Egy londoni rendőrnő Ajkáról: "A szüleim is keményen megdolgoztak azért, amijük van, én is ezt teszem"
2003 júliusában végeztem: felsőfokú idegenforgalmi szakképesítést szereztem. Nem tudtam, hogy merre tovább... de mindig szerettem volna világot látni. Édesapám anyagbeszerzőként dolgozik, szóval Magyarországot keresztül-kasul bejártam már vele. De az országot addig még egyszer nem hagytam el - mesélte nekünk Zsanett.
Nézegettem a külföldi munkákat, megtaláltam egy au-pair hirdetést, egyből jelentkeztem - folytatta. Beadtam a pályázatomat és egy család 2 héten belül ki is választott. 2003. augusztus 11-én hagytam el Magyarországot.
Két évet töltöttem a családnál, és egy akkor 5 éves kisfiúra vigyáztam – hordtam suliba, és különböző programokra.
Még abban az évben találkoztam Steve-vel. Később ő lett a férjem. Ő segített elhelyezkedni a Coffee Republic-ban, a Bluewater Shopping Centerben. Ide vettek fel kétévnyi au-pairkedés után.
A kávézóban ismertem meg a következő főnökömet, aki átcsábított a saját boltjába. Kézitáskákat és bőröndöket adtunk el. Hat hónapon belül menedzseri posztot kaptam, és 2006-ban áthelyeztek egy másik üzletükbe.
Ekkor vettem első kocsimat, egy kis Citroen Saxot 700 fontért. És ebben az évben mentem férjhez is, 23 éves fejjel.
Egyszobás manzárdszobát béreltünk havi 475 fontért, plusz rezsiért. A lakásom és a munkahelyem közötti távolság ugyan csak 45 kilométer, de általában 2-3 óra volt - a dugók miatt. A sok utazás aztán két kocsimat is elkoptatta. Akkor Steve, a férjem mondta, hogy nem érdemes ennyit futni évi 12 ezer fontos fizetésért, mindenféle juttatás nélkül. Így 2006 októberében felmondtam.
Ekkor jelentkeztem a londoni rendőrséghez és a délkelet-angliai vasúttársasághoz. Mivel mindkét helyen túljelentkezés volt, adminisztratív állást vállaltam Dartfordban a UPS-nél. Bár ez a munka nem tartott sokáig, a kemény munkával simán megkerestem havi 1000 fontot.
Ezt a munkát viszont otthagytam: hívtak a vasúttársaságtól. Házat szerettünk volna venni. Már a Welling állomáson dolgoztam jegykezelőként, amikor értesítettek a rendőrségtől. 2008 szeptemberében kezdtem meg hathónapos rendőri kiképzésemet Észak-Londonban.
Most már évi 28 ezer fontot keresek.
2009 márciusában hosszas keresgélés után találtunk rá jelenlegi otthonunkra.
A házak itt nagyon mások, mint otthon. Kert nem igazán van, és nagy általánosságban csak a régi, lepukkadt házak tágasak. De mi találtunk egy vadonatúj, 2008 végén befejezett házat, mivel a 2008-as hitelválság miatt az építész nem tudta sem eladni, sem befejezni a mellette állót, 125 ezer fontért megnyertük a házat. Kezdésként 12 ezret tettünk le – hatezer fontot mi gyűjtöttünk össze, hatezret pedig szüleim ajándékoztak nekünk kései nászajándékként.
Sokat költöttem a házra, mert magyar hangulatúra akartam átalakítani. Tíz év után lassan elmondhatom, hogy szinte már csak a téglák eredetiek. Havi törlesztésünk jelenleg 840 font, de a ház értéke csaknem a triplája az átalakítások után – kétszobásan vettük, jelenleg 3 szobás és két fürdőszobás, van még egy 3 kocsinak elég beálló is. Jelenleg a tartozásunk 153 ezer font, de már csak 12 évig kell törleszteni a hitelt.
Született 2 gyönyörű gyermekünk 2012-ben, illetve 2014-ben.
Egyikünknek sincsen itt családja. A GYES 8 hónapnyi teljes fizetés, de csak azért, mert a rendőrségnél vagyok – előző munkáltatóimnál 4 hónapon belül munkába kellett volna állnom. Ez az átlagos felépülési idő egy császározásból.
Az első szülés után 8 hónapos kislányomat egy pótmamára bíztam. Közben visszamentem teljes állásba dolgozni, miután a rendőrségnél úgynevezett Childcare Vouchert, azaz gyermekgondozási támogatást kapok, 295 fontot. Az összeget készpénzben nem látom, ebből fizetem a pótmamát, a bébiszittert, majd az iskolát is.
2014-ben megérkezett a kisfiam is. Kivettem a maximálisan megengedett szülési szabadságot, ami 13 hónap, de 8 hónap után csak havi 460 font bevételem volt.
A kisfiam számára az óvoda már jobb megoldás volt, sokat sírt, amit a pótmama már nem bírt idegekkel.
A gyerekek itt az iskolát 4 évesen kezdik. Most szeptembertől már mindketten egy iskolába járnak, reggel 9-től. Ugyan iskolai délutáni elhelyezés fizethető lenne este 6-ig, de ez nem napközi, nincsen foglalkozás. Szerencsére mi megtehetjük, hogy különféle foglalkozásokra vigyük a gyerekeket. Hétfőnként focira és cserkészkedésre, szerdánként úszásra, péntekenként gimnasztikára járnak.
Évente egyszer elmegyünk családi nyaralásra, amikor a Kanári-szigetekre menekülünk feltöltődni, távol az angliai depressziótól. Ez 1600–2400 font körüli összeg. Ha Steve elmegy a gyerekekkel Németországban élő szüleihez, akkor ő a teljes állású gyermekfelügyelő, és ez rám is igaz, ha én megyek haza velük.
Nehezen illenénk már bele az otthoni életbe – a gyerekek is, akik teljesen más ingereket kapnak és jobban felkészültek az életre.
Az idén hagytam őket életükben először magukra két hétre, barátoknál Magyarországon.
Bár a magyart csak törik, simán megállták a helyüket és irtó büszke vagyok rájuk. A nagyszülők is nagyon büszkék, hiszen Sienna volt az első unoka, míg Selvyn az egyetlen fiú. A gyerekek hamar elfoglalják magukat: tableten, játszanak vagy színeznek. Játékokat mindig másodkézből veszünk eBayről, valósággal fillérekért – szüleim már intettek, hogy ezzel vigyázzak, mert nem fogják értékelni, de szerintem ez sokkal előrébb viszi őket, mint más, 4-6 éves magyar gyereket, akiknek egy otthoni óvodában sokkal kevesebb játéka van.
Férjem, Steve, ghánai. Logisztikában dolgozott, majd miután a második gyerekünk megszületett, éjszakai munkába kezdett. A vasútnál hegesztő, ő 1800 fontot hoz haza havonta, és még mindig ugyanannál a cégnél dolgozik. Ő is kemény munkás.
Nem hiszem, hogy a magyar mentalitásommal egy angollal le tudtam volna telepedni. Csak az igénytelenséget és a lustaságot látom tőlük. A külsőségekre nagyon adnak, például rendszeresen cserélik a kocsikat, miközben a házukon látszik, hogy lelakott. A munkában is ezt látom, hiszen én valósággal unatkozom a munkahelyemen, mert beérek és nekiülök a dolgoknak, ők pedig képesek úgy széttagolni a napjukat, hogy a kiadott munkát sem tudják elvégezni.
Cigiszünet óránként, teázgatás – vérlázító, de hát ez a neveltetés és a hozzáállás. Péntekenként már megy a susmus, hogy melyik pubban lesz a tali, ami persze megint csak nem a mi életstílusunk.
Borzasztó, amikor hétfőn a hétvégi beszámolójukat kell hallgatni, hogy mennyit ittak, kivel kavartak és a többi... Csak remélem, hogy a gyerekek látják, mi másként gondolkodunk.
A szüleim is keményen megdolgoztak azért, amijük van, és amit értem és bátyámért tettek. Nagyon büszke vagyok rájuk és tisztelem őket ezért. Tudom, hogy noha sokszor keményen is bántak velünk, a javunkra vált, mert emelt fővel tudok a mai napig járni, tudva, hogy amim van, azt magamtól értem el.
Mert én is elihattam volna a fizetésem, szórhatnám a pénzt. Steve és én nem jelentünk beteget – most szeptemberben, hogy epekővel műtöttek, már az operáció után aznap hazamentem. A munkámba való ingázás miatt csak 3 hét múlva tértem vissza – amit a munkatársak rosszallóan meg is jegyeztek, hogy miért vagyok ennyire buzgó, és hogy ez rájuk vet rossz fényt, hiszen ők hónapokat ellebzseltek volna.
A rendőrségnél két éve jelentkeztem át tanúvédelmi osztályra. Ez már csak hétköznapi, 9-18 óráig tartó munka. A tanúk bíróságra való felkészítése, a rendőrtisztek felkérése a fennmaradt bizonyítékok begyűjtése után és a bírósággal való összeköttetés a munkám.
A plumsteadi rendőrkapitányságon kezdtem, mint jegyzőkönyvező. Ez éjjel-nappalos munka volt, de Sienna születése után az éjszakázás helyett a közlekedési osztályra mentem át, ahol mint iskolai tiszt készítettem fel a 6-14 éves gyerekeket a biztonságos közlekedésre. Londonban 6 éves kortól ingyen használhatják az itt élő gyerekek a buszokat, a vonatokat és a metrókat.
2011 szeptemberében kitüntettek, mert higgadt rábeszéléssel sikerült lefegyvereznem egy, a kapitányságra berontó, zavart elméjű embert. Sajnos még nem találkoztam olyan angollal, akire azt mondanám: tisztelet a kivételnek – még ha a ház gyönyörű is, ha két szót váltasz velük, már rájössz, hogy nem úgy van az. Otthon látom, nemcsak a szüleimtől, hogy ha istentiszteletre megyünk, vagy orvoshoz, hogy az emberek adnak magukra/megjelenésükre, még ha kevés is van nekik – nem úgy, mint itt.
2012-ben kaptuk meg a brit állampolgárságot.
Barátaink inkább külföldiek, vagy homoszexuális (kirekesztett) angolok, mert az "igazi" angolok éreztetik, hogy mi soha nem fogunk tudni beilleszkedni – majdhogynem lenéznek, hiszen tükrük vagyunk, amikor látják a mi portánkat és az övékkel hasonlítják össze. Nem hívnak minket BBQ partira, esküvőre – nem mintha egy cellában szeretnék reggel ébredni, mert nagyon el tud fajulni a dolog, ha a pohár fenekére néznek.
Mindezek ellenére nem költöznék vissza Magyarországra, hiszen ennyiféle képzést, és ezt a fajta életvitelt otthon aligha tudtam volna megtalálni.
