KULT
A Rovatból

„Nekem az éneklés már életvitelt jelent” – beszélgetés Bódy Magdival

Az énekesnő 50 éves jubileumi koncertjére készül, amelyet a Művészetek Palotájában tart.


A második dolog, ami eszembe jut Bódy Magdiról a hangja után, az a tekintete: egyszerre végtelenül nőies és gyermeki. Híresen apró termete csak ezek után következik. Tény, hogy az énekesnő egy két lábon járó apró energiabomba, és ebből fél évszázados pályával a háta mögött sem szándékozik engedni.

Alig hiszem el, hogy Magdika 50 éves jubileumi koncertjére készül, mint ahogyan azt sem, hogy közel 30 éve ismerjük egymást. Az óbudai Fő tér Esernyős Galériájának kávézójában beszélgetünk, pár lépésre sok remek nyári szabadtéri koncert színhelyétől, és nincs messze innen az egykori Radeberger söröző, ahol a 90-es években nagyszerű jazz kamaraestek egyik főszereplője volt örök barátjával, Szakcsi Lakatos Bélával együtt, vagy az Óbudai Társaskör, ahol szintén gyakori vendég.

A nagy eseményre november 24-én este 20 órától kerül sor a Művészetek Palotájában.

– A koncert úgy kezdődik, hogy Magdi énekli hétévesen a Zeneakadémián Süssmayr: A nagypapa névnapja című gyermekoperájának egyik szólóját. Aztán jön a Freedom együttes, és velük eléneklem régi dalaimat mai kiadásban. Utána következik a Generál és a Mikrolied, nagyon fontos korszaka volt az életemnek. A szünet után Szakcsi Lakatos Bélával ketten adjuk elő régi kedvenc jazz-darabjainkat, majd jön a nagyzenekar, sok-sok ember, egy nagy koncert a Stúdió 11-gyel, ennek vendége Majsai Gábor lesz. Már nagyon várom! – mondja nagy lelkesedéssel Bódy Magdi.

– Idézzük fel a múltat mozaik-szerűen. Te már a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusával bejártad a világot Amerikától Japánig.

– Amerikáról az jut eszembe először, hogy Lyndon B.Johnson elnöknek zongoráztunk Várszegi Évával négykezest, és énekeltünk is Bartók- és Kodály-műveket. Nagyon szép volt a Fehér Ház, de nekem egy kicsit „lelakottnak” tűnt. Aztán később olvastam, hogy Clintonék újították fel. A Gyermekkórus nagyon jó iskola volt, rengeteg mindent ott tanultam meg egy életre és adta meg az alapot ahhoz, hogy idáig eljussak.

– A klasszikus és népzenei felkészültség mellé aztán jöttek a korabeli pop-, rock- és soulzenék. Egyszer elárultad, hogy 14 évesen Aretha Franklin-dalokat játszottál az osztálytársaidnak.

– Aretha Franklint a Gyermekkórussal hallottam először Amerikában, és beleszerettem, később találkoztunk is, majd a Generállal már az ő dalait is elő tudtuk adni. A Respectet és a többit ma is imádom és éneklem a koncertjeimen. Aztán jöttek a magyar számok, a saját dalaim, mint az Akarom, hogy sírni láss, ami nagy sláger lett, vagy a Boldog napok, amit Novai Gabi írt nekem. Nagyon tanulságos volt a Generál-időszak is, amelyben elsőre sikerült összehozni azt a hangulatot, amit elképzeltünk. Hiszek abban, hogy ha valami elsőre sikerül, akkor annak folytatódnia kell. Öt évig voltunk együtt. Aztán következett a Mihály Gyuri segítségével létrehozott Bódy Magdi és együttese. Nagyon nagy sikerünk volt, szinte állandóan külföldre jártunk. Itthon is megjelent a nagylemezem, készült sok-sok tv-felvétel.

– Közben még a pantomim műfajba is belekóstoltál.

– Jártam a Konzervatórium jazz tanszakára, és mindig szerettem táncolni. Később Bergendy Pistitől kaptam egy fotót, amire nem is emlékeztem. Valamikor a 60-as években Budai Ifjúsági Parkban elmentem egy táncversenyre, amelynek nyertese táncolhatott a Bergendy Show-ban. Köllő Miklós akkoriban készült Bosch: Gyönyörök kertje című festményének pantomim-előadására, és ehhez élő zenekart akart. Bejött a jazz tanszakra, megcsinálták a zenekart, de kellett egy énekesnő is. Engem ajánlottak. Felvittek a várbeli próbaterembe, táncoltam, és Köllő azt mondta, hogy nagyon ügyes vagyok, és ha megtanulok két hónap alatt pantomimozni, akkor engem visz magával. Így történt, hogy fejen állva is énekeltem. Az előadással bejártuk Spanyolországot, Franciaországot, ahol a pantomim legnagyobb művészével, Marcel Marceau-val léptünk fel.

– Nem mondható Rád, hogy ijedős lennél… és a Generál előtt még 1972-ben részese voltál egy különleges magyarországi ősbemutatónak, a Jézus Krisztus Szupersztárnak.

– Kár, hogy nem voltál ott, mert kíváncsi lettem volna a véleményedre… Miklós Tibi vitt el énekelni a Korong együttesbe. 16 éves voltam, a Közgazdasági Technikumba jártam, és Tibi barátnője is odajárt. Volt egy rendezvény, én felléptem a Mákvirág iskolai zenekarral, Tibi pedig édesanyámtól kért ki a Korong számára. Újpesten léptünk fel rendszeresen a Derkovits Művelődési Házban. Ezután írta meg Tibi a Jézus Krisztus Szupersztár szövegét magyarul, és én lettem benne Mária Magdolna.

– A Generál Mikrolied-vokálja már a Gyermekkórusban együtt volt.

– Várkonyi Matyi hallott a Korongban énekelni, és szólt, hogy csináljak egy vokáltriót. Szóltam Várszegi Évinek és Serényi Hédikének, a próbák is jól sikerültek, de amikor kiderült, hogy nem énekelhetek szólót, kiszálltam. Helyemet Herczku Mari vette át - ő is kórustag volt, hármasban Évivel nagyon jó barátnők is voltunk - így mentek 1972-ben a Ki Mit Tud?-ra. De közben én felléptem a Táncdalfesztiválon a Hűvös szél című dallal, Vágó András és Szenes Iván szerzeményével. Azután szóltak nekem, hogy kell egy szólista, mert Erdős Péter akart csinálni egy Mikrolied-lemezt. Így visszamentem, Hédike viszont férjhez ment, és én maradtam.

– A Generál egészen különleges műhely volt: Novai Gábor, Karácsony James, Révész Sándor mind meghatározó alakjai lettek a magyar rocknak, Várkonyi Mátyás pedig létrehozta a Rockszínházat. És maradandó a Staféta című lemez is.

– Nagyon jó számokat írtak az akkor a levegőben lévő életérzésről, mi ezt elkaptuk és benne éltünk. Nagyon szerencsés időszak volt.

– A Bódy Magdi és együttese is kiváló zenészekből állt.

– Marschalkó Zoli volt a gitáros, Temesvári András, a „Pepó” a basszusgitáros, Aszalos Zoli a zongorista, és Debreceni Csaba, a „Buci” a dobos. Ott már nagyon ment a soulos, rhythm and bluesos hang, de a rockosabb is, mert akkor Suzy Quatro stílusa nagyon ment és tőle is játszottunk dalokat. Rengeteget turnéztunk az NDK-ban, ennek köszönhetően lett saját felszerelésünk. Aztán jött a KFT. Felvettünk egy nagylemeznyi anyagot, én is írtam számokat, ők is, de Erdős végül kihúzott engem belőle és csak a KFT-dalok jelentek meg.

Ez nagyon fájt nekem, ezután mentem el Kanadába. Az nagyon jót tett nekem: férjhez mentem, hét évig éltem Kanadában, majd átmentem New York-ba, az volt a szívem csücske.

– Szerepel a bakancslistámon…

– New York nem Amerika, egy egészen más közeg. Azt mondják, azóta már sokat változott, de amikor én ott éltem, az 1980-as, 90-es évek fordulóján nagyon működött. A nap 24 órájában lehetett nagyszerű zenészekkel találkozni. Rengeteg élménnyel, tanulással és egy nagylemezanyaggal jöttem haza, amit a Sony kiadott és amit a világhírű Special EFX együttessel vettem fel. Minden évben megrendezték a New Music fesztivált, ahol az összes zenész összegyűlt egy nagy hotelben. Itt találkoztam többek között Michael Breckerrel, Cindy Lauperrel, Madonnával, Michael Boltonnal, vele közös dalokat is terveztünk.

– Milyen volt az amerikai közönség?

– Nagyon befogadó! Én mindig bejelentettem, hogy Magyarországról jöttem, és akkor sokkal jobban figyeltek.

Úgy konferáltak fel, hogy „the Hungarian Rhapsody”. Egy basszusgitáros nevezett el így, és ő mondta nekem: „Magdika, a bluest át kell élni, csak nem kell belehalni. Sírni a közönségnek kell!”.

Rengeteget tanultam, de szinte mindenki segített. Volt két barátnőm, Mercedes és Héra, akik mindig velem voltak, mutatták az utat és vigyáztak rám. Máig tartjuk a kapcsolatot.

– Kint is tanítottál.

– Elmentem egy iskolába angolt tanulni. A kanadai férjemmel ugyanis addig németül társalogtam. Az iskola tele volt kínaiakkal, vietnamiakkal, mindössze négyen voltunk európaiak. A tanárunknak volt egy színésznő barátnője, és amikor elmondtam neki, hogy énekesnő vagyok, és tanítok is, felajánlotta, hogy tanítsak énekelni a színházban. Onnan hívtak az ottawai konzervatóriumba. Közben megalakítottam Magdi Body együttesét, rádiós versenyt is nyertünk az I Wanna Go című dalommal és ezután mindenfelé hívtak bennünket. A helyi Barrymore’s-ban léptem fel a legendás dobos, Buddy Rich zenekarával. Buddy azt mondta nekem: „Magdi, neked olyan hangod van, hogy mindig nagyzenekarral kell énekelned”. Shirley Bassey-hez, a Goldfinger előadójához hasonlított. Ezért is koncertezem sokat a Stúdió 11-gyel. Zenekarommal Tina Turner előtt is felléptünk.

– Azért kisegyüttessel is nagyon „meg tudsz szólalni”. Például Szakcsival.

– Van valami vibráció köztünk. Mellette felszabadulok, mert tudom, hogy ő mennyire stabil. Pedig ő mindig „szórakozik” velem. Nagyon jó a fülem, egy nagyzenekarból is kihallom azt a hangszert, amelyik nem jót játszik. Szakcsi ezt tudja, és néha olyan akkordokat is bejátszik, ami egyáltalán nem oda való, és akkor csak nézek rá, dalolok és mosolygunk. Mindig nagyon jól kijöttünk, Amerikában sokszor lakott nálam, és sokat dolgoztunk együtt.

– Végül mégis hazajöttél.

– Igen, Anyu miatt és nem is bántam meg. Volt még néhány szép évünk együtt.

– Jó pár éve kiköltöztél Budapestről.

– Ürömre mentem. Mindig vágytam arra, hogy kimenjek a nagyvárosból. Hat évig kerestem a megfelelő házat, miután Anyu beteg lett. Amikor ő meghalt, azt a házat eladtam, és felköltöztem az ürömi hegytetőre.

– Köztudott Rólad, hogy imádod a kutyákat.

– Kutya nélkül nem élet az élet! Mindig is volt kutyám és lesz is mindig. Imádom a lelküket, a tisztaságukat, a hűségüket, a kedvességüket. És ragaszkodom a máltai selyemhez. Mindenféle kutyát szeretek. A minap is megláttam egyet, vele szemeztem, aztán egyszer csak rám köszönt a gazdája, Bayer Ilona, őt először észre sem vettem…

– Téged mindig érdekelt a spiritualitás…

– Igen, a mai napig érdekel, figyelek minden jelre, de nagyon mélyen nem akarok beleszállni, mert láttam néhány olyan helyzetet, amikor éreztem, hogy itt csak vesztes lehetek.

Nem hiszek például a jóslásokban, de abban igen, hogy figyeljük, hogyan történnek körülöttünk a dolgok, milyen út vezetett idáig, hogyan tudunk belőle jól kijönni.

Édesanyám mindig arra nevelt, hogy fogadjam el azt, ami van, de próbáljam belőle a legjobbat kihozni.

– Végül is a Te egész életed a saját döntéseidről szólt, nem hagytad, hogy a sorsod sodorjon magával, hanem mindig is nagyon határozott elképzeléseid voltak magadról.

– Igen, mindig meggondoltam, amibe belevágtam, és ha jónak találtam, csináltam. Sokszor fejest is ugrottam bizonyos dolgokba, de szerintem így volt jól.

– Az énekesi, zenészi pálya nem éppen kímélő életmóddal jár. Mi a titka, hogy így formában tartod magad és a hangodat?

– A technikát már megtanultam, a lelkemre kell nagyon vigyázni. Ha nagyon rossz dolgokat látok, vagy hallok, nem nézem tovább, sem tv-ben, sem könyvben, mert az engem rombol. Oda kell figyeljek arra is, hogy mi vesz körül, milyen társaságban vagyok, mit eszem. A testemre is, hogy ne hízzak el. Tornászom, hogy karban tartsam magam, jó energiákra van szükségem és tudnom kell, hogy honnan gyűjtsem össze.

Nekem az éneklés, az énektanítás már életvitelt jelent.

Tanítványaimnak mindig történeteket mesélek, amiket átéltem, vagy megtanultam, de mindenképpen szeretném mindezt továbbadni. Úgy kell élni, hogy megadd a testednek mindazt az energiát, és lelki harmóniát, amit kíván, hogy rendben legyél.

– 2010-ben Tolerancia-díjjal tüntettek ki.

– Amanda miatt kaptam, aki transzvesztita és nagyon jó lelkű ember. Sokat tesz azért, hogy elismerjék őket. Igyekeztem segíteni neki: ő meghívott különböző koncertekre és akkor ott voltam értük. Nevezhetjük toleranciának, de mindenképpen jó, ha elfogadod a másságot. Amerikában is elfogadtam a feketéket, sőt, ők befogadtak magukhoz a kórusokba és nagyon sokat tanultam tőlük. Ők mondták nekem, hogy én mindent el fogok tudni énekelni, mert én az Istennek énekelek és ott nincsenek határok…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„A toi toi vécék tetejéről játszottunk az utcán rekedt közönségnek” – Besh o droM-interjú
A több mint 25 éve aktívan koncertező zenekar két tagja, Barcza Gergő és Pettik Ádám elsősorban a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó emlékeiről mesélt nekünk.


A Besh o droM története szorosan összefonódik a Művészetek Völgyével: 1999-es megalakulásuk óta visszatérő fellépők a kapolcsi központú fesztiválon. Az utóbbi időben több alkalommal is szabályos tömegjelenetek alakultak ki a koncertjeiken, mivel sokkal többen voltak kíváncsiak rájuk, mint a helyszín befogadóképessége, ahol játszottak. Idén azonban biztosan nem fenyeget ez a veszély, ugyanis most először a Panoráma Színpadon kaptak helyet. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar két alapítóját.

– Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről, akár látogatóként, akár fellépőként?

Pettik Ádám: Ando Drom koncert a romok között 30 éve, iszonyat katartikus volt, ott dőlt el véglegesen, hogy világzenével fogok leginkább foglalkozni.

Barcza Gergő: Nekem is ugyanebből az évből van a legelső emlékem, nagyon élveztem a kellemesen kaotikus, teljesen újszerű falusi fesztiválhangulatot. Emlékszem, reggelente lehetetlen volt péksüteményhez jutni, a kisboltokból már hajnalban elfogyott a kifli, zsömle. A piaci résbe azonnal meg is érkezett a házi palacsinta...

– Itthon és világszerte is rengeteg fesztiválon játszottatok az elmúlt 26 évben. Van-e bármi, ami miatt a Völgy kiemelkedik ebből a mezőnyből?

Ádám: A legtöbb helyszínen ezen a fesztiválon játszottunk, és magasan kiemelkedik a tavalyelőtti, toi-toi vécék tetejéről az utcán ragadt közönségnek adott koncertünk.

Kicsit többen ragadtak kint, mint ahányan befértek a Kocsor udvarba, de a technikusok kegyetlen, buligyilkos főnöke nem engedte elhúzni a hátsó függönyt, pedig akkor legalább hátulról láthatta volna a koncertet szegény hoppon maradt közönségünk. Ezért akinek a zenekarban zsinór nélküli mikrofonja volt, az időnként a színpad háta mögé ment és a támfal tetejéről játszott a kint rekedt tömegnek.

A fal alatt az utcán, kissé jobb oldalt volt három mobil wc, aminek a tetejére viszonylag könnyen át lehetett lépni az alacsony kerítésen keresztül, és Légrádi úr óriási sikert aratott, amikor úgy döntött, hogy az egyik szólóját onnan fogja celebrálni. Nem szakadt be.

Gergő: Nagy lendülettel én is fel akartam ugrani az egyikre, de rögtön elképzeltem, ahogy szomorúan kászálódok ki a szörpből, így inkább kihagytam. Légrádi Gábor, fiatalabb és könnyebb kollégánk viszont valóban nem tétovázott, felpattant az egyik tetejére, onnan fújta. Remekül szórakozott mindenki.

– Az olvasztótégely elég jó kifejezés a zenétekre. Mennyi mindent szívtatok magatokba a kezdetekhez képest ebben a bő két és fél évtizedben?

Ádám: Az operetten és k-popon kívül mindent.

Gergő: Az én fejemben folyton megy a zene, csak akkor áll meg egy-egy pillanatra, ha meghallok valami más zenét egy külső hangforrásból. Akkor betárazom azt az agyam megfelelő polcára. Zeneírás közben aztán onnan dől ki a megfelelő zenei anyag, gondolkozni nem is nagyon kell.

– Mindketten nagyobbrészt külföldön éltek. Egy átlagos évben hányszor ingáztok Budapest, Bristol és Jeruzsálem között, és hány koncertfelkérésre kell nemet mondanotok logisztikai okokból?

Ádám: Nem túl sok buli marad el ilyen okból, 15-20 alkalommal biztos megfordulok, és jóformán az egész nyarat itt töltöm.

Gergő: én is igyekszem minél gyakrabban jönni, de a Közel-Keleten nem mindíg úgy történnek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezi.

– Mi a fő tevékenységetek, amikor nem vagytok Magyarországon és nem a zenekarral foglalkoztok?

Ádám: Szervezem a további bulikat, intézem a zenekar és a saját ügyeimet, tagja vagyok a Bujdosó oktettnek és kvartettnek, valamint van egy új kvartettünk Babindák-Juhász-Papesch-Pettik néven. Zajlik az élet.

Gergő: Írom, gyártom a többiek segítségével a Besh o droM zenéjét, nálam állnak össze a három országban felvett zenei anyagok, intézem a zenekar külföldi útjait.

Amikor épp nincs háború, és általában nincs, akkor a legkülönbözőbb helyeken, stadionoktól az utcazene-fesztiválokig minden lehetséges helyszínen fellépek, gyakran szinte éjjel-nappal. Most épp leggyakrabban az óvóhelyen ülök, de a zene ott is megy a fejemben.

– Ádám többször is fellépett már a Duckshell vendégeként, és elmondta, hogy ők a kedvenc fiatal zenekara. Kiket követtek/kedveltek még a jelenlegi hazai színtérről?

Ádám: Sickratmen, cserihanna, Zsiványjazz és még sokan mások.

– Egyike vagytok annak a nem túl sok zenekarnak, akik saját Patreon-oldalt üzemeltetnek, a legutóbbi lemezetek költségeit is közösségi finanszírozással igyekeztetek előteremteni. Mennyire jelentős ez a láb a bevételeitekben?

Ádám: Reméljük, lesz még sokkal jobb is.

Gergő: Első körben összegyűlt egy kicsi, de annál kitartóbb támogatói kör. Hálásak vagyunk nekik, mindenkit bíztatunk, hogy nézzen el hozzánk, legyen a támogatónk egy kávé árával, vagy akár többel.

– Idén első alkalommal játszotok a Völgyben a Panoráma Színpadon. Mekkora szintlépés ez számotokra?

Ádám: Játszottunk már a Völgyben nagyszínpadon többször is, bár akkor nem ott volt még és nem így hívták, csak aztán a Bárka színpadhoz és később a Kocsor Házhoz való hűségünk ezt a dolgot felülírta.

Ez a helyzet tavalyelőtt tarthatatlanná vált és azóta akkora színpadon játszunk, hogy végre odafér az egész közönségünk. Nem hiszem, hogy zavarba jönnénk, ha már a montreali jazz fesztiválon nem jöttünk 25 ezer ember előtt 4 alkalommal.

– Lesz-e a alkalmatok több időt is a fesztiválon tölteni a koncerten túl? Ha igen, mit szeretnétek még mindenképp megnézni?

Ádám: Tervezem, tervezzük, de ameddig nem sikerül megfejteni, hogy melyik napokon tudok maradni, addig nem fájdítom a szívem. Mókus udvarába biztos elnézek, mert ott valahogy mindig valami izgalmas történik.

Gergő: Minden évben körbejárjuk a helyszíneket, idén sem lesz másképp.

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ezt még Scarlett Johansson sem menthette meg: miért bukik el a Jurassic World: Újjászületés?
A Jurassic World: Újjászületés nem megújulás, hanem egy kaotikus, ötlettelen lehúzás, amelyből hiányzik minden kreativitás. Ez a film nem megidézi az eredeti Jurassic Park varázsát, hanem fájdalmasan emlékeztet arra, milyen mélyre süllyedt a franchise.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 02.



A Jurassic World: Újjászületés pontosan az a film, amely után az ember elgondolkodik, vajon miért is ülte végig ezt a több mint kétórás mozgóképes szenvedést.

Ez nem újrafelfedezés, nem tisztelgés az eredeti előtt, hanem az egyik legnagyobb összevisszaság, színtelen-szagtalan lehúzás a franchise történetében.

Érezni a stúdió kézlenyomatát az egész projekten, látni minden jegyzetet, amit a producerek rákényszerítettek a rendezőre: ide kell egy gyerekkarakter, itt muszáj egy Jeep-es rész, ha már itt vagyunk, hol vannak a raptorok? T-Rex is van, Űber Homlok Rex is van, mi kell még?

A történet akár egy közepesen érdektelen videojáték küldetéslistája is lehetne. Egy gyógyszergyártó cég titkos megbízással küldi ki a „teljesen megbízható” reprezentánsát (Rupert Friend), hogy három DNS-mintát szerezzen nekik. Erre egy korszakalkotó gyógyszer miatt van szükség, mellyel megelőzik a szívbetegségeket. A halott dinoszauruszvér már „nem jó” a film saját lehetetlen, körmönfont logikája szerint.

Kapunk egy nagy adag tudományos blablát, magyarázatnak álcázott hülyeséget, ami egy pillanatig sem hihető, hogy miért kell élő dinókból vér.

Az eredeti Jurassic Park történet azért is volt félelmetes, mert meglepően reálisnak tűnt. Nem volt az, csak annak tűnt. Itt semmi ilyet nem érzünk, ez gyakorlatilag videojáték története. Felbérelnek tehát egy zsoldost, Zorát (ténylegen egy órával a vetítés után rá kellett keresnem a neten, mi volt a főszereplő neve, annyira jellegtelen volt – Scarlett Johansson), hogy szervezzen meg egy elit alakulatot, akivel nekivághat a feladatnak. Persze nem lehet egyszerű a küldetés: a legnagyobb szárazföldi, vízi és repülő dinoszaurusz élő példányából kell kinyerni az említett mintát.

A nagy tervhez csatlakozik Dr. Loomis (igen, szerintem is egy Halloween utalás a neve - Jonathan Bailey), aki megalkot egy csodamódszert a vérlecsapolásra.

Mellette Duncan (Mahershala Ali), a vén tengeri róka is elkíséri a csapatot, aki eljuttat mindenkit a tiltott, ki tudja hányadik „új” dinószigetre, ahol persze mindent ellepnek a mutáns szörnydinók.

Mert ezek már nem egyszerű őshüllők, hanem genetikai förmedvények: potrohos-tokanyakú repülőszatyor raptorivadékok, vagy éppen a Bucihomlokú MegaRex, amelyek látványterve ugyan érdekes, akár egy újabb Godzilla-filmből is szabadulhattak volna, de ez nem dícséret, az összkép így is kiábrándító.

A készítők egyszerre akarták folytatni az eredeti Jurassic Park örökségét, és közben minden egyes sikeres klisét felhasználni, amit csak engedett a költségvetés. Ez látszik a mellékküldetésen (mert ilyen is van): egy apuka két lányával, valamint a nagyobb lány együgyű fiújával (nem orvosi diagnózis, csak szimplán rendkívül idegesítően buta) sodródtak bele a történetbe, miután vízi dinoszauruszok támadják meg vitorlásukat.

Az alkotók döntéshelyzet elé állítják a „szupercsapatot”: vagy hagyják meghalni a családot, ezzel tovább növelve nézői ellenszenvet, vagy – és itt jön a „briliáns” dramaturgiai húzás – megmentik a családot a biztos haláltól, hogy legalább legyen valakikért szorítani a film alatt.

Mintha kötelező lenne gyereket írni egy Jurassic-sztoriba, mert az első Jurassic Parkban is volt, tehát a produceri logika szerint itt is kell. Minden filmben volt, itt is kell, ennyi a magyarázat.

A film egyszerűen sértő a közönség intelligenciájára nézve. David Koepp forgatókönyvíró karrierjében voltak zseniális szövegkönyvei, de ezúttal az Indiana Jones és a sors tárcsája szintjén alkotott: ötlettelenül, rutinból, legnagyobb alkotói eszköze a káosz volt.

Újra felhasznált jelenetekkel próbál a nézőre hatni, például a konyhás raptoros rész a Jurassic Parkból CTRL+C, CTRL+V módszerrel került át csak a helyszín és a szörnyek mások picit.

Nincs nosztalgiaértéke, csak üres másolat. Az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, a CGI olcsó hatású, mosott textúrák, vértelen leszámolások, nincs valódi tét, nem is értem a 16-os besorolást.

Pedig Gareth Edwards rendező elvileg a hatalmas szörnyek bemutatásának specialistája. A 2014-es Godzilla és a Zsivány egyes után azt hihetnénk, ha valaki, akkor ő majd képes feledhetetlenné tenni a dinoszauruszok látványát. Ehelyett egy alultervezett és rendezetlen látványkavalkádot kapunk, amelyből hiányzik a grandiózusság és a földhözragadtság.

Az olcsóság ott is észrevehető, hogy nincs IMAX-verzió, nem invesztált bele a stúdió. Olyan, mintha a stúdió pénzt akart volna spórolni a konverzión és a felvételi technikán.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy Edwards forgatási szokásaihoz nem illik egy batár nagy IMAX kamera. Ő tényleg megmutatta már, hogy képes minimál költségvetésből is maximális képi világot bemutatni, mint például a 2023-as Az alkotóban. Hát itt ez nagyon nem sikerült.

A film legnagyobb hibája mégsem a látvány vagy a rendezés, hanem a karakterek és a történet. Egyszerűen nincs kiért izgulni. A zsoldosok sablonfigurák, a család idegesítő, a Don Juan comic relief srácot pedig a néző már az első veszélyes jelenetnél sorsára hagyta volna.

Vannak feszült jelenetek a filmben, például a gumicsónakos rész, amelyet Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át.

Ez a szcéna képes hozni az igazi klasszikus hangulatot, de ez is csak emlékeztet, hogy milyen minőségű lehetne az egész film, ha van mögötte valódi vízió, és tartják a forgatókönyvi fegyelmet. Érdekesség, hogy amikor nem akciójelenet van, hanem a feszültség dominál, akkor tényleg működik Edwards-mozija – lehet, hogy tényleg kéne már egy 18+-os Jurassic-horror.

A zene szintén csalódás: legalább John Williams klasszikus témái megmentik, amikor felcsendülnek, de az új dallamok teljesen feledhetők. A film egészét áthatja a kapkodás, a kreatív döntések hiánya, a sablonos dramaturgia és a stúdiókapzsiság fojtogató szaga. Ez a Jurassic World-rész nem újjászületés, hanem egy kétségbeesett pénzlehúzási kísérlet. Az eredeti 1993-as Jurassic Park óta egyetlen folytatás sem tudott valódi, méltó utódja lenni Spielberg klasszikusának, és ez a film sem fogja megváltoztatni ezt a tényt.

Az első Jurassic World legalább a klasszikus nosztalgiát visszaadta a nézőnek, de ezen kívül tényleg semmit sem tudok mondani a franchise mellett.

Scarlett Johansson kedves mosolya nem éri meg a mozijegy borsos árát. A Jurassic World: Újjászületés túl hosszú, kaotikus, felesleges alkotás, amelyből hiányzik a lélek. A legnagyobb bűne azonban nem az, hogy rossz – hanem az, hogy unalmas és kiszámítható, igazi elvesztegetett potenciál.


Link másolása
KÖVESS MINKET: