvostanhallgatók nagyobb része nem is tervezi, hogy Magyarországon kezd dolgozni, már a rezidensképzést is külföldön akarják elkezdeni. A külföldön dolgozó ismerőseim (orvosok és ápolók egyaránt) egyhangúan azt mondják, hogy ha ugyanannyi pénzt keresnének itthon, mint külföldön, akkor sem jönnének haza. Azt hiszem, ez elég pontosan rámutat a körülmények fontosságára.

Öt-hat évvel ezelőtt én is elgondolkoztam a külföldi munkavállaláson. Több interjún is részt vettem, de végül mindig visszaléptem. Úgy gondoltam, hogy itt nőttem fel, itt tanultam, itt vagyok otthon, itt kell boldogulnom és természetesen a szüleimet sem szerettem volna itthon hagyni, hisz nekik egyre több segítségre lesz szükségük. [Annak ellenére, hogy ők már egyetemista koromban is azt javasolták, hogy menjek külföldre.] Végül meg is szakítottam a kapcsolataimat a toborzó cégekkel.

Néhány évvel később felmerült bennem, hogy országon belül próbálok egy jobb helyet keresni. Kelet- és nyugat-magyarországi kórházakat egyaránt meglátogattam. Minden helyen és azonnal tudtak volna alkalmazni, de sehol nem volt jobb a helyzet. Mindenhol ugyanazok a problémák zsigerelik ki a dolgozókat és mételyezik a közhangulatot. A jelenlegi rendszer borzasztóan beteg voltát jól jellemzi, hogy az egyik Budapest melletti kórház igazgatója azzal próbált csábítani, hogy náluk havi 500-600 ezer forintnyi paraszolvenciát is megkereshetek…Végül maradtam ott, ahol voltam és bíztam benne, hogy egyszer majd csak jobb lesz.

Aztán mégis meggondoltam magam. Egy-két héttel azután, hogy megtudtam, apa leszek, állásajánlatot kaptam egy svédországi kórházból. Abban biztosak voltunk, hogy egy fizetésből nagyon nehezen fogunk tudni lakáshitelt fizetni és gyermeket is nevelni, ezért belevágtam. Nem tudom, hogy mi lesz a vége. Az is lehet, hogy egy fél év múlva újra otthon fogok dolgozni. Alapvetően pesszimistán állok a külföldi munkához, de ha ebbe most nem kezdtek bele, akkor egész életemben a “Mi lett volna, ha…” kérdéssel emésztettem volna magam.

És persze lehet mondani, hogy cserben hagytam a magyarországi kollégáimat és a betegeket. Igen, van egy ilyen olvasata is. Maradhattam volna otthon, pusztán elhivatottságból. Mert a magyar egészségügyet csak a benne dolgozók elhivatottsága tartja egyben. Mert mindig lesz valaki, aki beugrik a másik helyett és elvisz néhány plusz-műszakot (hogy aztán káromkodjon az elmaradt túlóradíj miatt). Mert mindig lesz valaki, aki a havi nyolc ügyelete mellé bevállalja a kilencediket is. A magyar egészségügyet ez tartja életben és a vezetők – aljas módon – épp ezt használják ki.

Tedd szívedre a kezed és válaszolj őszintén. Hasonló helyzetben és lehetőség esetén nem ugyanezt tette volna?