„Beleégett az agyamba a kétéves, halott kislány képe” – fotósunk mesél ukrajnai munkájáról
Elek Krisztián február 24-től járt Lvivben, Kijevben és környékén, Odessában, Mykolajivban és Harkivban. Még készül Zaporizsjába, mielőtt hazatér. Cikkeit, fotóit folyamatosan láthatták a Szeretlek Magyarország oldalán. Most a munkája részleteiről kérdeztük.
– Mit adhat vissza egy háborúból egy újságíró? Láthat és láttathat-e tökéletetes képet?
– Nincs az az ember, aki mindent meg tud tapasztalni és mutatni egy háborúból. Nem tud ott lenni mindenütt, és az sem biztos, hogy adott pillanatban jó helyen van. Nekem is volt olyan, hogy Lvivben voltam napokig, ahol nem volt támadás sokáig, aznap, amikor átmentem Odesszába, Lvivben volt robbantás. Nyilván, minél több időt vagyunk itt, annál többet tudunk mutatni. Egy-egy nagy cégnek könnyebb, mert ők lefedik az országot, csapatokat küldenek minden fontos helyszínre. A BBC, CNN, Washington Post, FOX News és a többiek még cserélgetik is az újságíróikat, nagyjából kipihent emberek tudnak dolgozni. Az olyan szabadúszók, mint én, folyamatosan szerveznek, utaznak, fotóznak. Állandóan harcban vagyunk az idővel, nem akarunk lemaradni semmiről, de próbálni kell anyagilag nem tönkremenni a munkában, ki kell találni, mikor milyen utazásra, helyi segítségre érdemes költeni. Ezért mi szabadúszó fotósok, operatőrök, újságírók összeállunk kisebb csoportokba. 2-3 embernek biztonságosabb az utazás, a munka, és megoszlanak a költségek.
Az idő is nagyon fontos. Rengeteg csapat jön ki 2-3 napra, az nyilván csak egy-egy helyszín, egy-egy történet. Az én két hónapom indult a menekültekkel a határon, majd Lvivben megmutattuk, hogyan nő a tömeg, utaztam velük vonaton, fotóztam fegyverkezelést tanuló vagy tankhálót és élelmiszercsomagot készítő önkénteseket, temetéseket, exhumálásokat, lerombolt falvakat. Szeretném, ha még sikerülne találkoznom Mariupolból menekültekkel.
– Milyen tulajdonságok fontosak egy ilyen úthoz? Bátornak kell lenni például?
– Nem gondolom, hogy feltétlenül bátornak kell lenni. Én például nem tartom magam annak. Azt gondolom, elhivatottnak és konoknak kell lenni, és olyannak, aki képes folyamatos nyomás alatt dolgozni. Fontos, hogy ki tudj lépni a komfortzónádból. Én hetekig egy ablak nélküli aprócska szobában éltem, minimális ruhám volt, enni meg azt ettem, amit találtam, és amire idő volt. Fontos a rugalmasság, mert itt folyamatosan változnak a tervek. Nekem például az első naptól így van. Február 24-én Londonból akartam Kijevbe utazni, a check in pultnál ellenőrizték az útlevelem, amikor jött az értesítés, hogy minden járatot töröltek Ukrajnába, mert Oroszország megtámadta. Kijev helyett Budapestre repültem, onnan kocsival és vonattal jöttem Ukrajnába. Az eredetileg 3 hétre tervezett utam a háború kitörésével meg is hosszabbodott, immár 2 hónapja itt vagyok.
Öreg fotósok mondják, hogy a túléléshez hallgatni kell az ösztöneinkre, ha szarul érezzük magunkat, úgy tűnik, valami nem stimmel, akkor le kell lépni. Fontos szerintem együttműködőnek lenni a kollégákkal, az információcserék segítenének, főleg biztonsági szempontból, bár ez sokaknál nem működik, úgy tapasztaltam sokan versenynek tartják a kinti munkát. Sok női riporterrel is találkoztam itt, de úgy látom, a férfiak vannak túlsúlyban háborús tudósításban.
– Bárki mehet háborús övezetbe? Engedély kell?
– Tulajdonképpen mindenki, életemben először még katasztrófaturistával is találkoztam Lvivben. Ő nem volt újságíró, nem is fotózott, nem is írt, ő tényleg csak meg akarta nézni, milyen a háború. Úgy tervezte, megy a frontvonalba, de arról lebeszéltük, hogy védőfelszerelés és engedély nélkül nekivágjon.
Az adott ország védelmi minisztériumából kell igényelni akkreditációt. Békeidőben hosszabb a folyamat. A háború előtt 5 hetet vártam rá, az oroszok támadása után viszont egy hét alatt kiadták a legtöbb újságírónak, illetve nekem is, mert nekem is újat kellett kérni, háborúsat. Az első akkreditációmmal egy időben szerveztem a fixert. Ő a helyi segítő, aki ismeri a helyszínt, és anyanyelvén kívül beszél legalább egy idegen nyelvet. Van autója, illetve gyakran újságíró, fotós volt. Általában 150-300 eurót kérnek egy napi munkáért, néha kicsit többet is, az adott helyzettől függ. Ezért segít eligazodni, leszervez interjúkat, bejuttat olyan helyekre, ahova átlagember sokszor nem tudna. Akkor is jól jönnek, amikor igazoltatnak minket a katonák. Itt azért könnyedén letartóztathatják az embert, a legkisebb gyanú elég hozzá. Engem egyszer 40 percig tartottak fel, mert egyedül voltam, és oroszul mondtam egy taxisnak, hogy nem értem, ő meg rendőrt hívott rám. Jöttek mindenféle egyenruhások, tízen. Végül kihallgatás és az engedélyem ellenőrzése után elengedtek. Itt pont nem volt velem fixer, így nehezebb volt.
– Mi kell egy ilyen útra? A több vagy a kevesebb a jobb?
– Az eredeti terveim szerint a donyecki régióba mentem volna, ahol február végén -20 fokok vannak. Úgyhogy egy nagy hátizsákkal jöttem, abban sok meleg ruha és hálózsák is volt. Hoztam külső akkumulátort, mert áramhiánnyal is számolni kell. A tervek első borulásánál cuccaim egy részét egy barátomnál hagytam. Próbálok a legszükségesebbekre hagyatkozni. Alapvetően fontos, hogy tudjak dolgozni, ne fagyjak meg, és ne lőjenek le. Szóval kell golyóálló mellény és sisak is. Én eredetileg Kijevben kaptam volna védőfelszerelést. Katonákhoz akartam menni Donbasba, dokumentálni, hogyan élnek. A háború kitörése után azonban már nem sikerült elérnem hozzájuk.
Mellényből legalább 4-es erősségű kell. Feltesszük a PRESS feliratot, így nagyobb a valószínűsége, hogy nem lőnek ránk. Igaz, ez sem életbiztositás, nemrég a Fox News operatőrét lőtték le itt Ukrajnában. Lvivben elég hosszan vártam, hogy beljebb mehessek, így ott is lett a bázisom. Innen utazom az ország különböző pontjaira minimális csomaggal. Csak a kameráimat viszem, a laptopom, a töltőket, két gatyát, két zoknit és két pulcsit. Sok esetben a fürdési lehetőségek sem a legjobbak vagy egyáltalán nincsenek, és a több napos ruhát hordjuk.
Amit vittél, az nem biztos, hogy örökre ott lesz. Elhagytam a kamerám töltőjét, eltört az adapter, ami az angol elektromos eszközeimhez kell. Elvesztettem sapkámat is, és a bakancsom is szétesett. Ezeket háborúban nem is olyan egyszerű pótolni. A boltok üresek voltak, vagy nem is voltak nyitva.
– Voltál életveszélyben?
– Nem azért jöttem, hogy a harcoló tankokkal szembeállva fotózzak. Amit fotózok, azt meg is szeretném mutatni, szóval hosszú távra tervezek. De nagyon félelmetes volt Harkivban egy olyan részen fotózni, ahol folyamatos rakétázás hallatszott a közelemben, de a becsapódás nem látszott a panelházak között. Futnom kellett, a fixerem félúton behívott fedezékbe, hogy fújjam ki magam, mielőtt továbbfutunk az autóhoz.
– Hol alszol, eszel?
– Többnyire szendvicset eszek, nagyon ritkán sikerül főtt ételhez jutni. Az első 10 napban szinte kizárólag kebab volt a menü. Rá se tudok nézni, az otthoni finomságokról álmodom, amit a feleségemmel felváltva főzünk. A szállásaim nagyon változatosak. Egy éjszakát fűtés nélküli, üres lakásban töltöttem. Ahogy egy pillanatra elaludtam, felébredtem a reszketésre. Kint esett a hó, és mínusz 3 fok volt. Ezután egy nappal viszont Lvivben egy nagyon előkelő hotelban kaptam helyet egy éjszakára, máshol épp nem volt hely. Általában olcsó hostelekben foglalunk szállást a kollégákkal, akikkel együtt dolgozunk. Lvivben majdnem két hónapja bérlek egy kapszula-szobát, ez egy ablak nélküli, pici hely, tényleg csak az ágy és egy bőrönd fér el. Nagyon olcsó, a célnak megfelel.
Közeli helyekre a fixer elvisz, távolabbra pedig éjszakai vonatokkal közlekedünk. Olcsó, lassú, késik és kényelmetlen is, de mindig megérkezünk oda, ahova terveztük. A legtöbb vonat a 70-es vagy 80-as évek Szovjetuniójából maradt itt. A kalauznak is szovjet stílusú uniformisa van, nagy tányérsapkával. Priccseken lehet aludni, amik kemények és borzasztó keskenyek. Szóltak, hogy fent aludjunk, mert ha berobbanna az ablak, ne ránk essenek a szilánkok. Féltem, hogy leesek.
Általában én mindig arra utazom, ahonnan menekülnek, de egyszer kipróbáltam menekültekkel együtt is egy másfél órás utat a határig, most 5 óra volt. A teljesen teli vonaton a vécé be volt zárva, a gyerekek pedig sokat sírtak.
Alszunk, ahol bírunk– Kitől vannak információid? Hogyan tudod megértetni magad ott, ahol nem beszéled a nyelvet?
– A fixer az első számú segítőm. Nyilván ukrán, és ukrán szempontból mutat mindent, ahogy mindenki az országban. Objektivitást nem tőlük várunk, igyekszem a szememre bízni magam. Twitter vagy Telegram újságírói és helyi csoportokban találok információkat a történésekről. A liveuamap applikáción pedig látom a hadmozdulatokat. Követem a megérzéseimet, illetve kérdezem a helyieket fixer segítségével, hacsak nem beszélnek angolul. Olyan is van, amikor ők találnak meg. Egyszer az utcán egy önkéntes jött oda hozzám, mert látta a kamerákat a nyakamban. Beszélgettünk és mondta, hogy bevisz egy fegyverhasználati kiképzésre.
– Milyen szabályok vannak? Volt újságíró, akit kiutasítottak az országból, helyiekre pedig büntetés vár egy túl hamar kiadott felvétel miatt.
– Tudni kell, hogy Ukrajnában "martial law" van érvényben, ami statáriumot jelent. Gyakorlatilag hatályon kívül helyezi a normális íróságokat. Vészhelyzet van, így katonai kormány vezet. Az alkohol árusítását is így tiltották be. Itt az átlagnál több szigorítás van az újságíróknak. Egyrészről a technikai fejlődés most ott tart, hogy mindent tudunk élőben mutatni. Ezt nagyon nem szeretnék, mert azt akarják, hogy az oroszoknak minél kevesebb információjuk legyen a rakétatámadásaik sikeréről.
Igy járt a holland újságíró is, aki az odesszai rakétatámadásról adott ki fotót, videót azonnal. Gyakorlatilag államtitkokat adott ki. Tilos fotót vagy videót készíteni úttorlaszokról, harcászati eszközökről vagy katonai objektumokról illetve katonákról is, kivéve, ha maszk van rajtuk, vagy erre személyesen engedélyt adnak. Ez nyomasztó, gondolkodik is az ember a szabály megsértésén, de nem éri meg.
– Van időd pihenni?
– Két hónap után most engedtem meg két napot fotózás nélkül, de tennivaló így is van. Képeket kell rendszereznem és küldözgetnem, ráadásul folyamatosan nézni kell a híreket és szervezkedni is kell, mert hétfőn szeretnék Zaporizzsjába menni. 500-1500 fotót készítek egy nap általában. Ebből kell esténként kiválogatni a legjobbakat, majd szerkeszteni és elküldeni az ügynökségnek. Ez rendszerint este 8 és 10 óra között van. Ez már késő a fotóügynökségeknek. Ők azt szeretnék, hogy 6-ig adjam le a felvételeimet, különben nem veszik meg az újságok.
– Mennyibe kerül több mint két hónapig dokumentálni az ottani eseményeket?
Sokba. Autista fiatalokkal dolgozom gondozóként Angliában, a fizetésem nem rossz, de itt annál többet költök egy hónapban, a bevételek pedig minimálisak. Családi megtakarításunkat élem föl, és kezdetben gyűjtöttek nekem a barátok olyan 200 ezer forintot. Örök hálám nekik, nagyon köszönöm a kedvességüket!
Én még szerencsés voltam, mert a hazatérő újságírók eladják, akár 1500 eurót is kérnek a védőfelszerelésükért. A kiadásaim jelentős része a fixerre megy, illetve a szállásokra, vonatra és kajára. Van, hogy csak csoki van nálam, hogy ha nincs idő enni, akkor valami energiát adjon.
– Melyek a legnagyobb kihívások?
– Nagy kihívás a bizonytalanság biztonsági és tervezési szinten is. A folyamatos szervezés mellett egyeztetni a kollégákkal, a fixerrel, és akkor sem biztos, hogy az eredmény az lesz, amire számítok. Rengeteg energia, idő és pénz megy néha kukába. Legutóbbi példa, hogy egyik kollégával megbeszéltük, hogy találkozunk Odesszában, onnan átmegyünk Mikolajivba. Azt mondta, jön hétfőn, másnap kedd vagy szerdát ígért, majd harmadik nap közölte, hogy elmegy ellenkező irányba. Elvesztegetett idő, pénz vonatra, szállásra, és a leszervezett fixer is bukott.
A legnagyobb kihívás nyilván az érzelmi teher. Amikor látom a halott kétéves kislányt a sírgödör szélén, az exhumálás után.
Készítettem egy közeli fotót róla, de csukott szemmel. Később persze megnéztem, és beleégett az agyamba, mindig látom a kék overalljában. És az emberek megkérdőjelezik, hogy ez a háború tényleg van-e, hogy nem az ukránok mészárolják a saját népüket vagy színészeket alkalmaznak? Ez nem egy akciófilm, ahol 10 millió statisztát meggyőztek, hogy dolgozzanak együtt a kormánnyal, pártállástól függetlenül. Volt egy szemtanú, aki látta a kislány és a családja meggyilkolását, majd ő is temette el őket. Olyan fájdalmat láttam az arcán, amit aligha tud valaki eljátszani.
Ami két hónap alatt tönkrement itt, évtizedek alatt is csak a töredékét lehet helyrehozni.
