prcikk: Térdtől amputálni kellett az ismert tévés lábát - most közösséget épít olyanokból, akik átéltek hasonló szenvedést | szmo.hu
KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Térdtől amputálni kellett az ismert tévés lábát - most közösséget épít olyanokból, akik átéltek hasonló szenvedést

Máté Roland televíziós, újságíró életét fenekestül felforgatta egy péntek esti buli. Most több százan követik a blogját, amin őszintén leírja, mi történt pontosan és min megy keresztül.
Kapás Csilla - szmo.hu
2018. szeptember 28.



'Egy pillanat… csak ennyi és semmi több… egy pillanat, ami talán mindent, talán semmit nem változtatott meg.' - így kezdi frissen indított blogját Máté Roland, a szegedi származású, ismert újságíró. Ha valaki eddig bulisnak tartotta magát, azt még szorozza meg százzal, ilyen volt eddig Roland... És várhatóan ilyen is lesz, mert a rengeteg bátorító üzenet hatására érzi, ki tudja hozni a helyzetből amit ki lehet.

Anyukája szerint a kis Roli „gyerekként szerette a szépet, mindig vidám volt és pozitív hozzáállású.” Roland jó hangulatának és erejének másik titka, hogy álmai munkáját végzi: 18 éves kora óta dolgozik a médiában, rádiózott, tévézik, rendezvényeken műsort vezet, családja és barátai pedig kitartóan segítik.

Rolinak nem ez az első harca, 14 éves korától vesebeteg. Akkor sem adta fel, amikor hízott, fogyott, kihullott a haja. Egészen abszurd, hogy élete legnagyobb félelme az volt, hogy a lábaival egyszer történik valami.

Hogy miért éppen ettől félt? Fogalma sincs róla: „Ne kérdezzétek, nem tudok rá választ adni...talán pont azért, mert mindig mentem. Én az elmúlt éveimet úgy éltem meg, hogy nincs betegség, nincs gond, nincs semmi, csak carpe diem van! Az elmúlt években én csak dolgoztam, buliztam és éltem az életem. Fesztiválok, barátok, bulik, évekig fix kapcsolat majd miután az véget ért, jöttek a lánykák szépen sorban, én pedig minden napot imádtam, de mindeközben persze – én azt gondolom és szerintem a kollégáim is – felelősségteljesen dolgoztam...

'

Ne éljük meg a drámát túl drámaian

Roland a miértekre soha nem kereste a választ, hát nem keresi most sem. Azt, hogy amputálták, ő úgy kommentálja, hogy a „nagybetűs belelábatlankodott” imádott életébe…

„32 éves vagyok, az előtt a bizonyos pillanat előtt másfél hónappal ünnepeltem a születésnapomat...imádom az életet két vagy három, de mindenképp két lábbal megélni… Egy szóval hedonistának tartom magam.”

Máté Roland az a típus, aki minden nőben meglátja a csodát, aki minden percet értékel, falja az életet. Folyton azt hallja, hogy nagyon jól kezeli a történteket... De mi lesz így, hogy bal lába térd alatt nincs, és egyelőre a jobb lábát sem tudja használni? Először is azokból szeretne közösséget formálni, azoknak erőt adni, akiknek a sorsába szintén belelábatlankodott az élet…

„Itt kezdődik az én blogom/vlogom, valami „rolisat” akarok.” – írja, és hozzáteszi, hogy a tragédiákat, ha már egyszer túléltük, tilos túl komolyan venni: „Ne éljük meg azt a bizonyos pillanatot és az azt követő napokat nagyon drámaian. Pedig az én esetem korántsem egyszeri műtétből állt, nagyon nem…”

Az a bizonyos péntek este

„Jött az a bizonyos péntek este: forró júliusi hétvége, munka utáni lazulás… rengeteg ital, hangos zene, tánc, tömény cigifüst, mert naná, hogy cigizni is imádtam. Mindenki táncolt, mint a 90-es években:D Egyszóval a buli a tetőfokán... ’simi’ egy gyönyörű lánnyal…”

A tragédia előszele volt, amikor Roli kiment a mosdóba és ott összeesett: '”Hajnali két óra körül...kezdetét vette az új életem...ez volt az utolsó péntek este, amikor még két lábam volt...”

Az éjszakán, amikor Roli rosszul lett, azt hitte, az italába tettek valamit. A mosdóban elsötétült számára a világ, szenvedett, nem tudta, hol van:

„Kérdezgetem magamtól, mi történik velem? Faltól falig esek-kelek, beverem a fejem egy nagy tükörbe és csak a falak tartanak meg... tudom, hogy ez nem normális, hogy nem vagyok részeg”.

Élő bejelentkezés a temetőből

„Igen, volt bennem, olyan érzés, hogy lehet, meghalok, mert minden elsötétült... de közben vigasztaltam és nyugtattam magam, hogy ha ennyi volt, mit tudok tenni... akkor legyek nagyon hálás az életnek, mindazért, amit eddig adott...de aztán rögtön bevillant, hogy na a francokat,valaki jöjjön már be a mosdóba... és segítsen, mert nehogy már pissoir-ok között legyen vége az életemnek...:D”

Hiába húzta ki végül valaki a szabad levegőre... Mentőt nem hívott senki, viszont hallotta, ahogy azt mondják a feje fölött: a srác nagyon kiütötte magát, nagyon szétcsúszott. Roland nem haragszik, sőt, megjegyzi: „Hajlamosak vagyunk egyből ráhúzni valakire, hogy részeg vagy épp drogos, ha nagyon szarul fest… pedig lehet, épp... az életéért küzd... de ezért haragudni bárkire is, nagy butaság lenne, mert valószínűleg sajnos én is belefutottam már ebbe.”

Egyedül húzta magát a kis Tisza-hídon, ami a szórakozóhelyet összeköti a szárazfölddel, beleeshetett volna a folyóba. Lassan visszanyerte a látását, tudott járni. Nagyon izzadt, de képben volt. Hátrahagyta a gyönyörű lányt, akivel odabent ismerkedett, beült egy taxiba és hazament. Rengeteg vizet és tejet ivott, közben befutottak a barátai, orvost akartak hívni, ő nem engedte. Azt gondolta, jól van.

Másnap reggeli tus, kávé és cigik után élőben jelentkezett a déli híradóban: viharkárokról tudósított egy temetőből... „Morbid, kurvára morbid, de az eddigi utolsó élő bejelentkezésem egy temetőből volt, onnan ahonnan, mint később kiderült tényleg csak egy hajszál választott el, mert már akkor amikor bejelentkeztem, kezdett összeomlani a „rendszer''... a srácok hazavittek, mármint a kollégáim.”

Barátainak azt hajtotta: „Felejtsük el...valaki valamit rakott a piámba…”

Telefon a szoba végében

Amikor újra egyedül maradt, lefeküdt egy kicsit pihenni. Arra ébredt, hogy iszonyatosan görcsöl a dereka, közben felhívta a „gyönyörű lány”, akivel este ismerkedett. „Kemény férfit játszva azt mondtam neki, nemsokára visszahívlak, csak épp keres a szerkesztőm, most le kell hogy tegyelek…”

Persze nem ezért tette le a telefont. Hasra esett a nappali közepén.

„Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy kurva nagy a baj és nagyon megijedtem, hogy lebénultam... a telefonom a szoba végén, de közben már menni nem tudtam, nem tudtam felállni, nem tudtam használni a lábaim...így hát fogamat összeszorítva elkezdtem a padlón hason csúszni...hol a székek lábába, hol a szőnyegbe kapaszkodva előre haladni a telefonért, hogy hívjak segítséget...de közben a fájdalom semmihez nem hasonlítható volt, semmihez…”

Végre elérte a telefont, hívta a mentőket.

„Az első válasz az volt, vegyek be magnéziumot és jönnek, ahogy tudnak… majd szóltam a barátaimnak, hogy jöjjenek haza, mert nagy a baj…” Aztán újra hívta a mentőket.

A családomnak ne szóljatok

„A barátaim odaértek és azt az arcot soha nem felejtem el, ahogy rám néztek…gondolom, nagyon szép voltam... :D ekkorára a lábaim már majdnem feketék voltak.

És akkor elindult a nagy küzdés velük együtt, soha, de soha nem felejtem el nektek Petra, Ági, Krisztián, amit akkor megtettetek értem, mint az állat mindannyian elkezdtek masszírozni, vért akartak juttatni a lábaimba. Bíztam benne, hogy itt semmi gáz nem lesz, mert nem lehet. Megérkeztek a mentők, örökkévalóságnak tűnt...kaptam injekciót... egy műszerrel megnézték a keringést a lábamban... A kiérkező orvos ezután azonnal rohamkocsit kért, akik villámgyorsan nálam voltak. Percekkel később már a sürgősségi osztályon találtam magam."

Barátai ott voltak, de azt kérte, a családjának ne szóljanak, Szegedtől 150 km-re élnek, nem akarta, hogy aggódjanak. Azt gondolta, másnapra semmi gond nem lesz. 'Közben megjöttek az eredmények, artériás elzáródásom volt...azonnal meg kell műteni...'

Szó nem volt amputációról. Esteledett. Roli a blogjában így kommentálja a klinikán történteket: „Egyedül az életkedvem volt mindennél színesebb... vigasztalt, hogy azt mondták, az egyik legjobb érsebész fog operálni... nemcsak mint orvos, de mint ember is az egyik legértékesebb, akit valaha ismertem.” Erről az orvosról még sokat ír majd a blogban.

Még csak az operációra készítették, amikor megérkezett a család. Persze, hogy szóltak nekik a barátok. „Kitoltak a folyosóra, vittek a műtőbe… csak anyukám arca van előttem, ahogy hulltak a könnyei és én mondtam neki: ’jajj, anyu, ne csináld már ezt, bevisznek... holnap jót nevetünk az egészen’.

Eszembe nem jutott hogy... még lesz két műtét és... hamarosan felteszik a kérdést hogy az életem vagy a lábam...”

A műtős lánnyal flörtölt, az orvostól pedig azt kérte, hogy – a kint várakozók kedvéért – mentse meg az életét.

Megpróbálták a vérrögöket levezetni, térd alatt azonban továbbra sem volt keringés a bal lábban. Újabb négyórás műtét.

„Intenzív osztályra kerültem és egyre többen tudták meg mi történt velem. Az osztály előtti folyosón - elmondások alapján - szinte mindenhol az én családtagjaim, barátaim, kollégáim, ismerőseim és még az exem, sőt voltak ott csak majdnem exeim is, de még a „gyönyörű nő "is ott volt …- ezek szerint mégsem voltam hozzájuk olyan rossz:D :D”

Kettesével mehettek be hozzá. „Mindenki csak puszilt, szorította a kezem és adta az energiát. Mert tudták, előttem senki nem sírhat:D És nem is sírt... Pedig...küzdöttem a lábaimért és ekkor egyre erősebben már az életemért... Ilyenkor, úristen, de küzdünk, pedig hányszor de hányszor elhagyja az ember száját, hogy „bárcsak megdöglenék, vagy inkább meghalok.”

„Amikor ott vagy... legalábbis közel hozzá, ajj de rohadtul küzdesz érte..és tényleg akárki bejött hozzám, mondtam neki, hogy nyugi már, nemsokára megyünk bulizni, nincs baj, hamarosan minden rendben lesz…”

Csakhogy estére eljött az a bizonyos pillanat.

Életem vagy a lábam

„Elém állt az általam annyira csodált és minden tiszteletet kiérdemelt orvos. A következőt mondta: ’Roli, újra meg kell műtenünk. Van egy lehetőség még, hogy megmentsük a lábát, de ennek mindössze egy százalék az esélye, hogy sikerül, de egyre nagyobb az esélye annak, hogy elvesztjük, ha nem az amputáció mellett döntünk. Először azt mondtam, próbáljuk megmenteni a lábam...

Édesanyám és szeretett kolléganőm ott állt mellettem és beszéltünk, láttam rajtuk, hogy nem jó döntést hozok: láttam a félelmet a szemükben. Mert lényegében, ha az egy százalék esély nem jön be, akkor is megtörténik az amputáció, és közben eltelik annyi idő, hogy az életemért fognak küzdeni kézzel-lábbal.”

Még egy orvosnő azt javasolta, hogy válassza az amputációt. „Ekkor azt mondtam: oké, essünk neki, kezdjünk bele, adják a papírt aláírom – és azt mondtam - nyessék le! Nincs mese, de félelem bennem továbbra sem volt.”

Azonnal visszatolták a műtőbe, egy nap alatt ekkor már harmadjára.

„Mikor vittek, tudtam, hogy ezek az utolsó perceim, másodperceim, hogy két lábbal a világ felett vagyok, de tudtam, nincs más választásom… mert én élni akarok, és hát akkor már azon gondolkoztam, hogy így is lehet ám élni...és nem is akárhogy...

Hát újra láttam a szép szemű műtős nőt, ugye ekkor már harmadjára... naná, hogy elnyomtam egy poént, hogy a bal lábamat vágják le, ’nehogy nekem a jobbat aztán megint jöjjek vissza...’ Hát ilyen „jókedvűen” és bizakodóan szenderültem álomba, utoljára vetettem egy pillantást a bal lábamra megköszöntem neki az elmúlt 32 évet…”

Szebb útban reménykedett

Az élet persze ezt a kártyát nemcsak Rolandnak, hanem közvetve a barátainak is dobta, így fogalmaz Bálint K. Gergő rádiós műsorvezető, népszerű ceremóniamester, aki így biztatja barátját közösségi oldalán blogja elindításának apropóján:

'Ki az, ha nem éppen Ő, aki most is a leginkább előremutató, és pozitív egy ilyen komoly kihívással a vállán?

Csodálattal és büszkén figyelem azt, ahogy kibontakozik az új élethelyzetben, és abban a blogban, amelyet ajánlok bárkinek, de főként mindenkinek, akik apró sz@rságok miatt érzik úgy, hogy valami még, már, vagy most nem teljes az életükben.'

Százával érkeznek a bátorító üzenetek. Roli táncos ismerőse, Kriszti például Mallorcáról kívánt szerencsét a bloghoz: „Mit se'nekem 2500 km, én innen is melletted vagyok és bármikor, bármiről legyen is szó, ledobom a táncos ruhát és repülök. Várom a következő textet, ezzel másoknak is segítséget nyújtasz”.

Vigyázat, spoiler!

Kérem Rolandot, spoilerezzen egy kicsit, mi lesz még a blogban? És persze meséljen, hogy van mostanában.

„Szegeden, az albérletemben lábadozok, ahol családtagjaim, de legalábbis édesanyám folyamatosan velem van...és a barátok is folyamatosan jönnek, emellett folyamatos orvosi ellenőrzés alatt állok. És itthon is gyógytorna és kötözések minden másnap, de

hamarosan kezdetét veszi az igazi nagy kaland, a rehabiltáció, ami akár hónapokat igénybe vehet, végül is ez az új lábam érkezése, azután pedig kezdődik az élet, szerintem sok kalandot, izgalmat rejteget az élet még nekem, mint ahogy másoknak is,

és ezt szeretném majd megosztani a blog olvasóival, egészen addig, amíg azt érzem van létjogosultsága…”

Félt, hogy mit gondolnak róla

Megkérdeztük Rolit, korábban, tévés szerkesztőként is szeretett-e írni, vagy csak a műtét, a kényszer hozta a változást, hogy a mikrofont klaviatúrára cserélte.

„Nagyon könnyen megy az írás, csak jönnek és jönnek a gondolatok, hiszen minden megtörtént velem, ez nem egy eredeti forgatókönyv, ez egy adoptáció, amit az élet megírt, én pedig most csak emlékezem. Nyilván az érzéseimet akarom inkább kidomborítani, hogyan éltem meg, hogyan élem meg a mindennapokat, milyenek lettek az emberi kapcsolataim és tényleg az a célom, hogy ezáltal segítsük egymást: akik hasonló cipőben jártak, járnak, vagy ettől sokkal nehezebb helyzetben vannak. Mert nagyon sokan vannak nálam nehezebb helyzetben, komolyabb betegségekkel, problémákkal küzdenek, hátha nekik is tud a blog valamiben segíteni. Meg egyszerűen jól esik ’kiírni’ az érzelmeim…de sok semmiképp nem akarok lenni, ez nem magamutogatás, erről szó nincs.”

Gyerekkorában is közel áll hozzá az irodalom, több rövid mesét, novellát írt, és naná, hogy szerelmes verseket is. Igaz, sokkal kevésbé rajongott a kötelező olvasmányokért, mint mondjuk a nőkért… de az irodalom órák lenyűgözték. Azt mondja, „a versírás szépen elkopott, de a munkám miatt szinte mindennap kellett alkotni valamit, így megmaradt az írás…”

Mi lesz a munkahellyel?

Aggódva kérdezem, mi lesz így, ha a munkája volt a szenvedélye? Keresik még? És azt mondja, igen, visszavárják:

„Naná, hogy visszatérek, imádom a munkám, rajongok érte! Ez nyilván annak függvénye, hogy mikor lesz meg a lábam, hogyan tudok vele közlekedni, de nagyon várom, hogy dolgozzak.

Szegeden és Budapesten olyan munkatársaim, barátaim vannak, akik előtt az összes kalapom megemelem, ideértve a riportereket, vágókat, operatőröket és a vezetőimet egyaránt. Folyamatosan érdeklődnek, segítenek és várnak vissza. Ami igazán nagyon jól esik, hogy bárhol, ahol eddig dolgoztam vagy akár nem dolgoztam, tehát nem közvetlen kollégáim, az ők részükről is elképesztően sok szeretet, támogatást kapok.”

„Jövő-menő ember vagyok, aki most, hát… nem túl sokat ’jön-megy’”

Milyen hatással lesz a blog az olvasókra? Mindössze kettő bejegyzés, sok száz lájk és hozzászólás alapján Roli azt mondja, máris nagyon jó hatást tapasztal, erőt merítenek a történetéből. A folyamat nem csendben zajlik, az olvasók hangot adnak hálájuknak, Roland számára is hihetetlen, mennyi levelet, üzenetet kap, amelyekben ismerősök és ismeretlenek azt írják, nekik ez nagyon jól esik, segít nekik. Rolandnak pedig jól esik, hogy így segíthet.

„Iszonyatosan fura érzés, pedig nagyon félve kezdtem bele, féltem, hogy azt mondják, mit reklámozza itt magát, stb, stb...:D De én tényleg azért kezdtem bele, mert egyrészt tényleg az lebegett a szemem előtt, hogy hát miért ne lehetne ezt jókedvűen megélni és ezzel támogatni másokat, másrészt kapcsolatteremtés nekem a külvilággal is, hiszen én egy nagy jövő-menő ember vagyok, akik most hát nem túl sokat „jön-megy.” Szóval pozitív nagyon pozitív hatással van és lesz az olvasóimra.”

Épül egy közösség, már nem csak szegediek, már nem csak kollégák, barátok várják a „blogterápia” folytatását. Roland maga sem tudhatja, hogyan alakul majd az élete, most azt mondja, blogjában két-három bejegyzés után véget érnek a kórházi kalandok...és folytatja minden másról, őszintén:

„Szerelemről, családról, barátokról, rossz napokról, a magatehetlen állapotomról, mert lesz ilyen bejegyzés. És persze arról is, amikor kezd majd hiányozni a szex is, na ekkor már tudtam, hogy na kezdek alakulni. :D De komolyan, így volt. :D”

Mire mindezt befejezem, Máté Rolandnak megjelenik egy újabb bejegyzése a blogon: kólát rendelt a műtétkor, ébredés utánra. „Megláttam a hatalmas pólyába betekert műtött lábam…” – írja. Történetének folytatása ITT követhető.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Videó: ruandai gyerekek éneklik a KFT Afrika című dalát
A ruandai gyerekek örömmel és elképesztő fantáziával dolgozták fel a KFT dalát. Az egész egy magyar önkéntes ötletéből indult, de ami utána történt, arra senki sem számított.


A KFT legendás slágerét, az Afrikát éneklik magyarul ruandai utcagyerekek egy videón, ami február elején valósággal letarolta a magyar internetet.

A megható produkció mögött azonban egy sokkal mélyebb történet húzódik meg. A Közel Afrikához Alapítvány számolt be arról, hogy

a felvétel ötlete egy magyar önkéntestől, Tóth Szabolcstól származik, aki megmutatta a számot a gyerekeknek. A többi már az övék: maguktól kezdték leszedni a magyar szöveget, majd jöttek az ötletekkel.

Eljátszották a puputevés részt, belevittek akrobatikát, sőt, az elejére egy edényeken dobolt ritmust is rögtönöztek. Minden, ami a videón látható, az ő kezdeményezésük és fantáziájuk eredménye.

A videóban szereplő gyerekeket a Közel Afrikához Alapítvány önkéntesei támogatják, együttműködve a helyi Akagera Good Neighbors szervezettel. A közös zenélés mellett a mindennapokban is segítik őket: korrepetálnak, sportolnak, drámajátékokat játszanak velük. A cél a stabil háttér megteremtése és az iskoláztatás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Tulipán tud kosarat keresni a boltban, felveszi a pénzérmét, illetve megmutatja, hol a kuka, a lift és a hívógomb” – ilyen az élet egy vakvezető kutyával
Kadelka Zsófia mesélt nekünk a látássérülteket érintő tabukról, a hétköznapi kihívásairól és arról is, hogyan lehet jól segíteni egy látássérültnek az utcán. Vakvezető labradorjával olyan erős kapocs tartja össze, hogy szinte érzik egymás rezdüléseit.
Tóth Noémi - szmo.hu
2026. február 13.



Kadelka Zsófi látóként nőtt fel a „boldog tudatlanságban”, és 21 évesen derült ki a betegsége egy szemészettől teljesen független kórházi kivizsgálás alkalmával, de pontos diagnózist csak egy-másfél évvel később kapott. Kiskora óta szemüveges volt, de két éve már azt sem hordja a látásromlás mértéke miatt. A látása ugyanis folyamatosan romlik, és nem tudni pontosan, hogy mennyi ideig fog még látni legalább fényeket és sziluetteket, ahogyan most.

A jelenleg 27 éves budapesti lány a képzőművészeti gimnáziumban szerzett textilműves végzettséget, és jelenleg passzív féléven van az ELTE Szociológia szakán. Aktívan dolgozik: HR területen, megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásával foglalkozik egy sportáruház központjában, emellett önkéntes a Baráthegyi Vakvezető és Segítőkutya Iskola Alapítványnál. Tulipán, a vakvezető kutyusa hű társa a mindennapokban.

– Mióta van neked ez a tüneményes labrador? Milyen folyamatokon kellett keresztülmenned ahhoz, hogy kaphass egy vakvezető kutyát? Hogyan zajlik egy ilyen jellegű összecsiszolódás a segítő kutyával?

– Tulipánnal három éve alkotunk egy csapatot. A diagnózis után egy rehabilitácós központhoz fordultam, és ők segítettek beadni a kutyaigénylést – nekem ekkor már olyan szinten volt a látásromlásom, hogy igényelhettem kutyát. Egy átfogó kérdőív kitöltése után az alapítvány felvette velem a kapcsolatot. Először ekkor találkoztam Tulipánnal, akit „demo kutyaként”, csak kipróbálásra hoztak nekem. Első látásra szerelem született a találkozóból, és hamar igent mondtunk egymásnak. Ezután egy bentlakásos képzésen vettünk részt, és elkezdtük a közös munkát. Itt megtanultam a kutya irányítását, magát a közlekedést, a kutyaápolást és természetesen már itt elkezdődött a kapcsolódás, ami azóta tovább mélyült. Az igazi összecsiszolódáshoz idő és folyamatos odafigyelés, törődés, néhol hibázás, korrigálás is szükséges. Ez egy hosszabb folyamat. A képzés után hazavittem Tulipánt – pontosabban ő vitt haza engem –, és immár egy csapatként vágtunk neki a mindennapoknak. Heti rendszerességgel jött hozzánk a kiképző, és pár hónap után letettük a közlekedésbiztonsági vizsgát, ami által hivatalosan is elismert páros lettünk.

– Mondasz néhány konkrét példát, hogy miben és hogyan segít téged a kutyád a hétköznapi rutinjaid, életviteled során – a biztonságosabb közlekedésen túl?

– Amellett, hogy Tulipán nagyon jól végzi a munkáját, vannak dolgok, amik nem feltétlenül a közlekedéshez kapcsolódnak. Tuli kiváló tárgyfelvételben, és ez nagyon hasznos látássérültként: nem kell végigtapogatnom a talajt, ha valamit leejtek.

Tulipán nagyon szolgálatkész és legtöbbször magától a kezembe adja az elejtett tárgyat. Igen, pénzérmét is fel tud venni, és nem, nem nyeli le! A vakvezetőkutyák tudása nagyon összetett, és túlmutat a szoros értelemben vett közlekedésen.

Az alapvető fegyelem az alap, tudnak tárgyat felvenni. Tulipán tud kosarat keresni a boltban, illetve kukát is, ha szükséges, sőt, a liftet, illetve a hívógombot is megmutatja, hogy csak pár készséget említsek. Ha viszont félreteszem, hogy ő szolgálati kutya, egy olyan hű társ is, aki ott van velem a legnehezebb pillanatokban is. Ugyan nem tud beszélni, de olyan kifejező módon tudja elmondani, amit szeretne, hogy meg sem lepődnék, ha megszólalna. Olyan erős kapocs tart össze minket, hogy szinte érezzük egymás rezdüléseit – ehhez nincs szükség látásra.

– A sportáruház, ahol dolgozol, évente céges sportnapot tart, amelyen a közösségimédia-oldalad egyik posztja alapján ti is részt szoktatok venni. Milyen tapasztalataid vannak a munkahelyi közegben – az elfogadást és empátiát tekintve –, és mi az, ami a legnagyobb nehézséget jelenti számodra a munkavégzésed kapcsán?

– A diagnózisomat nem sokkal a Decathlon előtt kaptam, így ez volt az első munkahelyem, ahol el tudtam mondani, hogy mit, illetve mit nem tudok nyújtani, és hogy mire számíthatnak az állapotommal kapcsolatban. Ez a cég lehetőséget biztosított arra, hogy megmutassam, így is lehet.

Jelenleg a HR csapatban a megváltozott munkaképességű kollégákkal foglalkozom. A munkámban és azon kívül is fontos számomra ez a terület, érintettként pedig egy más perspektívát tudok behozni a munkába, képviselve a megváltozott munkaképességű kollégáimat. Ez nagy felelősség: nemcsak munkahelyi, hanem emberi oldalról is. Igyekszem a legjobbat kihozni a munkámból. Az emberi kapcsolódás, az általad is említett elfogadás és empátia fontos részét képezik a mindennapoknak. Tulipán érkezését az első perctől kezdve támogatták, és mindig jó hangulatban telnek az irodai napok. Szívesen veszek részt az éves Cégolimpiákon: Tulipánt és engem is feltölt, mind fizikálisan, mind mentálisan.

A legnagyobb nehézség nem feltétlenül csak a munkámat érinti. A világunk 85-90%-ban vizualitásra épül. Mivel az én látásom progresszív, az agyam folyamatosan gyűjti a beérkező információkat, ingereket, hogy a látásom által kiesett űrt betöltse. Ez rengeteg energiaigénnyel, folyamatos koncentrációval jár – egy mások számára mindennapi, egyszerű szituációban is. A mindennapokban teljesíteni, a magamtól elvárt színvonalat hozni sokszor kimerítő. Ez nem panasz, hanem tény. Olyan tabu, amiről többet kellene beszélnünk látássérültek esetében.

– Megesett velem, hogy át akartam segíteni egy fehér botos férfit az utcán, de ő hevesen ellenkezett, amikor megszólítás után belékaroltam. Sokszor előfordul, hogy az emberek jószándékból, akaratlanul is rosszat tesznek, vagy tudatlanságból rosszul segítenek másokon. Tudnál pár tanácsot adni, hogy hogyan lehet egy látássérültnek jól segíteni?

– Kicsit elmosolyodtam a kérdésen, mivel engem is kísértek már át zebrán és segítettek fel úgy metróra, hogy én nem akartam. Sokszor történik ilyen, de ki kell hangosítanom, hogy a szándék mindig jó, a segíteni akarásból ered, ami abszolút értékelendő. A legfontosabb a két utolsó szavad – jól segíteni.

Ha azt látod, hogy tanácstalan egy látássérült, akkor lépj oda hozzá, tedd a vállára a kezed és jól érthetően mondd azt, hogy „Szia! Szükséged van segítségre?”. Ha a válasz „köszönöm, nem!”, akkor bízz meg a látássérültben: lehet, hogy minden nap ezen az útvonalon jár, ismeri az adott zebrát. Ilyenkor fontos, hogy aki segítséget nyújt, az ne akarjon mindenáron segíteni. Látóként ijesztő lehet elképzelni, hogy hogyan lehet egy bottal biztonságosan eljutni A-ból B-be, viszont nekünk ez a közegünk, sok teendőt rutinból csinálunk.

Ha viszont a válasz igen, akkor ne fogjuk meg és húzzuk magunkkal a feltételezett cél felé. A legjobb, ha felteszed a második legfontosabb kérdést: „Hogyan segíthetek?”. Zebránál sokszor az is elég, ha szólsz, hogy mikor vált zöldre a lámpa, de ha tényleges kísérésre van szükség, akkor ajánld fel a könyököd, vagy a vállad, így a látássérült egy lépéssel mögötted le tudja követni a mozgásodat. Pro tipp: ha segítesz megtalálni a könyököd, egyikünk sem kerül kellemetlen helyzetbe, ha véletlenül rossz helyre nyúlok.

Több ember mondta már nekem, hogy inkább nem megy oda segíteni, mert kapott már nem kellemes elutasítást. A megnyilvánulásnak lehetnek különböző okai, hiszen mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, csak rosszabbul látunk. Személy szerint azt gondolom, hogy nekünk, látássérülteknek hatalmas felelősségünk van a saját megítélésünkben. Azt gondolom, hogy a látássérülés nem lehet hivatkozási alap a goromba viselkedésre. És emiatt sokszor egy tapasztalat után minden látássérültet egy dobozba tesznek és nem individuumként kezelnek.

Személy szerint mindenkit arra bátorítok, hogy ne féljen odalépni és segíteni, még akkor sem, ha kiderül, hogy épp nincs rá szükség – lehet, hogy legközelebb pont rád várt az illető, és még beszélgethettek is egy jót, mire a célhoz értek.

– Volt olyan alkalom, amikor megpróbáltak átverni a fizikai hátrányodat kihasználva?

– Átverni nem próbáltak, viszont sokszor tapasztalom, hogy a látásom miatt értelmileg visszamaradottként, vagy gyerekként kezelnek. Volt, hogy összefutottunk az utcán egy ismerősömmel, és az illető édesanyámtól kérdezte meg sajnálkozva, hogy én hogy vagyok, miközben szemtől szemben álltunk egymással. Ügyintézésnél is volt már, hogy a pult másik oldalán lassan, tagoltan kezdtek beszélni hozzám. A látássérülés rengeteg kérdést felvet, sok félelmet és fura reakciót válthat ki a másikból. Ez mind eloszlatható kérdezéssel, és így könnyebben elkerülhetjük a kellemetlen helyzeteket.

Atrocitás többször ért már utcán, tettek megjegyzést a testemre, csaptak már a fenekemre. Ez alapvetően is nagyon megalázó és kiszolgáltatott helyzet, ami látássérüléstől függetlenül elfogadhatatlan. Ez az én helyzetemben egy másik szint, ugyanis én nem tudom szembesíteni az illetőt, elrohanni sem tudok, jóval kisebb az eszköztáram a megoldásra. Volt, hogy kétes alakok megkérdezték, hogy megvédene-e a kutyám, ha megtámadnának. Szerencsére erre nem került sor, de egy ilyen kérdéstől szerintem bárki gyomra összerándulna.

– És melyik volt a legemlékezetesebb eset, amikor meghatódtál valaki segítőkészségén, kedvességén?

– Az emberek nagyon segítőkészek és sokszor felvillanyozzák a napom. Talán azt is mondhatom, hogy a látássérülésem valamelyest visszaadta az emberekbe vetett hitem. Egy alkalommal édesanyámra vártam fél órát egy aluljáróban, mert késett a vonata, és ez idő alatt kilenc ember jött oda, hogy tud-e segíteni. Kétségkívül ez volt az egyik olyan alkalom, ami megmelengette a szívem. Erről egy poszt is született, ugyanis jó emberek márpedig léteznek!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Az egyik ujj előkerült!” – hatalmas a boldogság Tatabányán, de a turul megmentése még nem teljes
A Vérteserdő Zrt. tegnap a Facebookon erősítette meg, hogy a nyilvános felhívásuk sikeres volt, és meglett az emlékmű egyik hiányzó darabja. A másik ujjért továbbra is családi vacsora a jutalom.


Közösségi felhívás hozott fordulatot Magyarország egyik legmonumentálisabb szobrának ügyében.

Tegnap a Vérteserdő Zrt. bejelentette, hogy a hetek óta keresett két turullábujj közül az egyik megkerült, a másik darab felkutatására indított felhívást pedig február végéig meghosszabbították.

A kezelő cég a Facebookon közölte a hírt. „Örömmel tájékoztatjuk a közvéleményt, hogy a felhívás eredményre vezetett: az egyik ujj előkerült!” – írták a bejegyzésben, majd hozzátették: „Bízunk benne, hogy a másik ujj is valahol épségben megvan, és a felújítás során visszakerülhet az eredeti helyére.”

Az ügy január közepén indult, amikor a szobor teljes körű felújítását előkészítő szakemberek észrevették, hogy az emlékmű jobb lábáról két ujj hiányzik.

A Vérteserdő Zrt. a nyilvánossághoz fordult, mivel feltételezték, hogy a vélhetően régóta hiányzó darabokat valaki megőrizhette.

A nyomravezetőnek vagy a becsületes megtalálónak egy családi vacsorát ajánlottak fel a gánt-kőhányáspusztai Esterházy Fogadóban, a bejelentéseket pedig több csatornán is fogadják.

A cég a sikeres megtalálás után is fenntartja az ajánlatot a második darabra: „Ezúton a keresési felhívást február végéig meghosszabbítjuk: kérjük, hogy aki tud a másik ujj létezéséről, jelezze azt társaságunk felé” – írták a posztban.

Az eredeti darab előkerülése restaurátori szempontból kiemelten fontos, mivel a szakemberek célja az emlékművet az eredeti elemek felhasználásával helyreállítani.

Egy ilyen lelet megkönnyíti a hiteles rekonstrukciót, mert nem kell az anyagot és a több mint százéves patinát mesterségesen reprodukálni.

A tatabányai Turul Európa legnagyobb madárszobraként is ismert, így a legapróbb részletek hitelessége is lényeges.

A háttérben egy tavaly augusztusban bejelentett műemléki projekt áll. A Vérteserdő Zrt. az Agrárminisztérium támogatásával 83 millió forintból végzi el a teljes körű felújítást, amelynek célja az 1907-ben készült alkotás hosszú távú megőrzése.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Évtizedek után egy régi levél segítségével találta meg svéd és norvég rokonait a gödi Topház egykori lakója
A lebénult férfi családi kapcsolatai a szülei halálával teljesen megszakadtak. Gondozója egy véletlenül megtalált boríték alapján írt a rokonoknak, akik azonnal válaszoltak. A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki.


A Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy Facebook-posztban számolt be arról, hogy egy egykori intézeti lakó, Raymund újra kapcsolatba került a családjával. A bejegyzés szerint Raymi „majdnem 40 évig élt intézetben”. Azt írják, a férfi gyermekkorát a családja körében töltötte, de 1979-ben, 14 éves korában a szüleinek be kellett adnia őt a halmozottan sérült gyerekeket gondozó gödi Topházba.

A poszt szerint az intézményt az államtól 2018-ban vették át. A Szeretetszolgálat állítása szerint a valaha kerekesszékkel közlekedő Raymi addigra már ágyhoz kötött beteg volt, mivel egy baleset miatt mind a négy végtagja lebénult.

A szervezet szerint az egykor szebb napokat látott, de 2018-ra már erősen leromlott állapotú, korszerűtlen intézetet végleg bezárták, és a közel 200 lakóját kis létszámú, családias környezetben helyezték el. Raymit tizenegy társával együtt egy frissen felújított veresegyházi családi házba költöztették. A poszt úgy fogalmaz, a körülmények ellenére Raymi időnként szomorú volt, mert a családi kapcsolatai idős szülei halála után megszakadtak. A hiányt egy svéd zászlóval díszített pólóval igyekezett pótolni, mert úgy tudta, vannak rokonai Svédországban.

A bejegyzés szerint a sejtése beigazolódott.

„Igaza volt. Kollégáink a régi intézmény felszámolásakor találtak az irattárban egy Rayminak címzett levelet, amelyet valaha Oslóban adtak fel. Talán most is ott élnek még azon a címen hozzátartozói? Raymi gondozója írt pár sort arról, hogy a férfi új helyre költözött, egy róla készült fotóval együtt borítékba tette, és postára adta”

– idézik fel a posztban.

„Pár hét múlva csoda történt. Rayminak levele érkezett, ráadásul nem is egy, hanem mindjárt kettő: az egyik Svédországból, a másik Norvégiából! Az unokatestvérei írtak kedves üzenetet neki, lerajzolták az egész családfát, és küldtek magukról sok-sok fényképet is, a hátukra gyöngybetűkkel ráírva, hogy hol készült, és kiket ábrázol. Raymi boldogsága határtalan volt” – áll a Magyar Máltai Szeretetszolgálat bejegyzésében.

A poszt azzal zárul, hogy a rokonok azóta is tartják a kapcsolatot a férfival.

„A svéd és norvég rokonok azóta is tartják vele a kapcsolatot, születésnapjára zenélő, világító üdvözlőlapot és egy doboz csokit, Valentin-napra pedig szívecskés képeslapot küldtek neki. Ezeket a kincseket Raymi az ágya melletti polcon tartja, hogy bármikor nézegethesse őket, amikor csak kedve tartja. A tervek szerint a családja nyáron személyesen is meglátogatja majd. A találkozás örömére a kollégáink már tervezik a bográcsos kerti partit, hogy a svéd és norvég rokonok megtudják, milyen az igazi magyar gulyás.”

A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2018 nyarán vette át a fenntartói feladatokat, és megkezdte a nagy intézmény kiváltását kis létszámú, közösségi alapú lakhatás irányába. A folyamat részeként 2024 szeptemberében új lakóépületeket adtak át Gödön, amivel az egykori Topház épületének kiürítése lezárult, 2025 júniusában pedig a komplexum új nappali ellátó épülete is megnyílt.

Az átalakítás során az MMSZ több családi házat vásárolt és újított fel Gödön, Erdőkertesen, Veresegyházon és Őrbottyánon, ahol 8–12 fős lakóközösségek élnek 24 órás szakmai jelenlét mellett. A költözések előtt hónapokig készítették fel a lakókat, akiknek lehetőségük volt megismerkedni jövőbeli otthonukkal. A Gödről kivált lakók egy része ma a 2022-ben létrehozott támogatott lakhatás hálózatában él, amely 56 férőhelyen, több házban biztosít személyre szabott ellátást súlyosan, illetve középsúlyosan fogyatékos embereknek.


Link másolása
KÖVESS MINKET: