KULT
A Rovatból

Kevesebb vér, káromkodás és meztelenkedés – sokat fejlődött, de nem csap oda eléggé a Vaják új évadja

A második évad kevésbé véres, kevésbé dinamikus, de a Káosz, mint tudjuk, nem mindig azt hozza, amire számítunk.


Nem mondanám, hogy a Netflix Vaják sorozatának könnyű a helyzete. A könyvsorozatnak rengeteg rajongója van, és valószínűleg jobban ismerik ezt a fantasy világot, mint maguk a sorozat alkotói. A videojáték-sorozatnak három fő része van, amiket nagyon sokan ismernek, számtalan "év játéka-díjat" zsebeltek be, és ők sem minden esetben ragaszkodtak az alapanyaghoz. Mindezek mellett pedig ki kell elégíteni az egyszeri nézők elvárásait is, akik csak szórakozni akarnak azon, ahogy Henry Cavill szörnyeket gyilkol.

Az első évad nekem nagyon tetszett,

ügyesen tördelték meg a cselekményt, érdekes volt rájönni, hogy a különböző karakterek történetei hol helyezkedtek el térben és időben. Az is folyamatos izgalmat tudott adni, hogy a szálak hol érnek majd össze. A második évad ezzel teljesen felhagyott, ami logikus, hiszen már találkoztak egymással a fő karaktereink. Sajnos ez azt is jelentette, hogy elköszönhettünk ettől a különleges dramaturgiai megoldástól.

A Vaják második szezonja teljesen lineáris narratívát követ.

Ugyan több szálon zajlik a történet - kontinensen átívelő politikai szálak, kegyetlen macska-egér harc a hatalmasok játszadozásai közben, háborúk és békék indulnak el egy-egy merénylet miatt – de sajnos ez fele annyira se lesz érdekes, mint Geralt és Ciri szála.

Mivel az első évad végén Yennefer elszakadt a varázslóktól Sodden mezején, így ő most kapott egy saját történetszálat, ami bele-bele fonódik Geralték történetébe. Illetve Nilfgaard boszorkánya, Fringilla is komolyabb hangsúlyt kapott, de amíg

Yennefer kalandja érdektelen, addig Fringilláé szinte már-már unalmas.

Alig vártam, hogy ezeknek a részeknek vége legyen, és visszatérhessünk Geralthoz és Cirihez. Ezek a részek azért is lehetnek más hangulatúak, mert szinte teljesen a sorozat írói találták ki. Yennefer ezen történetei sehol nem szerepelnek, sem a CD Projekt RED játékaiban, sem Sapkowski műveiben. Sajnos az átívelő történet megfelelő háttérismeret nélkül, az egyszeri nézőnek szinte érthetetlen lesz.

Mi is az a Zord vadászat, vagy miért fontos Ciri Ősi vére, ezek mind olyan kérdések, amelyeket a sorozatban csak megemlítenek,

hogy elképesztően fontos dolgok, mégsem magyaráznak meg ezekből szinte semmit.

Technikailag nem lehet belekötni semmibe: a fényképezés, a zene, a kosztümök, az épületek, minden mintha a játékokból vagy a könyvek lapjaiból köszönne vissza. A városképek gyönyörűek, még akkor is, ha sokszor nem is nagyon tudtuk, hogy melyik várost is látjuk – azért egy ennyire sok helyszínen játszódó sorozatba tehettek volna ismertető feliratokat is, hogy éppen melyik helyszínt látjuk.

Az effektek terén azért egyszer-egyszer kilóg a lóláb,

főleg az évad végén megjelenő baziliszkuszok elleni harc néz ki gyengébben. Látszik, hogy vér, káromkodás és meztelenkedés terén pedig megpróbálták visszafogni magukat a készítők, ami teljesen érthető, hiszen minél több emberhez szeretnék eljuttatni a szériát, viszont az eredeti Sapkowski-féle világ kegyetlen, véres, mocskos és tele van erőszakkal, rasszizmussal és szexszel. Itt jóval fogyaszthatóbbá tették Geralt világát, de el is távolodnak az alapműtől.

Jöjjön talán a legjobb rész: a színészek. Nem tudom eléggé dicsérni a castingot. Engem nem zavar a Netflix hatás: gyakori nem-és rasszváltás, hogy a sorozatba kevésbé lehessen politikai korrektség terén belekötni. Így főleg nem probléma, hogy ennyire tehetséges és jó színészeket találtak a karakterek eljátszásához. A Nenekét játszó színésznő lehet, hogy nem úgy néz ki, mint ahogy a könyvben megismertük, de a karakter végül pont úgy viselkedik, ahogy elképzeltük.

Yennefer például kevesebbet szerepel,

a történet szempontjából kevésbé fontos az ő szerepe, mint az előző évadban, de még mindig zseniális. Henry Cavill továbbra is tökéletes Riviai Geralt, de a legnagyobb fejlődésen talán Freya Allan, alias Cirilla hercegnő esett át. Nem csak a karaktere lépett nagyot előre, hanem a színésznő is. Számomra a legnagyobb kincs Kim Bodnia Vesemirje volt a második évadban. Az öreg, megkeseredett vaják, aki próbálja életben tartani nemcsak a szakmát, hanem a fiaiként kezelt vajákokat is. Joey Bartey-t is jó volt látni Kökörcsin szerepében, aki láthatóan kigyúrta magát az egy darab ing nélküli jelenetére. Ő volt a kötelező comic relief, aki nagyon jó, hogy visszatért a rettenetesen komor sorozatba, még ha nem is látjuk sokat. A többi színészt is csak dicsérni lehet. Eamon Farren Cahirja is több szerepet kapott, Mecia Simson Francescája szintén tökéletesen eltalált, de ez majdnem minden fontosabb karakterre elmondható. Egy szereplő talán mégis kivétel, az Emhyrt játszó Bart Edwards.

Őt a könyvben öregebbnek ábrázolták, illetve a játékokban is Charles Dance hangján szólalt meg, aki sokkal inkább egy tisztelet parancsoló,

keménykezű uralkodó képét festette, nem úgy, mint Bart Edwards jóképű fiatalabb Emhyrje. Azért nem szeretném még teljesen leírni, hiszen a későbbiekben nagy valószínűséggel többet fogunk vele találkozni.

Amibe a könyvek és a videójátékok hatalmas rajongójaként bele lehet kötni, hogy a második évad jóval lassabb lett, mint az első.

Engem nem az zavart, hogy ki-kicsoda, vagy a helyszínek sokasága,

(sőt vártam egy-egy karakter feltűnésére, akik később nagy szerepet fognak vállalni a kontinens világában – pl.: Philippa Eilhart vagy Emhyr var Emreis.) hanem az, hogy az ötödik résztől indul csak be igazán az évad, ami nem lenne gond egy 24 részes sorozat esetében, de egy 8 részes sorozattól azért nem ezt várnánk. Főleg az első évad tapasztalatai alapján. Érthető, hogy kicsit lassul az elején a történet, de túlzásnak érzem, hogy amíg Cirit kiképzik, és megy a nyomozás a származását illetően, addig nézhetjük Yennefer szenvedését és Fringilla unalmas politikai játszmáját a zseniális nevű Cahir Mawr Dyffryn aep Ceallachkal. A történet így, hogy lineárisabb lett, sokkal érthetőbb, de sajnos eseménytelenebb és sokkal lassabb is.

Azért a végére rendesen felpörög a cselekmény,

de ezt kivárni olykor elég unalmas.

A rajongóknak csak ajánlani tudom a sorozatot, hiszen ők minden másodpercben fognak találni valamit, amin elgondolkodhatnak, de az biztos, hogy a Netflix-sorozat egyre inkább el fog távolodni az alapműtől, illetve valószínűleg közeledni fog a játékok vonalához, gondolva például a Zord vadászatra. Ezt viszont el kell fogadnia minden rajongónak, aki tervezi tovább nézni a sorozatot.

Azok, akik csak a sorozatot ismerik, nekik kissé nehezebb dolguk lesz,

de úgy gondolom a Vaják világa kellőképpen magával ragadó, ami feledtetheti a kissé bonyolult történetszálakat. Azért remélem mások is nagyon fogják várni a harmadik évadot, vagy kedvet kapnak a könyvhöz és a játékokhoz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk