Levél önmagamnak azután, hogy elhagytak
Kifosztva érzem magam. Elárulva érzem magam. Épp, mint 15 évvel ezelőtt, amikor a volt férjem lelépett. Mintha belöktek volna egy kamrába. Rám zárták az ajtót, és ott hagytak egyedül, a végtelen sötétségben, ahol nincsenek könnyek, csak elszorult torok és zsibbadó végtagok. Vádolom magam, hogy hol ronthattam el. Éjszaka felriadok: pedig annyi szeretetet adtam. Izzadtan ülök az ágyon, vaksi, könnytelen szemekkel. Annyiszor próbáltam megbeszélni vele. Gondosan megfogalmazva, vattába csomagolva, halkan duruzsoló, becéző körmondatokban. Hogy ne sértsem meg. Hogy neki ne fájjon.
Annyit vártam, reméltem, tűrtem, álmodoztam. Miért álmodoznak a korombeli nők? Miért nem válunk ekkora már cinikussá, vagánnyá, nemtörődömmé, mindent leszaróvá?
Ülök az íróasztalomnál, és egy üres post-it szélét gyűrögetem. Annyiszor győztem meg magam, hogy igenis, boldognak kell lennem, én tehetek róla, hogy nem vagyok az. Pedig nem voltam az. Hiába posztoltam a Facebookra a csillogó mosolyú, lobogó hajú fotókat. Persze csak egyedül, mert a közös fotóktól irtózott. Hogy én milyen hülye voltam... Tizenegy hónapig küzdöttem, minden eszközzel, amiről úgy éreztem, méltó hozzám. Aztán a végén már olyannal is, ami nem az. Például ultimátummal. Szomorúan vicces, hogy végül épp az jött be. Az ultimátum öntött tiszta vizet a pohárba. Mint egy gyomorszájon rúgás, olyan volt. De legalább igaz volt.
Ülök meggyötörten a jógaszőnyegen, sajognak a porcikáim, és még ott is kattog az agyam. Nem, nem én voltam a hisztis picsa. Nem, nem én voltam a labilis, a megbízhatatlan. Bármennyire is megpróbált mindig, mindenért engem hibáztatni, a felelősséget soha nem vállalni. A gyávaságát bizonyítja, hogy még ezt a balhét is velem akarta elvitetni. Én pedig elhittem, hogy minden az én hibám. Hogy a fájó érzés, hogy nem érkezett meg hozzám, hogy tulajdonképpen soha nincs igazán velem, az csak az én neurotikus kreatúrám. Minden erőmmel igyekeztem legyőzni önmagam. Elkezdtem jógázni, hogy "lenyugodjak", hogy elfogadóbb ember legyek. Elfoglaltam magam, amikor nem ért rá (szinte soha, max kéthetente egyszer egy-két napra), ugrottam, amikor csettintett, lélegzetvisszafojtva vártam a két szavas cset-üzeneteit. Minden szeretetmorzsának örültem. Győzködtem a családomat és a barátaimat, akik a fejüket csóválták, hogy ennek a kapcsolatnak igenis van jövője, ez a férfi szeret, csak még egy kis türelem kell, idővel túljut a válásán, hiszen már egy éve, és rájön, mekkora ajándék, hogy miután kidobták, találkozott velem, hiszen újrakezdheti. Igen, idővel feloldódik, megérkezik hozzám.
Beletörődtem mindenbe. Amíg lehetett. Amikor pedig már túl megalázó volt, kitörtem. Az ultimátummal, igen. Mégis hálás vagyok, hogy megtettem.
Most már nem áltatom magam. Szembenéztem azzal, ami annyira fájt, hogy még egy kis híján egy évig tartó álomba ringatózás is jobb ötletnek tűnt. Szembenéztem azzal, hogy NEM KELLETTEM NEKI. Nem ÉN kellettem neki. Ő egy összetört ember, egy "kivert kutya" (érdekes, hogy ez a kifejezés jutott eszembe, amikor először megláttam, milyen csalhatatlan is a női ösztön), aki a mai napig várja vissza a volt feleségét. És vele együtt a régi életét. Értem odavolt. Testileg. Talán kicsit lelkileg is, hiszen annyi melegséget, intimitást, aggódást, bátorítást és törődést kapott tőlem, amiben huszonöt év alatt összesen nem volt része. Annyit beszélgethetett velem a gyerekeiről, mutogatta a fotóikat, és én boldog voltam, hogy beavat. De ez neki csak fájdalomcsillapítónak volt jó. Mint az égett sebre a hűs olaj. A hormonok fűtötték, de a szíve soha nem volt az enyém. Soha nem tartozott hozzám.
Nézek ki este az ablakomon, a sustorgó esőbe.
Igen, a volt feleségéhez tartozott. Őt várta - várja - vissza, talán reményvesztetten, mégis reménykedve. Ezért rántotta ki a kezét az enyémből a házukhoz közeli bevásárlóközpontban. Nehogy meglássanak.
Ezért kérdezte annyiszor, hogy ugye biztos nem akarok újra férjhez menni, gyereket meg pláne nem? Ezért nem tervezett velem se utazást, se vakációt. És ezért dobott ki gondolkodás és kímélet nélkül, amikor azt kértem - igen, végül ultimátumban követeltem -, hogy meséljen végre rólam a gyerekeinek, hiszen a volt felesége új párját már rég ismerik, sőt, együtt is nyaraltak vele, és jöjjön el egy kávéra az én családomhoz is. Mert megérdemlem egy év után. De ő ezt nem akarta. Mert ezzel tovább oszlott volna a remény, hogy talán mégis visszakapja az asszonyt. Egyszer, majd.
Ülök a kádban, zúdítom a forró vizet a fejemre. Istenem, olyan egy közhely vagyok. Vén fejemre. Oké, negyvenéves vén fejemre. Becsaptak? Ugyan. Én csaptam be magam. Ezerszer elmondta, hogy szeret, hogy a felesége már a múlté, egyébként is teljesen elhidegültek, az utolsó években már szinte elviselhetetlenül. És én hinni akartam neki. Kapaszkodott belém, apró ajándékokkal halmozott el, csokival meg illatgyertyával és virággal, és én hittem, hogy ez szerelem. "Bízz bennem, téged még soha nem szeretett senki igazán" - mondta. Milyen aljas mondat ez valakitől, aki egy közös fotó erejéig sem mer felvállalni? És milyen butaság valakitől, aki ezt beveszi? Elhittem, hogy társra leltem, miközben ő lélekben mindvégig egy másik nő társa maradt. Ha menekülni akartam, nem hagyta. Utánam jött, könyörgött, ostromolt. És amikor már végre őszintén bízni kezdtem, akkor rúgta belém a legnagyobbat. Hidegen, könyörtelenül, egy három soros messenger üzenetben. Annyi gerinc nem volt benne, hogy személyesen közölje. Vagy telefonon.
Fekszem a kanapén, a laptop fénye az arcomba világít. Szégyellek minden sort, amit leírok, szégyellem a butaságomat, a vakságomat, a szeretetéhségemet. De azt akarom, hogy nyoma maradjon. Hogy ha ez a borzalmas eltiportság elmúlik, emlékezzek. Okuljak. Hogy többé soha ne kezdjek olyan férfival, akinek nem szabad a szíve, aki csak búfelejtésre használ. Aki titkol. Hogy higgyek a szememnek, a fülemnek, a szívemnek, az ösztöneimnek. Hogy a jeleknek higgyek, ne a szép szavaknak. Hogy higgyek önmagamnak, ha azt érzem: társas magányban élek. Hogy nem én tehetek róla, hogy ez a férfi nem nem örült nekem, nem látott bennem lehetőséget.
Hogy igenis verjem bele abba az ostoba, naiv, rózsaszín ködös fejembe, hogy klassz nő vagyok. Aki egyszer valakinek a legszebb álma lesz. A hülyeségeimmel, hibáimmal együtt. És hogy amíg az a valaki meg nem érkezik, ne érjem be kevesebbel. Soha többé.
