Nincs kit nézni a Szigeten? Na ne vicceljünk! Hat kevésbé ismert előadó, akit semmiképpen ne hagyj ki!
Bizonyára sokan emlékeznek még Janklovics Péter 2009-es király Sziget-reklámjára, amiben az általa hozott figura azon volt kiakadva, hogy alig ismer valakit a fellépők közül. És ha őszintén a szívünkre tesszük a kezünk, sanszos, hogy mi is éreztük már úgy, hogy a lineup nem igazán nekünk szól, a plakátokon felsorolt zenekarok közül finoman szólva nem mindegyik cseng ismerősen.
De aggodalomra semmi ok: a Sziget mindig is szólt az új zenei élmények felfedezéséről is. De hogy megkönnyítsük a dolgot, elhoztuk minden nap – szerintünk – legizgalmasabb fellépőjét, akit kár volna kihagyni.
A Thumpasaurus egy önironikus, funk-punk káoszcsapat Los Angelesből, akik úgy hangzanak, mintha a Primus, a Talking Heads és a Vulfpeck egy nagyon rossz házibulin összegabalyodtak volna. Zenéjük alappillére a torzított basszus és az abszurd humor, amit egyfajta dadaista performanszként adnak elő. A Struttin' című számuk TikTok-ikonná vált, de ez ne tévesszen meg: élőben sokkal őrültebbek, mint amit a „Tiktokos Zenekar” jelző sugall. A stílusuk valahol a funk, a dance-punk és a performatív anti-pop metszetében mozog. Teljesen bolondok, de a maguk módján zsenik is: tökéletesek a Sziget első nagy agyleolvasztásához. Ha nem érted őket, akkor valószínűleg jól csinálják.
Azt érezheti az ember a Beaches bulija alatt, mintha a világ összes indie slágerét egy icipicit jobban írták volna meg, mint mások korábban.. Olyanok, mintha a The Strokes és a HAIM összeköltözött volna egy motelbe, ahol csak Blondie és Joan Jett szól a háttérben. Az új lemezükkel (Blame My Ex) markánsan elmozdultak a rádiobarát, már-már Kooks-Blossomsi pop-rock irányába, de közben megtartották azt a nyers, punkos energiát, amitől ennyire működnek. Stadion-kompatibilis dalok, amiket soha nem adtak elő stadionokban valamiért, talán a műfaji telítettség, talán az örök trenden kívüliség miatt. Pontos zenélés és egészen oké frontemberség mellett muszáj megtekinteni őket.
Elderbrook az elektronikus zene azon oldala, ahol a klubos sötétség találkozik a melankolikus, introspektív dalszövegekkel. A brit producer-dalszerző egyfajta „emotional dance music” vonalat képvisel, ahol a future garage, deep house és a melodic techno elemei szintetizálódnak. Legismertebb kollabja CamelPhat-tel (Cola) világszerte klubslágerré vált, de azóta sokkal személyesebb és érzelmesebb irányba ment. Az élő fellépései nem puszta DJ-szettek: élő vokál, hangszeres részek, sőt vizuális koncepció is tartozik hozzá. Ha valaki a Bonobo és a Fred again közti zónát keresi a lineupon, Elderbrook lesz az ő embere. Nem rángatós EDM, inkább időkitöltő jelleggel ajánlanánk. Tavaly a Strandon, bár nem jött át a közönségnek, és korábban volt egy még annál is furább telekomos titkosbulis megmozdulása is Budapesten, biztosan ott leszünk a harmadik-negyedik sor környékén.
Ecca Vandal az ausztrál zenei színtér egyik legdinamikusabb és legnehezebben kategorizálható alakja, aki punkot, hiphopot, R&B-t és industrial elektronikát kever a legfurább módokon. A dalai egyszerre tükröznek dühöt, eleganciát és káoszt – ez olyan, mintha M.I.A., N.E.R.D és The Prodigy egy testben kelnének életre. Nemcsak énekel és rappel, de az előadásmódja is olyan, mint egy kontrollált robbanás. A hangzása sokszor noise-poppal kacérkodik, de közben ott az experimental hip-hop és az electroclash lenyomata is. Élőben egyszerre karizmatikus és kiszámíthatatlan – a legjobb fajta zenei támadás. Akinek túl steril a Sziget mainstreamje, itt talál valódi izgalmat. Nála fordult elő az, hogy a Bizkit közönsége sem értette néhány helyszínen az idei Loserville turnén, miközben őt maga a közönség jelenléte sem frusztrálta.
Fat Dog a brit poszt-punk újabb őrült gyermeke, de nem elégszik meg a zajos gitárral és dohogó énekkel – ez itt rave-rock, torz szintik és rave-indusztriál káosz egyvelege. Olyan, mintha a The Prodigy, a Sleaford Mods és a Gogol Bordello egy őrült tripen találkoztak volna, miközben rettentő diszkomfort érzetet okoz – na és ez persze valahogy senkit nem frusztrál. A zenéjük egyszerre színházi és agresszív, miközben minden egy lejövőnek hat. Noise rock, punk kabaré és elektro-rave keveredik benne, miközben frontemberük valami karizmatikus kultvezetőként működik. Élőben ez nem koncert, hanem anarchista rituálé. Ha a Shame vagy a Yard Act már túl „kihegyezett”, akkor a Fat Dog a lecsúszott, táncoló unokatestvérük.
Joey Valence & Brae egy hiphop-duó Pennsylvaniából, akik úgy repítik vissza a hallgatót a Beastie Boys aranykorába, hogy közben nem érződik múltba révedő nosztalgiának. A boom-bap alapokat breakbeat és DnB-fertőzés érte, miközben szövegek pedig humorral telítettek. Képzelj el két embert, aki kiszökött egy videójátékból, és a legbénább karakterek valahogy lezúznak óriási színpadokat. Nem véletlen játszottak korábban a Limp Bizkit előtt is. A hangzásuk valahol a party-rap, a punk-rap és az alternatív hiphop határán mozog, ami inkább arénára, mint sötét klubra termett. Egyértelműen az a fellépés, ahol a pogó és a headbangelés Chappell Roan napján felkavarja az állóvizet. Ők azok, akiknél nem lehet eldönteni, hogy rappelnek vagy szétverik a színpadot – és ez így van jól. A hétfői hajrához tökéletes adrenalinlöket, ha nem akarsz nyugodtan vagy révedezve elhagyni a Szigetet.
