„Remélem, valóban kiváló autója volt mindenkinek, aki kövér gázzal kielőzött a hóban” – szubjektív élménybeszámoló a hóhelyzetről
Amikor az ember megvesz egy színházjegyet, nem a meteorológiai oldalakat nézi, milyen lesz akkor este az idő. Általában nem is lehetséges, mivel a meteorológia számára beláthatatlan időtávolságról van szó, ami a vásárlás ideje és az előadás között van.
Nálunk ez most úgy esett, hogy január hatodika estére szólt a jegyünk, pont arra az estére, amikor a legkitartóbban esett a hó. S bár annyira nem vagyok kalandvágyó, de most mégis azt választottam, hogy autóval megyünk el a Vígszínházig, Pilisvörösvárról. Nem utolsósorban pont a hideg miatt: arra gondoltam, hogy olyan későn semmi kedvem nem lenne a mínuszokban várni a közösségi közlekedésre.
Azzal előre számoltam, hogy az út hosszabb lehet, és azzal is, hogy váratlan események történhetnek. Mind a kettő bejött. Az előadás kezdete előtt hetven perccel elindultunk, ehhez az is kellett, hogy én úgy-ahogy kiássam az autót a hó alól. Téli gumi rendben, töltöttség maximumon, ami azonban hiányzott, az bizony a klasszikus jégkaparó. Mivel jó ideje csak operett-telek vannak, ezt a csúf eszközt én teljesen lecseréltem a jégoldó folyadékra. Ha a repülőgépeknek jó, gondoltam nekünk is megteszi. A pár milliméteres csipkés reggeli dér-réteget persze gond nélkül levitte a spricnis eszköz, de most,
Nyilván, meleg utastérből szálltam ki legutóbb, s akkor már elkezdett esni a hó, ami ráolvadt és azonnal vissza is fagyott. Maradt a türelem, és az ablakra fújt meleg párátlanítása, ami a jégoldóval együtt lassan megtette a hatását. Elindulhattunk tehát. Arra számítottam, hogy a vörösvári szikrázóan havas és érintetlen mellékutcák után a 10-es úton már más lesz a helyzet. Nyilván szakadó hóesésben nagy csodára nem számítottam, de valami különbségre azért igen. Talán letolták már a havat, talán a síkosságmentesítés (sózás...) miatt az azóta leeső hó csak undok latyakká változott, melyben legalább csúszkálni nem kell (annyira). Azonban kiérve Pilisvörösvár központjába, a 10-es útra, amit ott Fő utcának neveznek, látnom kellett, hogy
És nem is számít, hogy itt több autó jár. A sok hóban az autók gumijai már habtiszták voltak, így az úttest is mesebelien szikrázott a lámpák fényében. Elkezdődött a hosszú utazás, ahol valahol 35 km/óra volt az utazósebesség, a ritkán elért maximum a 40 lehetett. A következő reményem Budapest volt. Azt gondoltam, hogy talán a nagy fővárosi utakon más lesz a helyzet, de kiderült, hogy alapvetően ugyanazok az útviszonyok mindenhol. A folyamatosan ömlő hó és a mínusz 4 fok viszont nem várt kellemetlenséget eredményezett: az ablaktörlő lapátra egy idő után ráfagyott a hó, amitől egyre kevésbé tudta ellátni a feladatát: komolyan nehezítette a kilátást, hogy egyre vastagabb csíkokban nem, vagy csak esetlegesen törölte a szélvédőt. Ilyen körülmények között, beérve a nagyvárosi útszakaszra, még körülményesebbé vált a vezetés, mert a rossz kilátás mellett
még jó, hogy gyakran járom meg ezt az utat, így valahogy emlékezetből egész jól eltaláltam, hogy milyen képzeletbeli sávba kellett váltani. Amennyire láthattam, ezzel nemcsak én voltam így: a teljesen eltűnt sávokat meglepően rutinosan tartották az autósok az olyan nem egyszerű útszakaszon is, mint például a Váci út, ahol egy ponton a szélső sáv kanyarodósávvá válik, illetve a Dózsa György útnál sem mindegy, hova sorolunk. Érdekes módon azt nem tapasztaltam, hogy sokkal kevesebb jármű lett volna az úton, persze éppen eléggé az előttem lévő útszakaszra koncentráltam ahhoz, hogy nagyon nézelődni nem is volt lehetséges. Ezzel a városnéző tempóval kicsivel több, mint egy óra volt a nem egész húsz kilométeres út. Meglepő módon még parkolóhelyet is találtam.
mert két óra elég volt ahhoz, hogy simán és vastagon beborítsa az autót megint a friss hó. Tehát újból ki kellett ásni a kocsit, menetkész állapotba hozni, az ablaktörő lapátokat is jégmentesteni, hogy legalább az elején egy ideig rendesen kiláthassak. Micsoda luxus: a tolatókamera optikáját is át kellett törölni, hogy a szűkös belvárosi parkolóhelyről biztonsággal kiálhassak. A visszaút hasonló volt, egészen Vörösvárig, talán az volt az ijesztő különbség, hogy talán a még nagyobb hidegtől, a körforgalmakban csak gyök kettővel lehetett menni: már nagyon kis sebességnél érezni lehetett, hogy az autó önállóan akarja meghatározni, merre menjen, azaz megcsúszott, bizonytalanná vált az úttartás. A város főutcáján aztán álló kocsisor fogadott:
S mivel a szembejövő sávból senki sem jött, feltételeztem (és később ki is derült), hogy keresztbe állt egy autó, nyilván megcsúszhatott. Végül sikerült kimenekülni a mellékutcákba, és egy kis kerülővel hazajutottunk. Utólag azt gondolom, nagy merészség volt elindulni, mert hiába van évtizedes rutinom, olyan régi, hogy én még láttam nagy havakat régen, de ilyen időben különösen igaz a közúti közlekedésre, hogy egymás kezébe tesszük le a biztonságunkat, azaz hiába a rutinom és hiába tudom megválasztani a sebességet, hiába a saját tapasztalatom arról, hogy minden hirtelen kormánymozdulatot kerülni kell, figyelni az autó úttartását, megfelelően biztonságos követési távolságot tartani, ha a szembejövő, vagy a mögöttem érkező ezt nem tudja, nem elég tapasztalt, vagy csak túlságosan bízik a különféle úttartó automatikákban.
Remélem valóban kiváló autója volt mindegyiknek, és kiváló reflexeik. Másnap már nem mertem autóval nekivágni Budapest irányába. A vonatot választottam. Előtte azonban a hó miatt otthon maradó gyermekeimnek vásárolnom kellett reggelire valamit, tehát egy csodaszép sétával indult a napom. A vastag havat addig nem takarították el, kifejezetten kemény túra volt a friss hóban, hátizsákkal az oda vissza egy-egy kilométert lesétálni. Menetközben láttam viszont, hogy megjelentek a hókotrók, és tolják le a havat az útról. Egy pillanatra megkísértett, hogy autóval menjek, azonban ki akartam próbálni, mit tud most a vasút. Az Esztergom-Budapest vonalat alig tíz éve újították fel, bár Hadházy Ákostól nemrég megtudhattuk, hogy néhány biztosítóberendezést ide sem építettek be, de mégiscsak ez egy átlag feletti műszaki állapotú vonal. Amit reggel, készülődés közben megtudtam, az viszont az volt ettől még ez is az elesés határán billeg. Esztergom felől például csak Leányvártól jártak kora reggel a vonatok, és nem voltak ritkák a 40 perces késések is. Így hát úgy döntöttem, hogy nem érdekel a menetrend (ütemes, félóránkénti járatsűrűség van napközben), hanem kimegyek, és jön, ami jön, akkor, amikor. Ez végül jó döntésnek bizonyult. A vadonatúj MÁV applikációval próbáltam jegyet venni, azonban képtelen voltam belépni. Sem Facebookkal, sem máshogyan. Hibaüzenettel visszadobott.
Márpedig belépés nélkül bár meg lehet nézni, milyen vonatok mikor indulnak, jegyet azonban nem lehet venni. Maradt az állomáson az automata, ami szerencsére jó volt. Így persze buktam a 10 százalékos online kedvezményt, de ilyen körülmények között az legyen a legkevesebb veszteség. A peron is vastagon havas volt, az állomáson nem sokan várakoztak. A kijelző az Esztergom felől érkező vonat késését mutatta, ami hol 12, hol 25 perc volt, akik ott várakoztak, viszont számomra úgy tűnt régebb óta várják a vonatot, 40 percről beszélgettek. Talán kimaradt egy járat.
Ha a menetrendet nézzük, majd’ tíz perccel korábban. Persze egyértelmű volt, hogy ez nem az a vonat. Hanem a fél órával korábbi késett ennyit. Igen: ha nem marad ki járat, a fél órás ütemes járatsűrűság egy idő után ilyet is eredményez: annyit késik egy vonat, hogy az már inkább sietésnek tűnik.
A vonatra felülve, a jó meleg fűtött, és a reggeli csúcs után már tágas és üres vagonban aztán meg is bizonyosodtam erről: az utastájékoztató monitoron látszott is, hogy ez az előző vonat.
Évekkel ezelőtt emiatt egy kalauz meg is akart büntetni: akkor pont időben érkezett meg az egy órával korábbi vonat, mikor felszálltam, a kalauz közölte, hogy erre a vonatra nem érvényes a jegyem, mert ez az egy órával korábbi. Végül kegyesen megengedte, hogy ne késsek el. Ilyen most nem történt, bár a jegyem most is csak a következő vonatra volt érvényes, de most kalauz sem volt. Egy ideje ezek a járatok kalauz nélkül járnak, a jegyellenörzés ad-hoc jellegű, ahogy a budapesti közösségi közlekedésben már megszoktuk. A vonat időben beérkezett (azaz félórás késéssel), de délelőttre már a nagy havária Pesten elmaradt. Mindenekelőtt megvettem a macskaalmot, amit az Aldiban szeretek megvásárolni, most viszont a Solymári Aldi elérhetetlenül távolivá vált, szerencsére a Nyugatival szemben a Váci úton van egy. Már ekkor látszott, hogy
A járdák is le voltak takarítva, illetve, ahol még nem, éppen szorgos hómunkások vágtak ösvényeket, hogy közlekedni lehessen. A körúti villamosok reggeli elakadása, mire beértem, már a múlté volt: járt a négyes és a hatos is, ahogy kellett, a megállóban éppen akkor takarították el a havat a peronról. Én úgy éreztem, hogy kétszer annyian vannak, mint ahányan dolgoznak, de nem akarok ítélkezni: ez kemény fizikai munka, hidegben jeget törni, ráadásul úgy, hogy a fel- és leszálló utasokat kell kerülgetni.
A lényeg: mindig voltak, akik dolgoztak, a többiek tán a sok órányi munka után meg- megpihentek. Amikor visszaindultam vonattal, persze megint késéssel indultam. De azt hiszem, én még a tíz perccel jól jártam.
Délután még egyszer bementem Budapestre, akkor már autóval. Simán és gyorsan tudtam közlekedni, parkolni is lehetett. Igaz, a Margit körúton éppen leállt a villamosközlekedés, pótlóbuszok jártak, nagy volt a zsúfoltság a járdán is az alkalmi megállóban. De hát Budapest már csak ilyen: a körúti villamos időnként leáll. Dolgom végeztével, amikor ugyanarra sétáltam, már jártak a villamosok, mintha mindig is jártak volna. Ennyit a kalandjaimról. De nincs vége. Ma napos és nagyon hideg idő jön, de az előrejelzések naponta változnak: most éppen csak jövő szerdára jósolnak havazást. Bárhogy is alakul, egy biztos, a télnek még nincs vége, sőt. A java csak most jön.
