KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Térdtől amputálni kellett az ismert tévés lábát - most közösséget épít olyanokból, akik átéltek hasonló szenvedést

Máté Roland televíziós, újságíró életét fenekestül felforgatta egy péntek esti buli. Most több százan követik a blogját, amin őszintén leírja, mi történt pontosan és min megy keresztül.
Kapás Csilla - szmo.hu
2018. szeptember 28.



'Egy pillanat… csak ennyi és semmi több… egy pillanat, ami talán mindent, talán semmit nem változtatott meg.' - így kezdi frissen indított blogját Máté Roland, a szegedi származású, ismert újságíró. Ha valaki eddig bulisnak tartotta magát, azt még szorozza meg százzal, ilyen volt eddig Roland... És várhatóan ilyen is lesz, mert a rengeteg bátorító üzenet hatására érzi, ki tudja hozni a helyzetből amit ki lehet.

Anyukája szerint a kis Roli „gyerekként szerette a szépet, mindig vidám volt és pozitív hozzáállású.” Roland jó hangulatának és erejének másik titka, hogy álmai munkáját végzi: 18 éves kora óta dolgozik a médiában, rádiózott, tévézik, rendezvényeken műsort vezet, családja és barátai pedig kitartóan segítik.

Rolinak nem ez az első harca, 14 éves korától vesebeteg. Akkor sem adta fel, amikor hízott, fogyott, kihullott a haja. Egészen abszurd, hogy élete legnagyobb félelme az volt, hogy a lábaival egyszer történik valami.

Hogy miért éppen ettől félt? Fogalma sincs róla: „Ne kérdezzétek, nem tudok rá választ adni...talán pont azért, mert mindig mentem. Én az elmúlt éveimet úgy éltem meg, hogy nincs betegség, nincs gond, nincs semmi, csak carpe diem van! Az elmúlt években én csak dolgoztam, buliztam és éltem az életem. Fesztiválok, barátok, bulik, évekig fix kapcsolat majd miután az véget ért, jöttek a lánykák szépen sorban, én pedig minden napot imádtam, de mindeközben persze – én azt gondolom és szerintem a kollégáim is – felelősségteljesen dolgoztam...

'

Ne éljük meg a drámát túl drámaian

Roland a miértekre soha nem kereste a választ, hát nem keresi most sem. Azt, hogy amputálták, ő úgy kommentálja, hogy a „nagybetűs belelábatlankodott” imádott életébe…

„32 éves vagyok, az előtt a bizonyos pillanat előtt másfél hónappal ünnepeltem a születésnapomat...imádom az életet két vagy három, de mindenképp két lábbal megélni… Egy szóval hedonistának tartom magam.”

Máté Roland az a típus, aki minden nőben meglátja a csodát, aki minden percet értékel, falja az életet. Folyton azt hallja, hogy nagyon jól kezeli a történteket... De mi lesz így, hogy bal lába térd alatt nincs, és egyelőre a jobb lábát sem tudja használni? Először is azokból szeretne közösséget formálni, azoknak erőt adni, akiknek a sorsába szintén belelábatlankodott az élet…

„Itt kezdődik az én blogom/vlogom, valami „rolisat” akarok.” – írja, és hozzáteszi, hogy a tragédiákat, ha már egyszer túléltük, tilos túl komolyan venni: „Ne éljük meg azt a bizonyos pillanatot és az azt követő napokat nagyon drámaian. Pedig az én esetem korántsem egyszeri műtétből állt, nagyon nem…”

Az a bizonyos péntek este

„Jött az a bizonyos péntek este: forró júliusi hétvége, munka utáni lazulás… rengeteg ital, hangos zene, tánc, tömény cigifüst, mert naná, hogy cigizni is imádtam. Mindenki táncolt, mint a 90-es években:D Egyszóval a buli a tetőfokán... ’simi’ egy gyönyörű lánnyal…”

A tragédia előszele volt, amikor Roli kiment a mosdóba és ott összeesett: '”Hajnali két óra körül...kezdetét vette az új életem...ez volt az utolsó péntek este, amikor még két lábam volt...”

Az éjszakán, amikor Roli rosszul lett, azt hitte, az italába tettek valamit. A mosdóban elsötétült számára a világ, szenvedett, nem tudta, hol van:

„Kérdezgetem magamtól, mi történik velem? Faltól falig esek-kelek, beverem a fejem egy nagy tükörbe és csak a falak tartanak meg... tudom, hogy ez nem normális, hogy nem vagyok részeg”.

Élő bejelentkezés a temetőből

„Igen, volt bennem, olyan érzés, hogy lehet, meghalok, mert minden elsötétült... de közben vigasztaltam és nyugtattam magam, hogy ha ennyi volt, mit tudok tenni... akkor legyek nagyon hálás az életnek, mindazért, amit eddig adott...de aztán rögtön bevillant, hogy na a francokat,valaki jöjjön már be a mosdóba... és segítsen, mert nehogy már pissoir-ok között legyen vége az életemnek...:D”

Hiába húzta ki végül valaki a szabad levegőre... Mentőt nem hívott senki, viszont hallotta, ahogy azt mondják a feje fölött: a srác nagyon kiütötte magát, nagyon szétcsúszott. Roland nem haragszik, sőt, megjegyzi: „Hajlamosak vagyunk egyből ráhúzni valakire, hogy részeg vagy épp drogos, ha nagyon szarul fest… pedig lehet, épp... az életéért küzd... de ezért haragudni bárkire is, nagy butaság lenne, mert valószínűleg sajnos én is belefutottam már ebbe.”

Egyedül húzta magát a kis Tisza-hídon, ami a szórakozóhelyet összeköti a szárazfölddel, beleeshetett volna a folyóba. Lassan visszanyerte a látását, tudott járni. Nagyon izzadt, de képben volt. Hátrahagyta a gyönyörű lányt, akivel odabent ismerkedett, beült egy taxiba és hazament. Rengeteg vizet és tejet ivott, közben befutottak a barátai, orvost akartak hívni, ő nem engedte. Azt gondolta, jól van.

Másnap reggeli tus, kávé és cigik után élőben jelentkezett a déli híradóban: viharkárokról tudósított egy temetőből... „Morbid, kurvára morbid, de az eddigi utolsó élő bejelentkezésem egy temetőből volt, onnan ahonnan, mint később kiderült tényleg csak egy hajszál választott el, mert már akkor amikor bejelentkeztem, kezdett összeomlani a „rendszer''... a srácok hazavittek, mármint a kollégáim.”

Barátainak azt hajtotta: „Felejtsük el...valaki valamit rakott a piámba…”

Telefon a szoba végében

Amikor újra egyedül maradt, lefeküdt egy kicsit pihenni. Arra ébredt, hogy iszonyatosan görcsöl a dereka, közben felhívta a „gyönyörű lány”, akivel este ismerkedett. „Kemény férfit játszva azt mondtam neki, nemsokára visszahívlak, csak épp keres a szerkesztőm, most le kell hogy tegyelek…”

Persze nem ezért tette le a telefont. Hasra esett a nappali közepén.

„Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy kurva nagy a baj és nagyon megijedtem, hogy lebénultam... a telefonom a szoba végén, de közben már menni nem tudtam, nem tudtam felállni, nem tudtam használni a lábaim...így hát fogamat összeszorítva elkezdtem a padlón hason csúszni...hol a székek lábába, hol a szőnyegbe kapaszkodva előre haladni a telefonért, hogy hívjak segítséget...de közben a fájdalom semmihez nem hasonlítható volt, semmihez…”

Végre elérte a telefont, hívta a mentőket.

„Az első válasz az volt, vegyek be magnéziumot és jönnek, ahogy tudnak… majd szóltam a barátaimnak, hogy jöjjenek haza, mert nagy a baj…” Aztán újra hívta a mentőket.

A családomnak ne szóljatok

„A barátaim odaértek és azt az arcot soha nem felejtem el, ahogy rám néztek…gondolom, nagyon szép voltam... :D ekkorára a lábaim már majdnem feketék voltak.

És akkor elindult a nagy küzdés velük együtt, soha, de soha nem felejtem el nektek Petra, Ági, Krisztián, amit akkor megtettetek értem, mint az állat mindannyian elkezdtek masszírozni, vért akartak juttatni a lábaimba. Bíztam benne, hogy itt semmi gáz nem lesz, mert nem lehet. Megérkeztek a mentők, örökkévalóságnak tűnt...kaptam injekciót... egy műszerrel megnézték a keringést a lábamban... A kiérkező orvos ezután azonnal rohamkocsit kért, akik villámgyorsan nálam voltak. Percekkel később már a sürgősségi osztályon találtam magam."

Barátai ott voltak, de azt kérte, a családjának ne szóljanak, Szegedtől 150 km-re élnek, nem akarta, hogy aggódjanak. Azt gondolta, másnapra semmi gond nem lesz. 'Közben megjöttek az eredmények, artériás elzáródásom volt...azonnal meg kell műteni...'

Szó nem volt amputációról. Esteledett. Roli a blogjában így kommentálja a klinikán történteket: „Egyedül az életkedvem volt mindennél színesebb... vigasztalt, hogy azt mondták, az egyik legjobb érsebész fog operálni... nemcsak mint orvos, de mint ember is az egyik legértékesebb, akit valaha ismertem.” Erről az orvosról még sokat ír majd a blogban.

Még csak az operációra készítették, amikor megérkezett a család. Persze, hogy szóltak nekik a barátok. „Kitoltak a folyosóra, vittek a műtőbe… csak anyukám arca van előttem, ahogy hulltak a könnyei és én mondtam neki: ’jajj, anyu, ne csináld már ezt, bevisznek... holnap jót nevetünk az egészen’.

Eszembe nem jutott hogy... még lesz két műtét és... hamarosan felteszik a kérdést hogy az életem vagy a lábam...”

A műtős lánnyal flörtölt, az orvostól pedig azt kérte, hogy – a kint várakozók kedvéért – mentse meg az életét.

Megpróbálták a vérrögöket levezetni, térd alatt azonban továbbra sem volt keringés a bal lábban. Újabb négyórás műtét.

„Intenzív osztályra kerültem és egyre többen tudták meg mi történt velem. Az osztály előtti folyosón - elmondások alapján - szinte mindenhol az én családtagjaim, barátaim, kollégáim, ismerőseim és még az exem, sőt voltak ott csak majdnem exeim is, de még a „gyönyörű nő "is ott volt …- ezek szerint mégsem voltam hozzájuk olyan rossz:D :D”

Kettesével mehettek be hozzá. „Mindenki csak puszilt, szorította a kezem és adta az energiát. Mert tudták, előttem senki nem sírhat:D És nem is sírt... Pedig...küzdöttem a lábaimért és ekkor egyre erősebben már az életemért... Ilyenkor, úristen, de küzdünk, pedig hányszor de hányszor elhagyja az ember száját, hogy „bárcsak megdöglenék, vagy inkább meghalok.”

„Amikor ott vagy... legalábbis közel hozzá, ajj de rohadtul küzdesz érte..és tényleg akárki bejött hozzám, mondtam neki, hogy nyugi már, nemsokára megyünk bulizni, nincs baj, hamarosan minden rendben lesz…”

Csakhogy estére eljött az a bizonyos pillanat.

Életem vagy a lábam

„Elém állt az általam annyira csodált és minden tiszteletet kiérdemelt orvos. A következőt mondta: ’Roli, újra meg kell műtenünk. Van egy lehetőség még, hogy megmentsük a lábát, de ennek mindössze egy százalék az esélye, hogy sikerül, de egyre nagyobb az esélye annak, hogy elvesztjük, ha nem az amputáció mellett döntünk. Először azt mondtam, próbáljuk megmenteni a lábam...

Édesanyám és szeretett kolléganőm ott állt mellettem és beszéltünk, láttam rajtuk, hogy nem jó döntést hozok: láttam a félelmet a szemükben. Mert lényegében, ha az egy százalék esély nem jön be, akkor is megtörténik az amputáció, és közben eltelik annyi idő, hogy az életemért fognak küzdeni kézzel-lábbal.”

Még egy orvosnő azt javasolta, hogy válassza az amputációt. „Ekkor azt mondtam: oké, essünk neki, kezdjünk bele, adják a papírt aláírom – és azt mondtam - nyessék le! Nincs mese, de félelem bennem továbbra sem volt.”

Azonnal visszatolták a műtőbe, egy nap alatt ekkor már harmadjára.

„Mikor vittek, tudtam, hogy ezek az utolsó perceim, másodperceim, hogy két lábbal a világ felett vagyok, de tudtam, nincs más választásom… mert én élni akarok, és hát akkor már azon gondolkoztam, hogy így is lehet ám élni...és nem is akárhogy...

Hát újra láttam a szép szemű műtős nőt, ugye ekkor már harmadjára... naná, hogy elnyomtam egy poént, hogy a bal lábamat vágják le, ’nehogy nekem a jobbat aztán megint jöjjek vissza...’ Hát ilyen „jókedvűen” és bizakodóan szenderültem álomba, utoljára vetettem egy pillantást a bal lábamra megköszöntem neki az elmúlt 32 évet…”

Szebb útban reménykedett

Az élet persze ezt a kártyát nemcsak Rolandnak, hanem közvetve a barátainak is dobta, így fogalmaz Bálint K. Gergő rádiós műsorvezető, népszerű ceremóniamester, aki így biztatja barátját közösségi oldalán blogja elindításának apropóján:

'Ki az, ha nem éppen Ő, aki most is a leginkább előremutató, és pozitív egy ilyen komoly kihívással a vállán?

Csodálattal és büszkén figyelem azt, ahogy kibontakozik az új élethelyzetben, és abban a blogban, amelyet ajánlok bárkinek, de főként mindenkinek, akik apró sz@rságok miatt érzik úgy, hogy valami még, már, vagy most nem teljes az életükben.'

Százával érkeznek a bátorító üzenetek. Roli táncos ismerőse, Kriszti például Mallorcáról kívánt szerencsét a bloghoz: „Mit se'nekem 2500 km, én innen is melletted vagyok és bármikor, bármiről legyen is szó, ledobom a táncos ruhát és repülök. Várom a következő textet, ezzel másoknak is segítséget nyújtasz”.

Vigyázat, spoiler!

Kérem Rolandot, spoilerezzen egy kicsit, mi lesz még a blogban? És persze meséljen, hogy van mostanában.

„Szegeden, az albérletemben lábadozok, ahol családtagjaim, de legalábbis édesanyám folyamatosan velem van...és a barátok is folyamatosan jönnek, emellett folyamatos orvosi ellenőrzés alatt állok. És itthon is gyógytorna és kötözések minden másnap, de

hamarosan kezdetét veszi az igazi nagy kaland, a rehabiltáció, ami akár hónapokat igénybe vehet, végül is ez az új lábam érkezése, azután pedig kezdődik az élet, szerintem sok kalandot, izgalmat rejteget az élet még nekem, mint ahogy másoknak is,

és ezt szeretném majd megosztani a blog olvasóival, egészen addig, amíg azt érzem van létjogosultsága…”

Félt, hogy mit gondolnak róla

Megkérdeztük Rolit, korábban, tévés szerkesztőként is szeretett-e írni, vagy csak a műtét, a kényszer hozta a változást, hogy a mikrofont klaviatúrára cserélte.

„Nagyon könnyen megy az írás, csak jönnek és jönnek a gondolatok, hiszen minden megtörtént velem, ez nem egy eredeti forgatókönyv, ez egy adoptáció, amit az élet megírt, én pedig most csak emlékezem. Nyilván az érzéseimet akarom inkább kidomborítani, hogyan éltem meg, hogyan élem meg a mindennapokat, milyenek lettek az emberi kapcsolataim és tényleg az a célom, hogy ezáltal segítsük egymást: akik hasonló cipőben jártak, járnak, vagy ettől sokkal nehezebb helyzetben vannak. Mert nagyon sokan vannak nálam nehezebb helyzetben, komolyabb betegségekkel, problémákkal küzdenek, hátha nekik is tud a blog valamiben segíteni. Meg egyszerűen jól esik ’kiírni’ az érzelmeim…de sok semmiképp nem akarok lenni, ez nem magamutogatás, erről szó nincs.”

Gyerekkorában is közel áll hozzá az irodalom, több rövid mesét, novellát írt, és naná, hogy szerelmes verseket is. Igaz, sokkal kevésbé rajongott a kötelező olvasmányokért, mint mondjuk a nőkért… de az irodalom órák lenyűgözték. Azt mondja, „a versírás szépen elkopott, de a munkám miatt szinte mindennap kellett alkotni valamit, így megmaradt az írás…”

Mi lesz a munkahellyel?

Aggódva kérdezem, mi lesz így, ha a munkája volt a szenvedélye? Keresik még? És azt mondja, igen, visszavárják:

„Naná, hogy visszatérek, imádom a munkám, rajongok érte! Ez nyilván annak függvénye, hogy mikor lesz meg a lábam, hogyan tudok vele közlekedni, de nagyon várom, hogy dolgozzak.

Szegeden és Budapesten olyan munkatársaim, barátaim vannak, akik előtt az összes kalapom megemelem, ideértve a riportereket, vágókat, operatőröket és a vezetőimet egyaránt. Folyamatosan érdeklődnek, segítenek és várnak vissza. Ami igazán nagyon jól esik, hogy bárhol, ahol eddig dolgoztam vagy akár nem dolgoztam, tehát nem közvetlen kollégáim, az ők részükről is elképesztően sok szeretet, támogatást kapok.”

„Jövő-menő ember vagyok, aki most, hát… nem túl sokat ’jön-megy’”

Milyen hatással lesz a blog az olvasókra? Mindössze kettő bejegyzés, sok száz lájk és hozzászólás alapján Roli azt mondja, máris nagyon jó hatást tapasztal, erőt merítenek a történetéből. A folyamat nem csendben zajlik, az olvasók hangot adnak hálájuknak, Roland számára is hihetetlen, mennyi levelet, üzenetet kap, amelyekben ismerősök és ismeretlenek azt írják, nekik ez nagyon jól esik, segít nekik. Rolandnak pedig jól esik, hogy így segíthet.

„Iszonyatosan fura érzés, pedig nagyon félve kezdtem bele, féltem, hogy azt mondják, mit reklámozza itt magát, stb, stb...:D De én tényleg azért kezdtem bele, mert egyrészt tényleg az lebegett a szemem előtt, hogy hát miért ne lehetne ezt jókedvűen megélni és ezzel támogatni másokat, másrészt kapcsolatteremtés nekem a külvilággal is, hiszen én egy nagy jövő-menő ember vagyok, akik most hát nem túl sokat „jön-megy.” Szóval pozitív nagyon pozitív hatással van és lesz az olvasóimra.”

Épül egy közösség, már nem csak szegediek, már nem csak kollégák, barátok várják a „blogterápia” folytatását. Roland maga sem tudhatja, hogyan alakul majd az élete, most azt mondja, blogjában két-három bejegyzés után véget érnek a kórházi kalandok...és folytatja minden másról, őszintén:

„Szerelemről, családról, barátokról, rossz napokról, a magatehetlen állapotomról, mert lesz ilyen bejegyzés. És persze arról is, amikor kezd majd hiányozni a szex is, na ekkor már tudtam, hogy na kezdek alakulni. :D De komolyan, így volt. :D”

Mire mindezt befejezem, Máté Rolandnak megjelenik egy újabb bejegyzése a blogon: kólát rendelt a műtétkor, ébredés utánra. „Megláttam a hatalmas pólyába betekert műtött lábam…” – írja. Történetének folytatása ITT követhető.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Ma éjjel már a családnál aludhat a három éve kórházi rácsos ágyban élő kisfiú
Az RTL riportja után országos ügy lett a sorsa, a miniszteri biztos is belépett. Az eljárás még folyik, de a gyám már rábólintott a családnál töltött napokra.


Ma éjjel fordulat jön Danika életében: a gyám engedélyével a három éve kórházi rácsos ágyban élő kisfiú a leendő családjánál alhat, miközben az örökbefogadási eljárás még folyamatban van – számolt be róla az RTL Híradó. A pécsi kórházban ápolt, veleszületett rendellenességgel élő kisfiú több műtéten is átesett, a család 11 hónapja küzd érte, külön szobát is kialakítottak.

„Ez lesz az ő ágya…” – hangzott el a felvételen. A család közben végigjárta a hivatalos utat: elvégezték az örökbefogadói tanfolyamot, átmentek a pszichológiai vizsgálatokon, mégis falakba ütköztek. „Elejétől kezdve nem értjük. Megkérdezték, mi a motivációnk, mi meg azt kérdeztük: sorban állnak ezért a gyerekért” – mondta a család. A kórházban dolgozó ápoló így emlékezett a kezdetekre: „Nagyon hamar belopta magát a szívembe. Elkezdtem beszélni róla otthon, és így ismerte meg őt a család” – mondta a klinika ápolója.

Az ügy országos üggyé nőtt, a petíciót már több mint 250 ezren írták alá. „Ez a petíció most falakat döntött le” – fogalmazott egy megszólaló. Tapasztó Orsi, a kezdeményező így összegzett:

„Egyértelmű, hogy itt hiba történt. Ez a család 11 hónapja harcol ezért a gyerekért; itt egy hónapnak sem kellett volna eltelnie úgy, hogy az a gyerek abban a rácsos ágyban tölti az idejét. Nagyon kedves nővérek között van, de ezt nem lehet összehasonlítani egy családdal: itt hibázott a rendszer. A közvélemény, az emberek figyelme nélkül nem gondolom, hogy bármi történt volna”

– mondta Tapasztó Orsi, mentálhigiénés szakember, influenszer.

A minisztérium képviselője szerint közel a megoldás. „Rengeteg akadály, papír, ügyintézés, de nem adtuk fel. És most megtörtént az első csoda: a kórház most egészségügyileg felkészíti Danikát, így ő már a héten végre a családba kerülhet” – mondta Kardosné Gyurkó Katalin, a Kulturális és Innovációs Minisztérium miniszteri biztosa. Korábban jelezték: új, független szakértői véleményt is kérnek az ügyben.

A jogi folyamat azonban még nem zárult le. „Az örökbefogadási ügyben a határozathozatal még folyamatban van, idő kell, amíg végleges döntéshozatal születik, viszont a gyám engedélyével a gyermek az idejét mostantól töltheti a családnál, és csak bizakodni tudunk abban, hogy az örökbefogadási ügyben is mielőbb megszületik a végleges döntéshozatal, és véglegessé válik a gyermek elhelyezése” – közölte Fehér Hajnalka, a család ügyvédje.

AZ RTL riportja Danika életének fordulatáról

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Megszólalt a kórházban élő kisfiút örökbefogadó ápoló: „Életünk legnehezebb 11 hónapja volt ez”
Bár az örökbefogadási folyamat még zajlik, Dani már új családjával lehet. Az anya most köszönetet mondott mindazoknak, akik segítettek elérni a céljukat.


Kedden érkezett a jó hír, hogy a három éve kórházi rácsos ágyban élő kisfiú, Dani már a leendő családjánál alhat. A veleszületett rendellenességgel élő gyereket – akiről szülei lemondtak – a pécsi klinikán dolgozó egyik ápoló fogadja örökbe. A család 11 hónapja küzd érte, külön szobát is kialakítottak neki az otthonukban. Az örökbefogadási eljárás még folyamatban van, de a gyám engedélyével Dani már új családjával lehet.

A család küzdelme a kisfiúért országos üggyé nőtt, amikor Tapasztó Orsolya petíciót indított az érdekükben, amelyet több mint 250 ezren írtak alá. A mentálhigiénés szakember a Facebook-oldalán tette közzé a Danit örökbefogadó anya, Melinda üzenetét:

„Életünk legnehezebb tizenegy hónapja volt ez. Sokszor éreztem úgy, hogy azért kapunk ennyi akadályt, mert talán nem ez a mi utunk, és a mi családunknak négytagúnak kell maradnia. Mégis, amíg csak egy cseppnyi esélyt éreztem, nem tudtam feladni a harcot. A gyerekek nagyon sok erőt adtak: ők egy percig sem kételkedtek abban, hogy a testvérük haza fog érni. A férjem pedig a higgadtságával és hitével volt a bástyánk végig.

Rengeteg üzenetet kaptunk az elmúlt hetekben — olyanoktól is, akikkel évek óta nem tartottuk a kapcsolatot, és most újra felbukkantak támogatásukkal. Ők is, és az ismeretlen emberek szeretete is, kimondhatatlanul sokat jelentett.

Semmi nem lett volna ebből az ügyből jogi képviselőnk, Fehér Hajnalka nélkül. Ő nem ismer lehetetlent, nincs az a szikla, amit ne mozdított volna meg értünk. Mára sokkal több ő nekünk, mint egy jogi képviselő. Köszönet a Házon Kívül stábjának és Moskovics Juditnak, amiért empátiával és kitüntetett figyelemmel karolták fel és foglalkoztak folyamatosan ügyünkkel. Köszönöm, Orsi, hogy a petícióval százezrek figyelmét irányítottad a pécsi kórházra és arra a rácsos ágyra, amiben a fiunk élt. Ezzel végre sikerült áttörni azokat a falakat, amelyeket a jogi úton írt levelek nem tudtak áttörni.

Hálával tartozunk mindenkinek, aki bármilyen formában mellénk állt. Ezt a hálát szavakkal kifejezni nem lehet. Bár az örökbefogadási folyamat még zajlik, ma már úgy térünk nyugovóra, hogy a gyermekünk hazaért és öttagú család lettünk. Reméljük, ez másoknak is reményt ad — és hogy a mi ügyünk precedensértékű lesz sok, hasonló helyzetben élő gyermek számára.”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Annyit vártunk erre, és most itt van” – Leírhatatlan boldogságban él új családjában a kisfiú, aki születésétől kezdve évekig egy kórházi ágyban lakott
A pár második hete viszi bölcsibe, utána minden nap a játszótéren kötnek ki, mielőtt hazamennek Komlóra. Az ügyvéd közben az örökbefogadás lezárását várja.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. november 12.



Reggel bölcsi, aztán irány a közeli játszótér Komlón: Melinda és Jani második hete ezzel kezdik a napot a kisfiúval. A hinta a kedvenc, minden ülésre fel kell ülni. A bölcsiben is hintázott, ott Zsófi lökte, derül ki a Házon kívül riportjából, amit arról a kisfiúról készítettek, aki születésétől kezdve egy kórházi ágyban élt, majd újdonsült nevelőszülei hosszú küzdelem után fogadhatták örökbe.

A játszótéren találkoznak az ügyvéddel is, aki hónapok óta mellettük áll. Azt mondja, várják az örökbefogadási ügy lezárását és az illesztést, hogy a határozat kézhezvétele után a gyermeket családként magukhoz vehessék. Arról is beszél, hogy sok ember összefogása után nyitottabb lett a gyermekvédelem: megkérdezik a szakmai civil szervezeteket, az örökbefogadókat és a nevelőszülőket, és bevonják őket a gyakorlat alakításába.

Hazafelé a kocsiban Melinda felidézi, hogy minden egy puszival kezdődött a pécsi kórház gyermekosztályán. Éjszakás volt, játszottak, a kisfiú odahajolt, puszit akart adni. Az osztályon ez nem szokás, de ő sem bírta ki, és „szétpuszilgatta”. Ahogy ránézett, megfogta az arcát, egy pillanat alatt eldőlt benne: hazaviszi.

Ma már azon kapják magukat, hogy a hátsó ülésen ott szuszog valaki. Otthon a legapróbb dolgok is új élménynek számítanak. Este Melinda tízpercenként benéz a szobába, figyeli a gyerek nyugodt alvását.

Előfordul, hogy a kocsiban alszik el, mire hazaérnek. A ház új terep. Felfedezi az emeletet, megnézi a polcokat is. Az egyik polc azóta készült el, mióta utoljára járt itt.

„Amikor szomorú vagyok, vagy rossz napom volt, belegondolok, hogy mindjárt hazamegyek, és átölelhetem végre. Azt látom anyuékon, hogy boldogok nagyon” - mondja Nóri, a kisfiú új testvére.

A kisfiú még csak egy-egy szó mond, de gyorsan tanul. Mindent mond új családtagjai után, nincs olyan szó, amit ne próbálna kimondani, és szépen meg is jegyzi. Az étvágya is megjött, azonban sírni még nem tud. A kórházban hagyott gyerekek egy idő után nem sírnak. Ő több mint három évig lakott egy kórházi szobában. Most már azonban van kiktől várni a vigasztalást.

„Ha valamit nem lehet, legörbül a szája, főleg ha Nórihoz vagy Olivérhez szeretne felmenni és nem szabad, látszik az arcán, de nem sír. Tényleg meg kell tanulnia sírni tulajdonképpen” - mondja Melinda.

„Annyit vártunk erre, és most itt van. Megvan. Itt van, igen. Ez leírhatatlan boldogság”

– teszi hozzá az anyuka.

Jani az idősebb gyerekek nevelőapja. Arra a kérdésre, hogy ez a kisfiú a közös gyerekük lesz-e, a válasz: igen, igen. Szerintük meg volt írva, hogy oda kell menni dolgozni, meg kell ismerni a kisfiút, és haza kell hozni egy kicsit hétvégére. Sorsszerűnek látják, hogy ennek így kellett lennie.

A Házon kívül teljes riportját itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Ilyen még nem volt: jön a Kovács Balázsok Konferenciája Pécsett, ahol minden előadónak ugyanaz a neve
Amerikától Ázsiáig Pécsre sereglenek a Kovács Balázsok, és két nap alatt összesen húszan adnak elő olyan témákról, mint a hipnózis és meseterápia, az egészségügyi ellátás a büntetés-végrehajtásban vagy a játékfejlesztés. A főszervezővel beszélgettünk.
Láng Dávid - szmo.hu
2025. november 03.



Kovács Balázs a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanít egy elektronikus zenei képzésen, aminek ő az egyik alapítója. Nagyjából egy évvel ezelőtt különleges projektbe vágta a fejszéjét: elhatározta, hogy szervez egy tudományos konferenciát, amelyen csupa névrokona ad elő a saját szakterületéről.

Bár a Facebookon terjedő eseményt sokan poénnak gondolták, november második hétvégéjén tényleg megvalósul. De vajon le lehet-e kötni a résztvevők figyelmét egy ennyire eklektikus programmal? Erről is kérdeztük az ötletgazdát.

– Milyen a viszonyod a nevedhez? Bosszankodtál rajta, amikor tudatosult benned, hogy mennyien viselik rajtad kívül, vagy épp ellenkezőleg?

– Nyilván furcsa érzés, hogy ilyen sok embernek ugyanaz a neve, mint nekem, de szerintem ez inkább egy lehetőség arra, hogy összekapcsoljon másokkal. Én legalábbis próbálok így hozzáállni, de ez nyitott kérdés, érdekelne a többiek véleménye is. Az eseményen mindenesetre inkább az lesz fókuszban, hogy ki-ki izelítőt adjon a maga szakterületületéből.

– Amikor először szembejött az esemény, azt hittem, hogy csak egy mém. Te az első perctől komolyan gondoltad, hogy tényleg megszervezed?

– Igen, eleve csak azután tettem közzé az eseményt, amikor már voltunk 10-en az előadók között – ez stílszerűen február 3-án, Balázs napon történt meg. Persze ez az egész tekinthető poénnak, és szerintem kicsit a többiek is így élik meg, de egy poént is végig kell vinni… A bejelentést követően kezdtünk el gyakrabban is kommunikálni egymással, majd fokozatosan egészült ki a létszám, de a végére se lett annyira óriási, összesen 20 előadó lesz. Az első tízet én kerestem meg, a többiek pedig már maguktól jelentkeztek.

Mindannyian közreműködünk valódi tudományos konferenciákon is, a mostani ennek nyilván a kifordítása lesz, hiszen nem a tudományterület az összekötő kapocs, hanem a nevünk. Mindazonáltal nagyon izgalmasnak tartom az interdiszciplináris konferenciákat is, a miénk pedig beleillik ebbe a körbe, hiszen abszolút kurrens területekről jönnek a Kovács Balázsok: a saját területükön mindannyian aktívan publikáló kutatók.

Egyszerre játékos és komoly ez a dolog, szerintem a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Persze tisztában vagyok vele, hogy a külvilág nagy része talán meg se tudja különböztetni a sok kamu eseménytől, ami felbukkan a Facebook-hírfolyamában, de ennek tudatában is csináljuk.

Fotó: Sorin Nainer

– Mekkora a stáb?

– Nagyon aktívan ketten vagyunk szervezők a másik bécsi Kovács Balázzsal, az operatív feladatokban pedig összesen nyolcan veszünk részt. (A címlapképen is egy szervezői megbeszélés látható – a szerk.) Korábban egyiküket sem ismertem, még a pécsi közgazdász kollégámat is csak közvetve, amikor az e-mailjeink néha összekeveredtek. Bár ha minden igaz, az egyik előadó, aki egyébként a Yale-en tanít, évfolyamtársam volt középiskolában, de ezt még nem tisztáztuk.

– Egyeztettétek, ki miről adna elő, vagy teljesen szabad kezet kapott mindenki?

– Annyit kértem, hogy a saját aktuális témáikat hozzák, és ha ez olyasmi lenne, ami elsőre nem egyértelműen érthető laikusok számára, legalább egy kis felvezetést tartsanak arról az elején, miért fontos az adott terület.

– Enyhén szólva eklektikus lett a program. Hogyan lehet lekötni ennyi különböző témakörrel a résztvevők figyelmét?

– Szerintem pont ezzel: kihívás annak, aki az egészet végigüli, én szellemi kalandnak tekintem. Persze előfordulhat, hogy valaki nem tudja tökéletesen átadni a külvilág számára, mivel foglalkozik, de ha az érdeklődők számára bepillantást tud adni a kutatási területébe, már az is elég. A PTE népszerűsítő előadásai között is vannak olyanok, amelyek direkt egy adott témához nem értőknek szólnak. Külön módszertana van annak, hogyan lehet olyan tényekre apellálni egy előadásban, amelyeket mindenki ismer. Úgy vettem észre, hogy ilyenkor ha a nagy egészet nem is értem, akkor is elkapok legalább néhány információmorzsát, amitől egy pillanatig elhiszem, hogy ez nem is annyira bonyolult.

– Te személy szerint mit vársz a legjobban?

– Az egészet várom, mindenképp szeretném az összes előadást meghallgatni, és bízom benne, hogy másoknak is hozzám hasonlóan izgalmas szellemi ugrabugrálás lesz.

Annak külön örülök, hogy az egyes tudományterületek mellett különféle iparágakból is felbukkantak Kovács Balázsok, például egy játékfejlesztő cég, valamint a MÁV egyik munkatársa is előad. Ők nem a tudományos kutatásaikat, hanem a szakmai tapasztalataikat hozzák magukkal.

– Te miről adsz elő?

– A doktori témám óta érdeklődöm a szonifikáció iránt, ami különféle nem-hangzó információk hanggá alakítása jelenti. Ennek különféle olyan módjait fejlesztgetem az elmúlt 10 évben, amelyek például a weben használhatók. Olyan hangjátékokat, illetve hangzó interaktív játékokat fogok bemutatni, amelyek hangokat generálnak nem-hangzó információkból.

– Mekkora eddig az érdeklődés, hányan regisztráltak és honnan érkeznek majd?

– A kérdés második felére nem tudom a választ, mivel a regisztrációs űrlap összeállításakor elfelejtettem rákérdezni. A vendégként regisztrálók száma jelenleg 197, ehhez jönnek még hozzá az előadók. A terem 200 fős, de úgy számolunk, hogy jó esetben százan leszünk majd. Bár biztosan be fognak esni olyanok is, akik nem regisztráltak.

– Miért kétnaposra szerveztétek a programot? Az első napon délben van a kezdés, a második pedig akkor ér véget, szóval akár össze is lehetett volna húzni.

– Páran valóban javasolták, hogy legyen csak egynapos, de mivel úgyis lesz esti program, ahol természetesen egy Kovács Balázs fog DJ-zni, célszerűbbnek tűnt elnyújtani. Emellett az is közrejátszott, hogy mivel Pécs nem olyan könnyen megközelíthető, így nagyobb eséllyel ér oda mindenki a kezdésre. Bízom benne, hogy a bulizók felébrednek majd a vasárnap délelőtti szekcióra is.

– A konferencián ingyenes a részvétel, miből fedezitek így a költségeket?

– Az előadók nagyon sokat segítettek azzal, hogy fizetik a saját utazási- és szállásköltségeiket. Amikor úgy döntöttünk, hogy nagyobb termet bérelünk, ebbe is többen jelezték, hogy beszállnak. Emellett különféle ajándéktárgyakat, például kitűzőket és vászontáskákat is árulni fogunk, amelyeken szintén lesz valamekkora árrés. Külső szponzoraink nincsenek, bár kerestünk, de nem reagált senki. Egyetemi vagy városi támogatásra pedig azért nem szerettem volna pályázni, mert ennek a konferenciának azért elég labilis a tudományos státusza, és csak felesleges támadási felületet nyitott volna a kritikusok számára. Egyébként nincs szó olyan hatalmas költségekről: a terembérlet 190 ezer forint, ezen kívül pedig összesen egy vacsora szerepel még a kiadások között, szóval legrosszabb esetben összedobjuk.

– Felvétel fog készülni?

– Hangfelvétel biztosan, videósnak is jelentkezett valaki, de ez egyelőre még kérdéses, mivel ő élőben közvetített volna, amit mi nem szeretnénk.

– Mikor lennél elégedett?

– Tulajdonképpen már most is az vagyok, hogy 20 előadó fantáziát látott ebben a projektben, és az ország – sőt, a világ – teljesen véletlenszerű pontjairól egyáltalán eljönnek a rendezvényre.

Az egyik Kovács Balázs, akit már említettem, Bostonból érkezik, egy másik Ázsiában él, de közvetlenül előtte Afrikában lesz. Emiatt lehet, hogy csak online fog bejelentkezni, de arra is van esély, hogy épp Svájcban lesz, onnan pedig már simán átugrik. Van egy németországi és egy bécsi Kovács Balázs is, a itthoniak pedig az ország minden részét lefedik.

Nekem ez már önmagában siker, de bizakodó vagyok, szerintem nagyon jó közönségünk is lesz.

– Elképzelhetőnek tartod, hogy lesz folytatás is?

– Ha más névvel is felmerülne ugyanez a koncepció, szívesen átadom a saját tapasztalataimat, én mondjuk érdeklődnék a Molnár Tamások iránt, ilyen névvel három művészt is ismerek. A Kovács Balázsok Konferenciáját viszont egyszeri alkalomnak szánom, kivéve persze, ha egy másik Kovács Balázs vállalja, hogy másodjára is megszervezi.

Egyébként létezik egy Nemzetközi Azonos Nevűek Társasága (International Same Name Association) nevű szervezet, akik rendszeresen tartanak találkozókat azonos nevűeknek, például Guinness-rekord felállítás céljából. A mi konferenciánkra is küldenek egy delegációt Japánból két Hirokazu Tanaka részvételével (ott ez számít az egyik leggyakoribb névnek). Szóval ha valaki ebben a vonalban lát fantáziát előadások szervezése nélkül, ez is egy lehetőség.

A konferencia hivatalos honlapja itt érhető el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk