Több mint 30 év kihagyás után a 168.hu-n újraindult Szilágyi János legendás műsora, a Halló, itt vagyok. Ebből az apropóból beszélgettem az élő legendával.

– Először is, némileg megkésve, de boldog születésnapot kívánok, hiszen májusban töltötte be a 85-öt.

– Így van, köszönöm szépen.

– Az első és számomra legfontosabb kérdés: hogy bírja, honnan veszi a hihetetlen energiát?

– Erre nem lehet mit mondani. Én legalábbis nem tudok. Nem teszek érte semmi különöset. Sportolok ugyan, de ezt leszámítva nincs semmi különösebb titkom. Szerencsés vagyok.

– Ön tulajdonképpen maga az élő médiatörténet. Akkor kezdte a szakmát, amikor a mai értelemben vett elektronikus média elindult. Hogy emlékszik a kezdetekre?

– Teljesen más volt a helyzet. Ég és föld, össze se lehet hasonlítani. Sokkal kevesebb médium volt. Egy tévé volt, és bár akadtak kisebb vidéki rádióadók, országos rádió is csak egy működött, az állami. Ebből adódóan azokat sokkal többen nézték és hallgatták. Voltak olyan műsorok, aminek milliós nézettsége vagy hallgatottsága volt, mivel nem volt más lehetőség. Újságból volt három. Politikailag eltérő nézetű lapok nem voltak, mindegyikben a rendszer elvárásainak megfelelő írások jelentek meg. Persze, ha csak lehetett, igyekeztünk be-becsempészni a műsorainkban egy-egy olyan üzenetet, ami kicsit áthallásos volt. Kikacsintgattunk. De ez sem volt könnyű, mert akkoriban még volt „lehallgatás”. Ez azt jelentette, hogyha az ember megcsinált egy riportot vagy műsort, akkor a főnökség egy-két tagja leült, meghallgatta, és elmondta, hogy mit kell kivágni belőle..

– Utólag nem volt belőle sosem probléma?

– Nem. Ha valaki lehallgatta már a műsort, akkor az engedélyezve volt. Persze voltak nagy viták, előfordult, amikor megmakacsoltam magam, és nem voltam hajlandó kivenni. Egyszer valaki valami baromságba kötött bele, és bár nem vagyok egy dühbegurulós fajta, annyira felhúztam magam, hogy lekaptam az illető szemüvegét és széttapostam a földön.

– Mik voltak a Halló, itt vagyok előtti korszak legfontosabb állomásai a pályafutásában?

– A legsikeresebb műsorom, amit sokan hallgattak és amiben felfigyeltek a nevemre, az a Táskarádió volt. Minden vasárnap délután ment, ha jól emlékszem 2-től 3-ig. Én a rádió ifjúsági osztályán dolgoztam, az ő műsoruk volt a Táskarádió. Többen csinálták, egyik héten ez, másik héten az, és nem volt valami jó. Javasoltam, hogy a műsort egy kézbe kéne adni. Egy szerkesztő legyen, aki egységes stílust ad neki. Kérdezték, hogy ki legyen az, én pedig mondtam, hogy ha nagyon kell, elvállalom – nyilván ezért javasoltam az egészet. Rám bízták, én pedig teljesen átalakítottam. Sokkal személyesebb hangvételű lett és nagyon nagy sikere lett. Olyan volt, mintha élő adás lenne, pedig nem az volt.

Állandó stábom volt. Ha azt mondtam, hogy következik a Beatles és véletlenül Harangozó Terit tették fel, akkor nem álltunk le, hanem hagyták, én pedig lereagáltam. „Ez talán mégsem a Beatles, cseréljük ki. Vagy beszéljek Harangazó Teriről?” Dumáltam, ők pedig közben kicserélték a számot. Ez így ment, és a hallgatók nagyon csípték.

– Aztán jött a Halló, itt vagyok. Emlékszem, óriási dolog volt a 80-as években. Mindenki hallgatta, mindenki beszélt róla. Jól gondolom, hogy ez volt az első betelefonálós műsor a magyar rádióban?

– Egyáltalán nem volt ilyesmi előtte. Akkor már a szórakoztató osztályon dolgoztam, és baráti viszonyban voltam a főnökkel. Mindenbe beavatott, kikérte a véleményemet. Szóltak neki az elnökségből, hogy kéne valami esti szórakoztató műsor. Valószínűleg azért jutott eszembe ez a műsor típus, mert nagyon kényelmes. Nem kell kimozdulni, nem kell megszervezni a riportot. Csak beülök a telefon mellé a stúdióba, elbeszélgetek az emberekkel, és a végén meg kell vágni. Erről is azt hitték sokan, hogy élő, pedig nem az volt. Nem azért, mintha baj lett volna belőle, ha valaki felhív, és teszem azt elküld a fenébe, hanem mert rengeteg unalmas beszélgetés volt, amikor az illető tíz perc alatt tért csak rá a tárgyra. Meg kellett vágni.

Mindig a rádió újságban volt meghirdetve, hogy mikor, melyik számon várom a hívásokat. Akkoriban egyetlen ilyen újság volt, amiben közzé tették a rádió és tévé műsort, százezer számra vették. Engem is meglepett, milyen hihetetlen sikere lett. Nem tudtam az emberekkel másról beszélni. Bárhova bemenetem, rögtön arról kérdeztek, ami a műsorban volt. Jól is kerestem vele, mert rengeteg hakniba elhívtak, ahol a Halló, itt vagyokról lehetett kérdezni, és sztoriztam a műsorról.

– Ön szerint mitől volt ennyire sikeres?

– Attól lehetett, hogy egy nagyon őszinte hang volt benne. Az enyém. Lehetett érezni, hogy tényleg azt mondom az illetőnek, amit gondolok. Nem amit illik. Miután az emberek 95%-a névtelenül hívott, ők is nyugodtan elmondtak olyasmit, amit az emberek a rádióban amúgy nem hallhattak.

– Miért lett vége?

– Egyfelől, tíz év után már untam, de főleg azért, mert 88’-89-’ben, amikor közeledett a rendszerváltás, egyre több politika jött be a műsorba.

Nagy felhajtást csináltam az utolsó adásban, hosszabb volt a műsoridő is. Szerénytelenül mondhatom, hogy nagyon sokan hallgatták, és sokan megsiratták.

– Akkoriban az sem volt megszokott, hogy egy hasonló műsorból könyv készüljön.

– A könyvből is rengeteget eladtam. Sajnos rossz emlék, mert akivel összeálltam, hogy intézze a nyomdát és a kiadást, csúnyán átvert. Nemcsak a pénz miatt vagyok mérges, hanem hogy ennyire hülye voltam. De mindegy, a lényeg, hogy nagyon sikeres volt a könyv is.

– Egyébként, ahogy most beleolvasgattam a kötetbe az interjú előtt, valóban szembeötlő, hogy mennyire őszintén bekérdezett a telefonálóknak. Ebből sosem volt konfliktus? Elfogadták ezt a fajta nyers őszinteséget az interjú alanyok?

– Az interjú alanyokkal nem nagyon, egyébként is, soha többé nem találkoztam velük. A főnökséggel volt probléma. Emlékszem, egyszer hülyét csináltam egy munkásőrből, mert meg volt a véleményem a Munkásőrségről. Kiderült például, hogy vasárnap tartják a lőgyakorlatokat. Erre megkérdeztem tőle: Mi jobb vasárnap? Lövöldözni, vagy otthon enni a húslevest? A Munkásőrség főparancsnoka ezen nagyon kiborult. Felhívta a rádió elnökét, ő pedig jól letolt engem.

Szóval voltak azért negatív élményeim is. Például még a műsor indulása körül felhívott egy srác, aki elmondta, hogy fogyatékos, tolókocsiban ül. Magántanuló, egész nap otthon van egyedül, mert a szülei elmennek dolgozni. Magányos, hiányoznak neki a barátok, a kapcsolatok. Én hülye azt mondtam neki, hogy itt a remek alkalom: mondja be a telefonszámát, és hívják föl.

Kis idő múlva felhívott az édesanyja, hogy a műsorom után a fiúhoz felment valaki, akivel összebarátkozott. Aztán amikor az illető a srác bizalmába férkőzött, egyszer a szeme láttára kirámolta a lakást. A fiú nem tehetett semmit, hiszen a tolókocsiból nem tudott kiszállni. Akkor elhatároztam, hogy soha többé nem fogok telefonszámot bemondani a műsorban.

Ám egyszer felhívott egy nő, hogy három gyereke van, és nagyon hiányzik egy férfi a családból. Gondoltam, ebből mi lehet? Adja meg a telefonszámát. Pedig egyszer már megfogadtam, hogy nem teszek többé ilyet! Egy idő múlva visszahívott, és kiderült, hogy mindenféle gennyes, tetű alakok kezdték hívogatni a számát. Felvette a gyerek, mondta, hogy anyu nincs otthon. Mire a pasas: Kár, pedig úgy megb...nám. Ilyen szövegeket nyomtak a 4-5 éves gyerekeknek. Akkor aztán tényleg megfogadtam, hogyha élet-halál múlik rajta, akkor sem mondok be többet telefonszámot.

– Soha, egy interjú alannyal sem találkozott? Akár csak úgy, hogy az illető meglátta valahol és bemutatkozott, hogy én vagyok ez és ez a betelefonáló?

– Egyetlen egyszer rávett valaki, hogy találkozzunk egy presszóban. Már arra sem emlékszem, hogy pasas vagy nő volt. Csak arra emlékszem, hogy ültünk az asztalnál, ő pedig elkezdte mondani a problémáját. Rühelltem az egész helyzetet. Nem akartam elküldeni, ha már beleegyeztem, hogy odamegyek. Mondtam, hogy jó-jó, majd utánanézek, megpróbáljuk elintézni. Hiba volt.

– Két paródia is született, az egyik Kern Andrással, a másik Gálvölgyi Jánossal, amiben ön alakította önmagát. Ezekről van valami érdekes emléke?

– Verebes Pista és a Kern akartak írni egy számot a Kernnek. Az írásba is beszálltam, és nagyon élveztem.

A Gálvölgyi verzióra viszont bevallom, egyáltalán nem emlékszem.

– Említette, hogy részben a politizálás miatt hagyta abba annak idején a műsort. Most mégis a folytatás mellett döntött, pedig most aztán végképp minden a politikáról szól.

– Amikor felkértek, mondtam, hogy ez őrültség. Más világ van, nem fognak telefonálni az emberek. Erőltették, hogy legalább csináljunk egy próbát. Végül megegyeztünk, hogy készítünk egy adást, és ha nem jön össze, abbahagyjuk. De összejött. Hívnak szerencsére, nagyon érdekes témákkal.

Mivel élőben megy, nincs mód vágni, szelektálni. Rögtön rá kell éreznem, ha egy beszélgetés uncsi. Akkor gyorsabban abba kell hagyni.

– Nem szűrik a betelefonálókat? Rögtön Önhöz kapcsolják őket?

– Igen. Kikötöttem, hogy két téma nincs: politika és Covid. A Covid már a könyökünkön jön ki, abba pedig én nem megyek bele, hogy az egyik szidja az Orbánt, a másik szidja a Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam. De legnagyobb csodálkozásomra sokan telefonálnak. Működik, úgyhogy egy darabig biztos tartani fog.

– Ilyen hosszú pályafutás után van még valami a bakancslistáján? Akár egy műsor ötlet, amit még nem valósíthatott meg, akár egy interjú alany, akivel nem beszélgethetett?

– Szó van róla, hogy ugyanitt, ahol a Halló, itt vagyok megy, csinálunk két másik műsort is. Az egyikben nagyon ritka foglalkozású emberekkel beszélgetnék, a másikban pedig nagyon sikeres, 30 év alatti fiatalokkal.

– Ha megengedi, a végén még egy személyes élményt felidéznék. Kedves emlékem gyerekkoromból, hogy egy szilveszteri műsorban Vitray Tamással duettet énekeltek. A Hegedűs a háztetőn „Szeretsz engem” című dalát írták át magukra. Ez tulajdonképpen azt sugallta, hogy milyen jó barátok és kollégák, együtt küzdöttek végig mindent. Valóban ilyen közel álltak egymáshoz?

– Vitray Tamással egy percig nem voltam barátságban. Eleve nem nagyon lehetett vele barátkozni, és őszintén szólva nincs is róla túl jó véleményem.

– Ezek szerint ez nem volt több egy vicces műsorszámnál.

– Persze. A műsor az mindig más. Nagyon sok műsort csináltam egyébként együtt a Vitrayval. A leghosszabb ideig tartónak az volt a címe: Ti és mi. Nők és férfiak vetélkedtek, de úgy, hogy a miskolci tornacsarnokban csak férfiak, Szombathelyen pedig csak nők. Hárman vezettük, Antal Imre, Vitray és én. Mindig forogtunk. Egyikünk bent volt a központban, a másik kettő pedig valamelyik helyszínen. A műsort én találtam ki. Nagyon nagy sikere volt. Amúgy ma is meg lehetne csinálni, szerintem tetszene.