Martinovics Dorina: Egyenes gerinccel, kihúzott háttal ki tudok állni Dobó Kata mellett
- Nem rég beszélgettem Szabó Simonnal is a Kölcsönlakás apropóján, és feltűnt egy furcsa, véletlen egybeesés. Az, hogy tulajdonképpen egyikük sem akart színész lenni, hanem inkább csak így alakult a dolog. Még az is hasonló, hogy mindketten a barátok hatására kezdtek érdeklődni a színjátszás iránt.
- Tény, hogy nem akartam gyerekkorom óta színész lenni. A barátnőm kacérkodott ezzel a dologgal és együtt átmentünk egy drámatagozatos iskolába. Azután a Kertészeti Egyetemre jelentkeztem, de ott nem éreztem jól magam, és akkor felvételiztem a Színművészeti Főiskolára.
- Azt hiszem, az sokat elmond egy színész népszerűségéről és tehetségéről, ha egészen új életre kel egy régi reklám csak azért, mert a rajongók rájönnek, hogy a kedvencük szerepelt abban is. Meglepett, hogy tulajdonképpen önnek köszönhetően lett híres az a régi Pannon GSM reklám?
- Mókás érzés. Szeretem azt a reklámot, biztos az is szerepet játszott abban, hogy később mégis a színészet felé fordultam.
Ráadásul ott ismertem meg Herendi Gábort, ő rendezte a reklámot, és később is dolgoztam vele.
De egyébként annak idején is nagy port kavart, a zenéjét nagyon sokan szeretik és maga a reklám is több díjat nyert. Úgy 5-6 éve láttam legutóbb, ugyanis kiderült a páromról, hogy annak idején ő is nagyon szerette ezt a reklámot, ezért újra néztük. A reklámbeli partnerem egyébként nagyon jó barátom volt. Most már egészen mással foglalkozik, de a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
- Másképp áll hozzá egy reklám szerephez, mint mondjuk egy nagyjátékfilmhez?
- Alapvetően színházi színész vagyok, ezért óvatosan bánok a reklámokkal, csak olyat vállalok el, amibe azt érzem, hogy színészre van szükség, nem pedig mondjuk egy modellre. Mindig igyekszem ügyelni rá, ha ilyesmiben veszek részt, hogy színvonalas legyen.
De ha igényes reklámról van szó, természetesen ugyanolyan komolysággal állok hozzá, mint bármilyen szerephez.
- A Kölcsönlakás klasszikus, félreértéseken alapuló bohózat. Tipikusan az a műfaj, amelyik a közönség körében sikert szokott aratni, viszont a kritikusokat általában megosztja. Színészi szempontból mennyiben más egy ilyen feladat, mint egy „komolyabb” szerep, mondjuk, mint a Hurok?
- Nekem nyilván kicsit nehezebb volt, mivel sem filmben, sem színházban nem ebben a műfajban játszom.. Az elmúlt több mint egy évtizedben drámákban láthattak. De összességében mégsem mondanám, hogy nehéz volt, mert Kata nagyon jó ízlésű ember, nem kérte tőlünk, hogy játsszunk vígjátékosabban. Nyilván nem véletlenül állította össze a szereposztást úgy, ahogy, ezért eléggé szabadon hagyott minket játszani. Alapvetően tehát nem igényel más játékot, vagy más hozzáállást, mint bármi.
Én amúgy is azokat a vígjátékokat szeretem, amiben komolyan játszanak.
- Mondana példát kedvenc vígjátékra?
- Ó, nem is tudom. Inkább gyerekkoromból vannak emlékezetes vígjátékok. Az Ace Venturát, vagy az Örömapát Steve Martinnal nagyon szerettem. Mostanában amin magam is meglepődtem, az a Szellemirtók volt, a női verzió. Csak a fiam kedvéért néztem meg, és azt gondoltam, vállalhatatlanul rossz lesz, ehhez képest a mai napig idézgetünk belőle poénokat. Rettentő sokat röhögtem rajta. De az is attól jó, hogy ezek a csodálatos nők nagyon komolyan végigjátszották.
- A Kölcsönlakás a megcsalás körül forog. A megcsalás az a téma, amiről úgy gondolom, a felnőttek 80%-nak van valamilyen saját élménye, akár személyesen akár közeli hozzátartozókon keresztül, és tele vagyunk tüskékkel. Lehetséges úgy szerepelni egy ilyen vígjátékban, hogy az emberben ne tépjen fel sebeket?
- Egy-egy szerepnek akár terápiás jellege is lehet. Nem nagyon volt még olyan rossz dolog az életemben, amit ne dolgoztam volna fel valamilyen produkcióban. Úgyhogy szerintem nem baj, ha felszakadnak a sebek, hogy aztán szépen vissza lehessen őket zárni. Még segíthet is, mert az ember elgondolkozik, hogy kezelt egy tíz évvel azelőtti helyzetet, például egy megcsalást, és jobban megismerheti magát.
- Amennyire lehet spoilerezés nélkül, beszélne kicsit a saját karakteréről?
- Egy olyan feleséget játszom, akinek kicsit kihűlt a kapcsolata, már a gyermek sem totyogós, és kicsit elmentek egymás mellett a férjével, nem tudják a lángot életben tartani. Az ő történetük arról szól, hogyan lehet ezt a lángot kicsit felpiszkálni.
- Bármennyire is furán hangzik, de a Kölcsönlakás főszereplője bizonyos szempontból Dobó Kata, a rendező, hiszen ez az első filmrendezése, és a film talán legnagyobb tétje annak eldöntése, mennyire állta meg a helyét ebben a szerepkörben. Ön már sok filmben forgatott, olyan neves rendezőkkel dolgozott, mint Sándor Pál vagy a már említett Herendi Gábor. Mit gondol, felnőtt Kata a feladathoz?
- Szerintem tökéletesen. Elég sok rendezővel dolgoztam már, és nem éreztem azt, hogy Kata bármilyen szempontból hátrányban lenen velük szemben. A rendezéshez nagyon jó ízlés, sok-sok türelem, kitartás kell, és benne ez mind megvan. És rengeteg kíváncsiság. Egyenes gerinccel, kihúzott háttal ki tudok állni Kata mellett. Akkor is, ha egy-két kritikus megcsócsálja kicsit. De ez várható is volt a szakmától.
Azoknak a kritikáknak a szövegét, amik most megjelentek, én már akár hónapokkal ezelőtt meg tudtam volna írni.
Nagyjából lehetett tudni, hogy mit fognak írni, egyáltalán nem lepődtem meg. Kata csinált egy nagyon szerethető vígjátékot. Nem gondolom, hogy rosszabbul sikerült, mint a legtöbb mostani magyar vígjáték. Sőt! Remélem, nem ijeszti el a nézőket a sok kritika, a sok felesleges gondolkodás egy alapvetően könnyednek szánt filmről. Azt gondolom, hogy teljesen értelmetlen dolog logikai buktatókat keresni benne.
- Most min dolgozik?
- Idén már a harmadik bemutatómon dolgozok a színházban. Most épp a Radnóti Színház társulatával készülünk bemutatni március 8-án Branden Jacobs-Jenkins Gloria című darabját a Tesla Loftban, Hajdú Szabolcs rendezésében.
- A Radnóti Színházat mennyire rázták meg a, fogalmazzunk így, közelmúlt kultúrpolitikai változásai?
- Fú, ebbe nem szeretnék bele menni. Egyrészt nem értek hozzá, de elég jól megy a színház, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem lesz gond. Másrészt apukám azt tanította nekem gyerekkoromban, hogy politikáról csak otthon, az asztalnál beszéljünk, másutt ne nagyon.
