"Nincs jogom ilyen szarul lenni. Szégyellem magam" - másfél óra a lelkisegély-szolgálattal
Amikor bepötyögtem a mobilomba a számot, a tévében épp a Harvey Weinstein-botrány ment (kb. akkor robbant ki), aztán valami kerekasztal-beszélgetés, ahol enyhén habzó szájú megmondóemberek kántálták a magukét – szerencsére hang nélkül, mert be volt nyomva némítógomb. De engem ez akkor nem érdekelt.
– Halló… – szenvtelen, sőt kifejezetten unott férfihang szólalt meg a vonal másik végén. Mintha máris a terhére lennék. Én pedig máris elszégyelltem magam.
– Jó estét, X. Y. vagyok (a teljes nevemet mondtam, nem tudtam, mi a szokás). – Én a neten kerestem meg Önöket, azt sem tudtam, léteznek-e még…
Csend. Az unott férfi várt.
– Szóval tudom, hogy Önöket csak akkor hívja valaki, ha már ott van előtte egy rakás gyógyszer, vagy a kötél a nyakán… („úristen, mekkora hülye vagy” – ordította bennem egy hang)… és én nem akarok öngyilkos lenni. De mégis van valami, amivel…
– Nem tud megbirkózni? – kérdezte a férfi. – És mi az?
Akkor jöttem rá, milyen nehéz és könnyű – így, egyszerre – egy vadidegennek beszélni erről. Töredezetten estek ki belőlem a szavak. Az unokaöcsém. Harmincnégy éves. Agyrák. Végstádium. Néhány nap, talán egy-két hét. A család bezárkózott, csak a hospice önkénteseit engedik be. Az apjával tartom a kapcsolatot telefonon, de bármilyen új hírt is mond, az újabb tőr a szívembe. Várok. Minden telefoncsörgésre összerándul a gyomrom. Dolgozom, fennhangon nevetek, sürgök-forgok, erőlködök, hogy senki ne vegyen észre semmit, miközben körülöttem egyre nagyobb szürkeségbe sűrűsödik a félelem, a bánat és a tehetetlenség.
– Úgy érzem, nincs jogom ilyen szarul lenni. Én „csak” egy unokatestvér vagyok. Szégyellem magam
– fejeztem be a mondókámat, aztán tétován elhallgattam, azt sem tudtam, a férfi ott van-e még. De ott volt. És egy egészen váratlan dolgot mondott:
– Miért? Fapofával akarja végigcsinálni ezt a dolgot? Szeret valakit, és ami történik vele, az félelmetes és nehéz. És maga szembenéz ezzel. Maga bátor.
A hang még mindig szenvtelen volt, de ugyanakkor nagyon komoly is, és átsütött rajta valami, amit nagyon ritkán érezni manapság. Szorítottam a telefont, nyirkos volt a tenyerem, és rádöbbentem: ez az ember segíteni akar nekem. Igen, tudom, ezért hívtam fel, de mégis meglepett. És ez az apró kis döbbenet elég volt ahhoz, hogy megnyíljak. Egyszerre kezdett ömleni a szememből a könny (addig egyszer se tudtam sírni), és a számból a szó. Meséltem a fiúról, akit láttam felnőni, aki kicsiként ott rohangált az asztal körül a családi ebédeken, aki kitüntetéssel szerzett mérnök-fizikusi diplomát, aki egy világcégnél dolgozott, járt Kínában, evett kemény páncélú homárt Maine-ben (ezt én is meg akarom ejteni, ha újra eljutok Amerikába), sikeres volt és okos, és tündérien jó, amolyan „a hátán is fát lehet vágni” típus, és akitől hamarosan búcsút kell vennem, gyötrően és igazságtalanul korán.
És a szenvtelen férfi kérdezett. Mikor találkoztunk utoljára, milyen szép emlékeim vannak vele, akár már a betegsége idejéről is? És én elmeséltem a három miniüveg Nutellát, amit két hete, az utolsó látogatásomkor vittem neki (megláttam a bolt polcán, és olyan cuki volt az a kis üveg, vettem hármat, hátha szereti), és ő örült neki, azzal a kezével, amelyik még mozgott, simogatta a kis üvegeket, kuncogott ott mellettem a kanapén, pedig már ülni se nagyon tudott, én meg összevissza hadováltam a pasikról, a mai párkapcsolatokról, a munkahelyi gondokról, meg hogy meg van bolondulva a világ, lyukat beszéltem szegényke hasába, ő pedig mintha élvezte volna, megkínzott kis testével felém fordult, és a fél arcával még mosolyogni próbált.
Másfél óráig beszélgettem a komoly, ismeretlen férfival, aki bátorságnak tartotta bennem azt, amit én gyengeségnek hittem.
Ő csak néha szólt közbe, de minden mondata után egy kicsit könnyebben vettem a levegőt. Azt mondta, szerinte sokat jelentettek az unokatestvéremnek a látogatásaim. Életet vittem a mindennapjaiba, nemcsak mini-Nutellát. Azt is mondta, ne szégyelljem, hogy már most gyászolom őt, mert ha nem tenném, akkor később, talán életem végéig épp azt szégyellném, hogy nem gyászoltam meg őt eléggé. És azt is mondta, hogy gondoljak arra, mit adott nekem az az okos, szerény, haldokló fiú. Mert többet kaptam tőle, mint hinném. Aztán mielőtt letettem a telefont, így búcsúzott tőlem: „Tudom, hogy nehéz. De most ez van. Egy éve nem ez volt, és egy év múlva sem ez lesz. De most akkor is ez van. Élje meg. Vigyázzon magára.”
Szóval letettem a telefont. Ültem a nappaliban, maszatos arccal, néhány kerülettel odébb meg egy másik szobában feküdt a fiú, a rokonom, a szerettem, aki épp szembenézett a Nagy Ismeretlennel. Ami akkor már csak négy napig volt számára ismeretlen. Én pedig szembenéztem a hátramaradottak fájdalmával és tehetetlenségével. De ezután a másfél órás telefon után belém költözött egy másik érzés is: az elfogadás. A fájdalom, a megváltoztathatatlan, a gyötrően megválaszolatlan kérdések elfogadása. A rossz nem lett kevésbé rossz, de a világ más lett. Megszelídült.
És mindezt egy komoly hangú férfi miatt, akivel szó nélkül elmennénk egymás mellett az utcán. Most pedig azért írtam meg ezt a történetet, hogy megköszönjem neki azt az egy hónappal ezelőtti beszélgetést. És megköszönjem mindenkinek, aki ebben az országban azért dolgozik – önkéntesként vagy alkalmazottként, karitatív szervezet tagjaként vagy állami munkavállalóként, pénzért vagy ingyen, ez most mindegy – hogy másoknak könnyebbé tegye az életét és csillapítsa a fájdalmát. Mert vannak ilyenek, nagyon sokan. Vegyük őket észre.
