A kíváncsiság hajtja ma is Takács Katalint – beszélgetés a Psota-díj idei kitüntettjével
„Haja arany mi lenne más
Szép hosszantartó villanás
Vagy láng mely lobot vet keményen
A rózsán hogyha hervad éppen”
(Radnóti Miklós fordítása)
Régóta a kedvenceim közé tartozik Guillaume Apollinaire verse, és amikor megtudtam, hogy a Psota Irén Alapítvány az idén Takács Katalint tünteti ki, azonnal levettem a polcról a kötetet. A Rózsavölgyi Szalonban rendezett bensőséges ünnepségen, ahol végre maszk nélküli arcokat lehetett látni és rég várt találkozásoknak lehettünk tanúi, a hagyományoknak megfelelően csak kellő felvezetés után mondták ki a legújabb Psota-díjas nevét. Hegedűs D. Géza kuratóriumi tag után Józan László és Brasch Bence idézett az ünnepelt korábbi nyilatkozataiból és még dalduóval is köszöntötték.
Grecsó Krisztián egy verset olvasott fel olvasójának, majd Bálint András idézte fel közös emlékeiket – mint kiderült, jó néhányszor voltak férj-feleség szerepben - és az a szeretet, ahogyan beszélt róla, szinte megfiatalította őt. Aztán a Radnóti Miklós Színház volt igazgatója idézni kezdte az Egy szép vörösesszőkéhez-t. Kicsit „haragudtam” is rá, mert lelőtte a belépőmet, de valahol büszke is voltam, hogy egy rugóra jár az agyunk az egyik kedvenc színészemmel. Végül elhangzott a név, és Básti Juli adta át nagy tapsvihar közepette a díjat.
Takács Katalin szinte gyermeki örömmel fogadta az elismerést. Nem volt könnyű őt kihámozni a pályatársak, barátok, tisztelők, fotósok gyűrűjéből, végül egy viszonylag nyugodalmas sarokban le tudtunk ülni beszélgetni.
- Mit jelentett Önnek Psota Irén, keresztezte egymást a pályájuk?
- Sajnos nem, egyetlen találkozásunk volt egy szinkronszerepnél, Truffaut Amerikai éjszakájában. Akkoriban az volt a szokás, hogy amikor elkészült a szinkron, meghívták a vetítésre a színészeket. Ott volt Irén is, és volt szerencsénk néhány mondatot váltani. Én akkor kezdő színész voltam, és ő nagyon kedves volt hozzám. De nagyon sokat néztem őt tévében, színházban, Hatalmas energiákkal teli, behatárolhatatlan tehetségű színésznő volt, nagyon szerettem. Annyira jó, hogy Almási Éva kitalálta ezt a díjat, mert fennmarad a neve, hogy ne felejtődjön el, amit ő alkotott. Hiszen nagyon tünékeny a mi művészetünk, a színház különösen. Akkor jó, ha ott vagy, látod, érzed azt a közeget, állapotot, ami egy színházi estéhez tartozik.
- Amikor Önt először láttam filmen, és meghallottam a hangját, egy olyan „szecessziós nőalakot” láttam, mint amilyennek Apollinaire „szép vörösesszőkéjét” elképzeltem. Ugyanakkor az Ön egész pályája Nórától Alizig, Peacockné-ig olyan, mintha tudatosan kerülte volna a sztereotípiákat.
- Mindig kíváncsi természetű voltam, és számomra lényeges, hogy egy rendező meglássa benne azt a mást, ami miatt nem rutinból osztanak szerepet. Így játszhattam el a nyolcéves Alizt, kétszer is lehettem Peacockné, de a Koldusoperában voltam Lucy is. Nagyon fontos szerepem volt Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiába című darabját, amit Szenteczki Zita rendezett a Trafóban Juhász András videóssal. Nekem egy reveláció volt az az egész őrület, amibe bekerültem a videó, a loopozás kellős közepébe. Hihetetlen volt az anya szerepe, aki bekebelezi a lányát. Az egészet megbillentettük és egy abszurd játék lett belőle. Amikor az ember fiatalon szép és tehetséges, nem mindig jön rá, hogy ebből egy idő után váltani kell. Nekem megadatott, hogy eljutottam az igazi karakterszerepekhez.
- Mi az, ami megragadja egy szerepben?
- Akkor vagyok szerencsés helyzetben, amikor látok egy filmet abból a szerepből az agyamban. Ha ez nem jön, ránézek a rendezőre, egy kollégára, vagy elkezdek beszélgetni. Amikor nem találom a figurát, nem találom a szerep felé az utamat, állandóan beszélek róla, kérdéseket teszek fel barátaimnak, és akkor valahogy megjön az ihlet. De mindegyik szerephez másként közeledni.
- Korábbi interjúiból is kiderült számomra, hogy Önnek nagyon fontosak a rendezők. A díjátadó során már elhangzott Valló Péter neve. De nagyon nagy hatást gyakorolt Önre az olasz Paolo Magelli.
- Az mindig nagyon izgalmas, amikor egy messziről jövő ember azt mondja: „Te”. Magellivel kétszer is találkoztam, először Zalaegerszegen a Liliomot rendezte, majd Miskolcon a Szerelem című darabot. Ő ismeretlenül látott bennem valamit, amit addig nem és ezzel új színeket hozott ki belőlem. Néha elcsodálkozom egyes amerikai filmeken, amelyekben szerepel egy sztár, akit egy másik karakterbe bújtatnak. Mernek rajta változtatni, tehetségét másfajta szemszögből tudják láttatni.
- Emlékszik-e olyan előadásokra, amelyek nagy találkozásokat hoztak Önnek?
- Nagyszerűek voltak a Bálint Andrással eltöltött évek a Radnóti Miklós Színházban. De volt például a Bethlen című Závada Pál-darab, amit az Új Színházban csináltunk. Hargitay Iván rendezésében. Gáspár Sándor játszotta Bethlen Gábort, én voltam a felesége. Sanyival addig csak érintőlegesen dolgoztunk együtt, volt is közöttünk egyfajta távolságtartás. Itt azonban olyan energiákat tudtunk egymásnak adni és megmozgatni, ami nagyon nagy élmény volt tőle. De hát ez csak egy történet a sok közül.
- Lassan újra beindul a színházi élet, de ez egyfajta újrakezdést jelent a színészeknek és a közönségnek egyaránt.
- Ha az ember nem gyakorolja a szakmáját, mindig előjönnek a kétségek és a félelmek. E másfél év alatt is dolgoztam, próbáltam, ősszel volt bemutató is közönség előtt, de aztán leálltunk. Miután megszakadt a folyamat, bizonytalan légkörbe kerültünk: lesz még? Ez minden agyban, minden szívben meghagyja a nyomát. Ezért nyilván első találkozás a közönséggel magán viseli ezt az érzést. Ezzel az egész coviddal nemcsak a rettenetes mennyiségű beteg és halott volt a baj, a rejtély, hogy kitől, hogyan, mikor kapod el, hanem egy hihetetlen pánikfélelem volt az emberekben. Ezt gerjesztették, de mi is gerjesztettük egymásban. Nehéz volt ezt uralni, egy darabig ott is marad az idegpályákon, de reméljük, hogy gyors gyógyulás lesz a vége.
- A színháznál ez különösen fontos, mert ez az a műfaj, amelynél végképp nem működik az online.
- Én főleg külföldi koncerteket, operákat néztem, és olyan színházi előadásokat, amelyekről tudtam, hogy nem lesz alkalmam megnézni élőben. Itthon csak egy székesfehérvári előadást néztem meg, Gáspárral, László Zsolttal, Derzsi Jánossal, amit már nem játszanak. Nekem az kell, hogy ott üljek a sötétben még több száz emberrel körülöttem, és aznap történjen meg az, ami másnap este már más lesz.
- Milyen feladatok várják a következő hónapokban?
- A Budaőrsi Latinovits Színházban mutatjuk be szeptemberben A requiem egy álomért című darabot. Ebben van egy fantasztikus anyaszerepem. Ugyanitt újra színre kerül a Születésnap, amelyből csak néhány előadást tarthattunk meg. Szeptember végén lesz egy mozgásszínházi bemutató a Trafóban, a Kredenc a pincében maradt címmel. Folytatjuk a Rózsavölgyi előadásait is. Lassan felvesszük a fonalat….
-
