"Színpadra lépés előtt ugyanúgy izgulok, mint bárki más" – Bánfalvy Ági iskolája az életre készít fel
Ennyi idős ugyanis a nevét viselő Stúdió és a Színészképző, amely ez évtől kezdve Szakgimnáziumként működik.
A tanításról, színészpedagógiai hitvallásáról és természetesen magáról a színjátszásról beszélgettünk a művésznővel.
- Az idei évtől 2+1 éves lett a képzés. A 2. év végén kapnak egy gyakorlatos színészi végzettséget, és erre épül rá a harmadik év. A világon egyébként mindenütt hároméves a színészképzés. Az egyik nagy színházi mester, Robert Cohen mondta: három év kell ahhoz, hogy a színész agya ráálljon a mesterségre. És hogy ez mennyire igaz: járt nálam valaki a hétvégi kurzusomon és utána jött a Színészképzőbe. A második év végén egyszer csak azt mondta nekem: „Tanárnő, most értettem meg, hogy miről beszélt nekünk akkor…” - meséli a tőle szokott lelkesedéssel Bánfalvy Ági.
- Az Ön iskolája nemcsak képzést ad, hanem számos lehetőséget is arra, hogy a tanítványai megmutassák magukat.
-Minden iskolának van egy saját arculata. Nálunk a tanárok, mint én magam is, aktív színészek, tehát naprakészek a szakmában. Érdekes, hogy amióta tanítok, más szemszögből figyelem a kollégákat is, hogy egy-egy helyzetből mit tudok leszűrni és átadni. Jordán Tamásnak volt erre egy fantasztikus mondása: „Imádok tanítani, mert magamnak is mindent megfogalmazok.” Másfelől pedig a Bánfalvy Stúdió előadásaiba a nagyszerű, profi színészek közé beemeljük a növendékeinket. Ilyen megmérettetés volt például számukra a Figaro házassága, Micimackó vagy az Abigél, amelyekben főszerepeket is játszottak. Olyan nevek mellett tudnak dolgozni és tanulni, mint Trokán Péter, Gubás Gabi, Körtvélyessy Zsolt, Száraz Dénes, Gregor Bernadett, Pindroch Csaba, Gesztesi Károly, Beleznay Endre, Rékasi Károly. Ha jó a hozzáállásuk, sok impulzust kaphatnak tőlük, mert a nagyok odafigyelnek rájuk, terelgetik őket. Azokkal a végzősökkel pedig, akik bizonyítottak, szerződést kötünk. Ez a mai világban nagy biztonságot jelent nekik. Rendszeresen küldöm őket castingokra. Hívnak is bennünket filmekhez, sorozatokhoz, mert látják nyitottságunkat, együttműködésünket. Egyik növendékem nemrégiben A tanárban kapott szerepet, de a Jóban-Rosszban és a Barátok közt is foglalkoztatja őket komolyabb feladatokkal. Már voltak olyanok, akik bekerültek külföldi filmekbe, de színházakba is hívják őket. Igazából mostanra „nőtt fel” az iskola, tudnak rólunk, tudják, mit kínálunk, és hogy megbízhatóak vagyunk. Nagyon jó érzés, amikor visszajelzik nekem, hogy milyen ügyesek voltak a tanítványaink.
Ők is érzik, hogy bekerülnek a szakmába és nem statisztálni mennek, mert nem erre képezzük őket, hanem feladatokra.
- Milyen konkrét képzések folynak az iskolában?
- Tizenegy tanárral dolgozunk. Kétféle mozgást tanítunk, balettot és táncot, illetve színpadi mozgást. Beszédoktatásunkról legutóbb a vizsgabizottság megállapította: a vizsgázók közül senki sem volt beszédhibás. Ennél nagyobb dícséretet aligha kaphattunk volna! Rendszeresen tartunk jógaórát, havonta egyszer sminket és van szinkron-óránk is. Tanáraink nagyszerűen át tudják adni tudásukat, türelmesek a tanítványokkal, és hivatásszerűen szeretik a tanítást. Mindig tanítottunk klasszikusokat: most a másodikosoknak Schiller: Ármány és szerelem című drámája volt a vizsgaelőadás. Schiller nagyon nehéz, mert bár próza és úgy tűnik, hogy természetes beszéd, nagyon veretes a szöveg. Nagyon örültem, hogy ezt a nehézségi szintet megugrottuk. Úgy gondolom, hogy hétköznapi nyelven tudnak egy modern darabban beszélni, de ahhoz, hogy a szakmának az alapköveit letegyük, bizony szükség van a klasszikusokra: Shakespeare-re, Moliére-re, Molnár Ferencre.
- Mit tart Ön a legfontosabb feladatának?
- Az én feladatom, hogy az életre készítsem fel őket: hogyan viselkedjenek egy próbafelvételen, egy meghallgatáson, hogyan álljanak hozzá emberként, színészként egy szerephez. Bírni kell a gyűrődést, mert az állóképességen múlik egy színész élete.
Básti Lajos mondta: „egy színésznek két dolgot kell tudnia kezelni: a kudarcot és a sikert.”
Sokan erre legyintenek, mondván, hogy a sikert mindenki tudja kezelni – ez nem igaz, nagyon sokan buknak el, amikor azt hiszik, hogy ez már mindig így lesz, sokkal nehezebb megtartani, élni a lehetőséggel. Azért alakult ez így ki, mert a hétvégi személyiség-fejlesztő színészkurzusaimon sűrítve kellett mindent átadnom. Egyénenként kellett rájönnöm, hogy ki miért jött, és hová akar eljutni. Ennek alapján sok minden összeállt a fejemben, hogy mire van szükségük odakint. Egészen különleges területeket is bejártam: például a nyelvi nehézségek leküzdését a NATO berepülő pilótáinak, de volt egy Európai Uniós felkérésem is hallássérülteknek. Amikor kitöltettek egy űrlapot névtelenül a hasonló kurzusokon résztvevőktől, kiderült, hogy az enyém volt a leghasznosabb. Én minden embert egyenként megfigyeltem, hogy honnan indult és hová, hogyan jutott el. Az egésznek a színészet a gyökere, amit én tanultam: a beszéd, a mozgás, a kommunikáció – Brecht mondta, hogy a színészet a kommunikáció művészete. Most egy kis könyvben próbálom összegezni ezeket a sikertörténeteket, hogy kinél mi, hogyan működött. Valós emberekről, valós helyzetekről beszélek, 12 évestől 75 éves korig a legkülönbözőbb foglalkozásúak jártak nálam. Volt egy ikerpár, akikben megláttam az írókat. Azt mondtam nekik, hogy ők a „kis Coen-tesvérek” – és most a Vígszínházban mutatják be a darabjukat. A könyv második részében pedig azokat az egyszerű gyakorlatokat írom le, amiket otthon is lehet csinálni.
- Ennek a komplex programnak a kialakításában nyilván szerepet játszottak az Amerikában eltöltött éveinek tapasztalatai is.
- A világon két helyen kommunikálnak a legjobban: Olaszországban, mert az olaszok úgy születnek, és Amerikában, mert ott kisgyerek koruk óta tanulják. És ez nekem is nagyon sokat adott. Sokan vagyunk úgy, és ezt saját magamon is észreveszem, hogy sokáig tűrünk, aztán egyszer csak kirobbanunk, de ez nem jó. Az Egyesült Államokban élő barátom mesélte, hogy a kisfiának az első iskolai órán azt tanították: nem helyes azt mondani, te oké vagy, én nem vagyok, és azt sem, hogy én oké vagyok, de te nem. Az az alapelv, hogy mindannyian okék vagyunk. Tehát már hat éves korukban tanulják, hogy egyenlő szinten vagyunk, és úgy beszélgetünk. De nagyon sokat tanultam az angol improvizációs színházból, amit két és fél évig csináltam. Egy angol, egy amerikai és egy ausztrál férfi mellett én voltam az egyetlen nő. Kicsit olyan volt, mint nálunk a Beugró.
Rengeteget gyakorlatot csináltunk négyszer-ötször egy héten az egy óra 10 perces szombat-vasárnapi improvizációkra. De kapcsolatban állunk a világban számos színiiskolával is.
- A mozgás- és énekképzésre is nagy hangsúlyt fektetnek.
- Harvey Keitel mondta, hogy „a színjátszás nem más, mint beszéd és mozgás.” Azért ragaszkodom a balettoktatáshoz, mert a mozgás alapját jelenti. A testtartás, a kézmozgás, vagy egyáltalán a mozgáskultúra abból indul ki. Az énekképzés azért fontos, mert ma már rengeteg zenés darabot játszanak mindenütt. Tehát ha valaki komolyan labdába akar rúgni, előny, hogy tud énekelni és táncolni. Az énekkel fejleszthetjük a beszédhangunkat, a belső ritmusérzékünket is. Ez nagyon fontos egy színésznek. Lehet, hogy valaki nem tud jól énekelni, de tudja, hogyan tegye meg a színpadon azt a három lépést, amiért megtapsolják.
Jövőre veled, ugyanitt 2.- Önre, mint színművészre, hogyan hat vissza az, amit a tanítványaitól kap?
- Nagy örömmel jönnek el megnézni azokat a darabokat, amikben játszom, ugyanakkor nekem bizonyítanom kell, hogy az óráim is hitelesek legyenek. És ahogy az ember halad előre a pályán, egyre igényesebb dolgokat kell letennie az asztalra, mert elvárják tőle. Egyszer egy híres Shakespeare-színész megkapta Lear király szerepét, és elárulta egy újságírónak, hogy mennyire izgul. „Miért? – csodálkozott az újságíró – hiszen a legutóbbi darabban is zseniális volt”. „Hát ez az – most kétszer olyan jónak kell lennem” – felelte a színész. De említhetném Humphrey Bogart történetét, akin a rendező-asszisztens észrevette, hogy mennyire ideges egy jelenet felvétele előtt. Nem értette, hiszen akkor Bogart mögött már számtalan nagy film és főszerep állt. „Ezt a jelenetet még sosem csináltam” – adta meg a választ Bogey. Sztanyiszlavszkij mondta, hogy egy színész akkor igazán jó, ha önmagát is meg tudja lepni. A színpadra lépés előtt ugyanúgy izgulok, mint bárki más, még ha nem is látszik rajtam. De kell is ez az izgalom, mert addig érdekel! És amit mindig mondok a növendékeimnek: a színház fizikum is, tehát gondolkodjanak arról is, ahogyan a testüket használják. Az Elvis, oltár, Miami című darabban egy nagyon gazdag nagynénit játszom mackóruhában, össze-vissza esek, ha kell, heverek a kanapén, mint egy pacni, aztán jön egy cigánykerék…
- A Bánfalvy Stúdió előadásai szép sorozatokat érnek el.
- Tavaly szeptemberben mutattuk be A miniszter félrelép című darabot és most már a századik előadásnál tartunk. Járjuk vele az országot, de felléptünk Pozsonyban, Marosvásárhelyen is. Mindenhol nagyon nagy szeretettel fogadnak minket. Az előkészületek fontos része volt, hogy férjemmel, Horváth Csabával, aki a darabjaink rendezője és producere is, megnéztük a darabot Manchesterben, ahol maga a szerző, Ray Cooney állította színpadra. És teljesen meglepődtünk, hogy az eredetileg tízszereplős darabból kilencszemélyes lett. Több mint száz előadás után Cooney változtatott rajta, kihúzott egy szereplőt és egy hatalmas ziccert csinált a darab végére az egyik női szerep átalakításával. Van időnk alaposan kidolgozni az előadásainkat, mert nincsenek kötelező bemutatóink, mint a kőszínházaknak, és ugyanúgy van lehetőségünk arra, hogy minden szerepre kiválasszuk a megfelelő színészt. Egyébként Cooney ragaszkodik ahhoz, hogy darabjaiban olyan képzett színészek játsszanak, akik Shakespeare-t és Csehovot is tudnak. Ahogy Karinthy mondta: „Humorban nem ismerek tréfát.”
Ezt a műfajt csak nagyon komolyan, a svájci órák pontosságával lehet csinálni.
Mi figyeljük egymást akkor is, amikor nincs jelenésünk. Néha Gesztesi Karcsi, mint miniszter olyan, mintha Othellót hallanám. De hasonlóan nagy sikereink között említhetném a Grease-t is, Vastagh Csabával és Kiss Ramonával.
- A közönség érzi a színész odaadását, alázatát.
- És a közönséget nem lehet becsapni! Pályám egyik legnagyobb büszkesége, hogy 165-ször eljátszottam a Micimackót a növendékeimmel, nem egyszer reggel 9-kor kezdődött az előadás. Van benne egy kis monológom, amikor eltévedek az erdőben. Olyan szeretetet kaptam a közönségtől, hogy úgy éreztem, mintha a Vígszínház színpadán Csehovot játszanék. Ahogy csendben figyeltek, átélték velem, hogy eltévedtem. A lehető legnehezebb műfaj egy színésznek, hogy gyerekeknek adjon olyan igazi színházi élményt, ami örökre megmarad benne. Óriási felelősség, hogy az ember mit hagy maga után.
- Most ismét egy Cooney-darabot próbálnak.
- Igen, de ezúttal Ray Cooney fia, Michael a szerző. Sokáig kerestünk, mert nem mindegy, hogy egy ilyen A+ kategóriás produkció után mi következik. Amikor megtaláltuk, férjemmel és fiammal, Olivérrel, aki zenéivel és produkciós munkáival szintén része lett a csapatnak, elvonultunk külön-külön szobába, és hol az egyikünk, hol a másikunk nevetett fel. Nagyon szellemes darab, amelynek alapja egy társadalom-biztosítási csalás. Az olvasópróbán is folyton egymáson nevettünk. Biztos vagyok benne, hogy ebben sem fog csalódni a közönség.
- Nagyszerű dolog egy olyan művésszel találkozni, aki tele van életörömmel, energiával.
-Az ember egy idő után belenő a bőrébe. És hogy nézne ki, hogy az óráimon a pozitív gondolkodásról beszélek, és az ellenkezője sütne rólam? Persze, az alkotó embereknek alaptermészetük az elégedetlenség, de idővel értékelni kell azt, ami van, pláne, ha körbenézünk a világban. Örülni kell annak, hogy szabadon, nyugodtan, boldogan élhetünk. A tanításban meg az a szép, hogy tovább adhatom a tudásomat. Eljött az idő, hogy összefoglaljam a dolgaimat, őszintén megvizsgáljam, hogy mi működött, mi nem. Ezért született meg ez a kis könyv.
Nekem mindig jól esett, ha jó időben kaptam egy jó szót, egy jó mondatot valahonnan, és úgy gondolom: mindenkinek fontos, hogy megkapja valamikor a maga jó mondatát.
