Térdtől amputálni kellett az ismert tévés lábát - most közösséget épít olyanokból, akik átéltek hasonló szenvedést
'Egy pillanat… csak ennyi és semmi több… egy pillanat, ami talán mindent, talán semmit nem változtatott meg.' - így kezdi frissen indított blogját Máté Roland, a szegedi származású, ismert újságíró. Ha valaki eddig bulisnak tartotta magát, azt még szorozza meg százzal, ilyen volt eddig Roland... És várhatóan ilyen is lesz, mert a rengeteg bátorító üzenet hatására érzi, ki tudja hozni a helyzetből amit ki lehet.
Anyukája szerint a kis Roli „gyerekként szerette a szépet, mindig vidám volt és pozitív hozzáállású.” Roland jó hangulatának és erejének másik titka, hogy álmai munkáját végzi: 18 éves kora óta dolgozik a médiában, rádiózott, tévézik, rendezvényeken műsort vezet, családja és barátai pedig kitartóan segítik.
Rolinak nem ez az első harca, 14 éves korától vesebeteg. Akkor sem adta fel, amikor hízott, fogyott, kihullott a haja. Egészen abszurd, hogy élete legnagyobb félelme az volt, hogy a lábaival egyszer történik valami.
Hogy miért éppen ettől félt? Fogalma sincs róla: „Ne kérdezzétek, nem tudok rá választ adni...talán pont azért, mert mindig mentem. Én az elmúlt éveimet úgy éltem meg, hogy nincs betegség, nincs gond, nincs semmi, csak carpe diem van! Az elmúlt években én csak dolgoztam, buliztam és éltem az életem. Fesztiválok, barátok, bulik, évekig fix kapcsolat majd miután az véget ért, jöttek a lánykák szépen sorban, én pedig minden napot imádtam, de mindeközben persze – én azt gondolom és szerintem a kollégáim is – felelősségteljesen dolgoztam...
'Ne éljük meg a drámát túl drámaian
Roland a miértekre soha nem kereste a választ, hát nem keresi most sem. Azt, hogy amputálták, ő úgy kommentálja, hogy a „nagybetűs belelábatlankodott” imádott életébe…
„32 éves vagyok, az előtt a bizonyos pillanat előtt másfél hónappal ünnepeltem a születésnapomat...imádom az életet két vagy három, de mindenképp két lábbal megélni… Egy szóval hedonistának tartom magam.”
Máté Roland az a típus, aki minden nőben meglátja a csodát, aki minden percet értékel, falja az életet. Folyton azt hallja, hogy nagyon jól kezeli a történteket... De mi lesz így, hogy bal lába térd alatt nincs, és egyelőre a jobb lábát sem tudja használni? Először is azokból szeretne közösséget formálni, azoknak erőt adni, akiknek a sorsába szintén belelábatlankodott az élet…
„Itt kezdődik az én blogom/vlogom, valami „rolisat” akarok.” – írja, és hozzáteszi, hogy a tragédiákat, ha már egyszer túléltük, tilos túl komolyan venni: „Ne éljük meg azt a bizonyos pillanatot és az azt követő napokat nagyon drámaian. Pedig az én esetem korántsem egyszeri műtétből állt, nagyon nem…”
Az a bizonyos péntek este
„Jött az a bizonyos péntek este: forró júliusi hétvége, munka utáni lazulás… rengeteg ital, hangos zene, tánc, tömény cigifüst, mert naná, hogy cigizni is imádtam. Mindenki táncolt, mint a 90-es években:D Egyszóval a buli a tetőfokán... ’simi’ egy gyönyörű lánnyal…”
A tragédia előszele volt, amikor Roli kiment a mosdóba és ott összeesett: '”Hajnali két óra körül...kezdetét vette az új életem...ez volt az utolsó péntek este, amikor még két lábam volt...”
Az éjszakán, amikor Roli rosszul lett, azt hitte, az italába tettek valamit. A mosdóban elsötétült számára a világ, szenvedett, nem tudta, hol van:
„Kérdezgetem magamtól, mi történik velem? Faltól falig esek-kelek, beverem a fejem egy nagy tükörbe és csak a falak tartanak meg... tudom, hogy ez nem normális, hogy nem vagyok részeg”.
Élő bejelentkezés a temetőből
„Igen, volt bennem, olyan érzés, hogy lehet, meghalok, mert minden elsötétült... de közben vigasztaltam és nyugtattam magam, hogy ha ennyi volt, mit tudok tenni... akkor legyek nagyon hálás az életnek, mindazért, amit eddig adott...de aztán rögtön bevillant, hogy na a francokat,valaki jöjjön már be a mosdóba... és segítsen, mert nehogy már pissoir-ok között legyen vége az életemnek...:D”
Hiába húzta ki végül valaki a szabad levegőre... Mentőt nem hívott senki, viszont hallotta, ahogy azt mondják a feje fölött: a srác nagyon kiütötte magát, nagyon szétcsúszott. Roland nem haragszik, sőt, megjegyzi: „Hajlamosak vagyunk egyből ráhúzni valakire, hogy részeg vagy épp drogos, ha nagyon szarul fest… pedig lehet, épp... az életéért küzd... de ezért haragudni bárkire is, nagy butaság lenne, mert valószínűleg sajnos én is belefutottam már ebbe.”
Egyedül húzta magát a kis Tisza-hídon, ami a szórakozóhelyet összeköti a szárazfölddel, beleeshetett volna a folyóba. Lassan visszanyerte a látását, tudott járni. Nagyon izzadt, de képben volt. Hátrahagyta a gyönyörű lányt, akivel odabent ismerkedett, beült egy taxiba és hazament. Rengeteg vizet és tejet ivott, közben befutottak a barátai, orvost akartak hívni, ő nem engedte. Azt gondolta, jól van.
Másnap reggeli tus, kávé és cigik után élőben jelentkezett a déli híradóban: viharkárokról tudósított egy temetőből... „Morbid, kurvára morbid, de az eddigi utolsó élő bejelentkezésem egy temetőből volt, onnan ahonnan, mint később kiderült tényleg csak egy hajszál választott el, mert már akkor amikor bejelentkeztem, kezdett összeomlani a „rendszer''... a srácok hazavittek, mármint a kollégáim.”
Barátainak azt hajtotta: „Felejtsük el...valaki valamit rakott a piámba…”
Telefon a szoba végében
Amikor újra egyedül maradt, lefeküdt egy kicsit pihenni. Arra ébredt, hogy iszonyatosan görcsöl a dereka, közben felhívta a „gyönyörű lány”, akivel este ismerkedett. „Kemény férfit játszva azt mondtam neki, nemsokára visszahívlak, csak épp keres a szerkesztőm, most le kell hogy tegyelek…”
Persze nem ezért tette le a telefont. Hasra esett a nappali közepén.
„Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy kurva nagy a baj és nagyon megijedtem, hogy lebénultam... a telefonom a szoba végén, de közben már menni nem tudtam, nem tudtam felállni, nem tudtam használni a lábaim...így hát fogamat összeszorítva elkezdtem a padlón hason csúszni...hol a székek lábába, hol a szőnyegbe kapaszkodva előre haladni a telefonért, hogy hívjak segítséget...de közben a fájdalom semmihez nem hasonlítható volt, semmihez…”
Végre elérte a telefont, hívta a mentőket.
„Az első válasz az volt, vegyek be magnéziumot és jönnek, ahogy tudnak… majd szóltam a barátaimnak, hogy jöjjenek haza, mert nagy a baj…” Aztán újra hívta a mentőket.
A családomnak ne szóljatok
„A barátaim odaértek és azt az arcot soha nem felejtem el, ahogy rám néztek…gondolom, nagyon szép voltam... :D ekkorára a lábaim már majdnem feketék voltak.
És akkor elindult a nagy küzdés velük együtt, soha, de soha nem felejtem el nektek Petra, Ági, Krisztián, amit akkor megtettetek értem, mint az állat mindannyian elkezdtek masszírozni, vért akartak juttatni a lábaimba. Bíztam benne, hogy itt semmi gáz nem lesz, mert nem lehet. Megérkeztek a mentők, örökkévalóságnak tűnt...kaptam injekciót... egy műszerrel megnézték a keringést a lábamban... A kiérkező orvos ezután azonnal rohamkocsit kért, akik villámgyorsan nálam voltak. Percekkel később már a sürgősségi osztályon találtam magam."
Barátai ott voltak, de azt kérte, a családjának ne szóljanak, Szegedtől 150 km-re élnek, nem akarta, hogy aggódjanak. Azt gondolta, másnapra semmi gond nem lesz. 'Közben megjöttek az eredmények, artériás elzáródásom volt...azonnal meg kell műteni...'
Szó nem volt amputációról. Esteledett. Roli a blogjában így kommentálja a klinikán történteket: „Egyedül az életkedvem volt mindennél színesebb... vigasztalt, hogy azt mondták, az egyik legjobb érsebész fog operálni... nemcsak mint orvos, de mint ember is az egyik legértékesebb, akit valaha ismertem.” Erről az orvosról még sokat ír majd a blogban.
Még csak az operációra készítették, amikor megérkezett a család. Persze, hogy szóltak nekik a barátok. „Kitoltak a folyosóra, vittek a műtőbe… csak anyukám arca van előttem, ahogy hulltak a könnyei és én mondtam neki: ’jajj, anyu, ne csináld már ezt, bevisznek... holnap jót nevetünk az egészen’.
Eszembe nem jutott hogy... még lesz két műtét és... hamarosan felteszik a kérdést hogy az életem vagy a lábam...”
A műtős lánnyal flörtölt, az orvostól pedig azt kérte, hogy – a kint várakozók kedvéért – mentse meg az életét.
Megpróbálták a vérrögöket levezetni, térd alatt azonban továbbra sem volt keringés a bal lábban. Újabb négyórás műtét.
„Intenzív osztályra kerültem és egyre többen tudták meg mi történt velem. Az osztály előtti folyosón - elmondások alapján - szinte mindenhol az én családtagjaim, barátaim, kollégáim, ismerőseim és még az exem, sőt voltak ott csak majdnem exeim is, de még a „gyönyörű nő "is ott volt …- ezek szerint mégsem voltam hozzájuk olyan rossz:D :D”
Kettesével mehettek be hozzá. „Mindenki csak puszilt, szorította a kezem és adta az energiát. Mert tudták, előttem senki nem sírhat:D És nem is sírt... Pedig...küzdöttem a lábaimért és ekkor egyre erősebben már az életemért... Ilyenkor, úristen, de küzdünk, pedig hányszor de hányszor elhagyja az ember száját, hogy „bárcsak megdöglenék, vagy inkább meghalok.”
„Amikor ott vagy... legalábbis közel hozzá, ajj de rohadtul küzdesz érte..és tényleg akárki bejött hozzám, mondtam neki, hogy nyugi már, nemsokára megyünk bulizni, nincs baj, hamarosan minden rendben lesz…”
Csakhogy estére eljött az a bizonyos pillanat.
Életem vagy a lábam
„Elém állt az általam annyira csodált és minden tiszteletet kiérdemelt orvos. A következőt mondta: ’Roli, újra meg kell műtenünk. Van egy lehetőség még, hogy megmentsük a lábát, de ennek mindössze egy százalék az esélye, hogy sikerül, de egyre nagyobb az esélye annak, hogy elvesztjük, ha nem az amputáció mellett döntünk. Először azt mondtam, próbáljuk megmenteni a lábam...
Édesanyám és szeretett kolléganőm ott állt mellettem és beszéltünk, láttam rajtuk, hogy nem jó döntést hozok: láttam a félelmet a szemükben. Mert lényegében, ha az egy százalék esély nem jön be, akkor is megtörténik az amputáció, és közben eltelik annyi idő, hogy az életemért fognak küzdeni kézzel-lábbal.”
Még egy orvosnő azt javasolta, hogy válassza az amputációt. „Ekkor azt mondtam: oké, essünk neki, kezdjünk bele, adják a papírt aláírom – és azt mondtam - nyessék le! Nincs mese, de félelem bennem továbbra sem volt.”
Azonnal visszatolták a műtőbe, egy nap alatt ekkor már harmadjára.
„Mikor vittek, tudtam, hogy ezek az utolsó perceim, másodperceim, hogy két lábbal a világ felett vagyok, de tudtam, nincs más választásom… mert én élni akarok, és hát akkor már azon gondolkoztam, hogy így is lehet ám élni...és nem is akárhogy...
Hát újra láttam a szép szemű műtős nőt, ugye ekkor már harmadjára... naná, hogy elnyomtam egy poént, hogy a bal lábamat vágják le, ’nehogy nekem a jobbat aztán megint jöjjek vissza...’ Hát ilyen „jókedvűen” és bizakodóan szenderültem álomba, utoljára vetettem egy pillantást a bal lábamra megköszöntem neki az elmúlt 32 évet…”
Szebb útban reménykedett
Az élet persze ezt a kártyát nemcsak Rolandnak, hanem közvetve a barátainak is dobta, így fogalmaz Bálint K. Gergő rádiós műsorvezető, népszerű ceremóniamester, aki így biztatja barátját közösségi oldalán blogja elindításának apropóján:
'Ki az, ha nem éppen Ő, aki most is a leginkább előremutató, és pozitív egy ilyen komoly kihívással a vállán?
Csodálattal és büszkén figyelem azt, ahogy kibontakozik az új élethelyzetben, és abban a blogban, amelyet ajánlok bárkinek, de főként mindenkinek, akik apró sz@rságok miatt érzik úgy, hogy valami még, már, vagy most nem teljes az életükben.'
Százával érkeznek a bátorító üzenetek. Roli táncos ismerőse, Kriszti például Mallorcáról kívánt szerencsét a bloghoz: „Mit se'nekem 2500 km, én innen is melletted vagyok és bármikor, bármiről legyen is szó, ledobom a táncos ruhát és repülök. Várom a következő textet, ezzel másoknak is segítséget nyújtasz”.
Vigyázat, spoiler!
Kérem Rolandot, spoilerezzen egy kicsit, mi lesz még a blogban? És persze meséljen, hogy van mostanában.
„Szegeden, az albérletemben lábadozok, ahol családtagjaim, de legalábbis édesanyám folyamatosan velem van...és a barátok is folyamatosan jönnek, emellett folyamatos orvosi ellenőrzés alatt állok. És itthon is gyógytorna és kötözések minden másnap, de
hamarosan kezdetét veszi az igazi nagy kaland, a rehabiltáció, ami akár hónapokat igénybe vehet, végül is ez az új lábam érkezése, azután pedig kezdődik az élet, szerintem sok kalandot, izgalmat rejteget az élet még nekem, mint ahogy másoknak is,
és ezt szeretném majd megosztani a blog olvasóival, egészen addig, amíg azt érzem van létjogosultsága…”
Félt, hogy mit gondolnak róla
Megkérdeztük Rolit, korábban, tévés szerkesztőként is szeretett-e írni, vagy csak a műtét, a kényszer hozta a változást, hogy a mikrofont klaviatúrára cserélte.
„Nagyon könnyen megy az írás, csak jönnek és jönnek a gondolatok, hiszen minden megtörtént velem, ez nem egy eredeti forgatókönyv, ez egy adoptáció, amit az élet megírt, én pedig most csak emlékezem. Nyilván az érzéseimet akarom inkább kidomborítani, hogyan éltem meg, hogyan élem meg a mindennapokat, milyenek lettek az emberi kapcsolataim és tényleg az a célom, hogy ezáltal segítsük egymást: akik hasonló cipőben jártak, járnak, vagy ettől sokkal nehezebb helyzetben vannak. Mert nagyon sokan vannak nálam nehezebb helyzetben, komolyabb betegségekkel, problémákkal küzdenek, hátha nekik is tud a blog valamiben segíteni. Meg egyszerűen jól esik ’kiírni’ az érzelmeim…de sok semmiképp nem akarok lenni, ez nem magamutogatás, erről szó nincs.”
Gyerekkorában is közel áll hozzá az irodalom, több rövid mesét, novellát írt, és naná, hogy szerelmes verseket is. Igaz, sokkal kevésbé rajongott a kötelező olvasmányokért, mint mondjuk a nőkért… de az irodalom órák lenyűgözték. Azt mondja, „a versírás szépen elkopott, de a munkám miatt szinte mindennap kellett alkotni valamit, így megmaradt az írás…”
Mi lesz a munkahellyel?
Aggódva kérdezem, mi lesz így, ha a munkája volt a szenvedélye? Keresik még? És azt mondja, igen, visszavárják:
„Naná, hogy visszatérek, imádom a munkám, rajongok érte! Ez nyilván annak függvénye, hogy mikor lesz meg a lábam, hogyan tudok vele közlekedni, de nagyon várom, hogy dolgozzak.
Szegeden és Budapesten olyan munkatársaim, barátaim vannak, akik előtt az összes kalapom megemelem, ideértve a riportereket, vágókat, operatőröket és a vezetőimet egyaránt. Folyamatosan érdeklődnek, segítenek és várnak vissza. Ami igazán nagyon jól esik, hogy bárhol, ahol eddig dolgoztam vagy akár nem dolgoztam, tehát nem közvetlen kollégáim, az ők részükről is elképesztően sok szeretet, támogatást kapok.”
„Jövő-menő ember vagyok, aki most, hát… nem túl sokat ’jön-megy’”
Milyen hatással lesz a blog az olvasókra? Mindössze kettő bejegyzés, sok száz lájk és hozzászólás alapján Roli azt mondja, máris nagyon jó hatást tapasztal, erőt merítenek a történetéből. A folyamat nem csendben zajlik, az olvasók hangot adnak hálájuknak, Roland számára is hihetetlen, mennyi levelet, üzenetet kap, amelyekben ismerősök és ismeretlenek azt írják, nekik ez nagyon jól esik, segít nekik. Rolandnak pedig jól esik, hogy így segíthet.
„Iszonyatosan fura érzés, pedig nagyon félve kezdtem bele, féltem, hogy azt mondják, mit reklámozza itt magát, stb, stb...:D De én tényleg azért kezdtem bele, mert egyrészt tényleg az lebegett a szemem előtt, hogy hát miért ne lehetne ezt jókedvűen megélni és ezzel támogatni másokat, másrészt kapcsolatteremtés nekem a külvilággal is, hiszen én egy nagy jövő-menő ember vagyok, akik most hát nem túl sokat „jön-megy.” Szóval pozitív nagyon pozitív hatással van és lesz az olvasóimra.”
Épül egy közösség, már nem csak szegediek, már nem csak kollégák, barátok várják a „blogterápia” folytatását. Roland maga sem tudhatja, hogyan alakul majd az élete, most azt mondja, blogjában két-három bejegyzés után véget érnek a kórházi kalandok...és folytatja minden másról, őszintén:
„Szerelemről, családról, barátokról, rossz napokról, a magatehetlen állapotomról, mert lesz ilyen bejegyzés. És persze arról is, amikor kezd majd hiányozni a szex is, na ekkor már tudtam, hogy na kezdek alakulni. :D De komolyan, így volt. :D”
Mire mindezt befejezem, Máté Rolandnak megjelenik egy újabb bejegyzése a blogon: kólát rendelt a műtétkor, ébredés utánra. „Megláttam a hatalmas pólyába betekert műtött lábam…” – írja. Történetének folytatása ITT követhető.
