Marsalkó Dávid a Halott Pénz 15 évéről: „A közönség összeforrasztotta a sebeimet”
Idén 15 éves a Marsalkó Dávid által alapított Halott Pénz, mégis a legtöbben az elmúlt 5-6 évben ismerték meg őket, a siker ugyanis váratott magára, nem is keveset. Marsalkó Dáviddal most az elmúlt 15 évről beszélgettünk: honnan indult a Halott Pénz, milyen út vezetett a sikerig, és mi történt mindeközben a “vörös hajú sráccal”, aki Magyarország egyik legismertebb zenésze lett.
Az tiszta sor, hogy ma kevesebben vannak azok, akik nem ismerik Marsalkó Dávid és a Halott Pénz nevét. De ugorjunk egy nagyot vissza oda, ahol még nem volt Halott Pénz, amikor még teniszeztél, és úgy gondoltad, hogy versenysportoló leszel. Úgy tudom, hogy elég szép eredményeket értél el, miért hagytad abba, a zene miatt?
Ennek több oka volt. Az aktív időszakom 10-től 18 éves koromig volt, akkor elég komolyan vettem az egészet. Hazai szinten el tudtam evickélni azzal, hogy jó eredményeim voltak, a klubból jöttek a támogatások. Viszont 18 éves koromban beláttam, hogy ahhoz, hogy kilépjek a nemzetközi színtérre, és elinduljon a nemzetközi karrierem, rengeteg pénz kellett volna. Ez viszont nem állt rendelkezésre. Szóval alapvetően az, hogy abbahagytam, reális döntés volt, hiába számítottam elég jónak. 18 évesen például az országos bajnokságon játszottam döntőt, ami viszonylag jó, de ahhoz, hogy erre fel tudjam építeni az életemet, nem volt elég kimagasló eredményem, és nem is volt rá lehetőségem. Amikor az érettségi után átgondoltam a lehetőségeimet, akkor arra jutottam, hogy inkább a tanulást választom, így mentem végül közgázra. A teniszkarrierem így gyakorlatilag véget ért, de 2003-ban elkezdtem az egyetemet és 2004-ben már megcsináltam az első Halott Pénz-számot. Szóval a tenisz után maradt űrt betöltötte a zene.
Korábban, a Halott Pénz előtt, mennyire volt jelen az életedben a zene?
Már középiskolában írogattam verseket, szövegeket. Volt egy barátom, akivel összejártunk zenéket csinálni, voltak kísérletezgetéseink, de nem tudatosan, hanem egyszerűen poénból, meg mert jól éreztük magunkat benne. De emellett rengeteg zenét hallgattam mindig. Középiskolában úgy mentem suliba, hogy a buszon olyan hangosra tettem a fülhallgatót, hogy hallják, amit éppen hallgatok. Szóval a zene mindig is nagyon fontos volt az életemben.
Ha jól tudom, azért volt próbálkozás még gyerekkorodban arra, hogy komolyabban foglalkozz zenével.
Körülbelül hét éves lehettem, amikor anyu elvitt egy énektanárhoz, mert ő szerette volna, ha járok zeneiskolába.
A tanár kérte, hogy a Boci, boci tarkát énekeljem el, és az első fél sor után azt mondta, hogy na jó, nekem nincs semmi közöm ehhez, semmi esélyem nincs rá, hogy zenével foglalkozzak.
Szerintem viszont annak a lehetőségét, hogy bárki zenével foglalkozzon, elvenni, egy óriási bűn. Ott egy gyerek, hangszeren tanul, foglalkozik a zenével, de az tökmindegy, milyen tehetsége van hozzá, a zene szeretetét nem szabad elvenni senkitől. Nekem ez egy óriási tanulság, és azt gondolom, hogy pedagógiai szemmel az egy óriási blama, ha valaki így áll egy gyerekhez. Egyrészt nem lehet tudni, hogy kiből mi lesz, másrészt meg nem lehet leírni egy gyereket így hétévesen, de még húszévesen sem.
Nagyon élénk azért ez az emlék most is, az ott akkor neked egy törés volt?
Nem, mert egyrészt nem is vágytam abba a zeneiskolába, meg hétévesen nem nagyon fogtam fel ennek a súlyát. Azt gondoltam, hogy jó hát nem énekeltem szépen a Boci boci tarkát, na bumm. De egyébként összességében azért bennem maradt ez a történet. És az egész Halott Pénz-sztori erre jó példa: senkit nem lehet leírni, és senkitől sem szabad elvenni annak a lehetőségét, hogy azt csinálja, amit szeretne.
Azóta egyébként találkoztál ezzel a tanárnővel? Kíváncsi lennék, mit szólna most hozzád.
Nem, nem találkoztam vele azóta. De egyébként szerintem nem is emlékszik rám. Lehet, hogy rossz passzban volt, én meg ügyetlen voltam.
Visszatérve a Halott Pénzhez, 2004-ben elkészült az első dal, de a siker enyhén szólva, váratott magára. 15 éve kezdted el az egészet, akkor még egyedül.
Nagyon sokáig csináltam egyedül, de a Halott Pénznek több szakasza is van. Van egy korai 2004-től, amikor mindenféle próbálkozások, dalok, közreműködések készültek. Tulajdonképpen, ekkor még csak játszottam azzal a gondolattal, hogy zenélni szeretnék. Nagyon sokáig csinálgattam számokat, de ezek nem voltak sikeresek. 2009-től számítom a második ilyen szakaszt, amikor megjelent az első Halott Pénz-album, de ezt is még csak underground körökben hallgatták. Nem igazán volt lehetőségem arra, hogy azt bárhová eljuttassam, nehezen indult be, én is csak tapogatóztam a sötétben. Aztán 2010-ben jött a második album, és annak egy klipes száma indította be az egészet.
A klip előtt volt egy megingás, amikor majdnem feladtad és kimentél külföldre dolgozni. Miért akartál elmenni, és aztán mi tartott itt?
Az egyetem után, 2009-ben felköltöztem Budapestre és több munkahelyem is volt, de nem igazán voltam boldog, plusz ez a Halott Pénz dolog se nagyon akart elindulni. A második lemeznek azért már egész jó fogadtatása volt, de ez még mindig csak internetes hiphop-fórumokon, meg underground platformokon terjedt.
Egy nagyon jó barátom Zoli Bristolban dolgozott, nála tudtam volna lakni, lett volna melóm, és elindult volna legalább valami. De úgy voltam vele, hogy még mielőtt kimegyek, csinálok egy klipet legalább, mert azt még nem készítettem.
Az Angardra esett a választás. Igazából azt a klipet is egy zenész barátom próbaterme előtt forgattuk, csak a haverjaim voltak benne, gyakorlatilag két barátom csinálta a klipet, az egyik főszereplő is lett benne. Szóval teljesen random módon készült, de valamit mégis elindított.
Ahogy vizualitást kapott egy Halott Pénz-dal, nagyon sokat dobott rajta és azt éreztem, hogy lehet, ez hiányzott a sztoriból. Azt gondoltam, hogy még nem megyek ki, hanem csinálok még egy klipet, még egy számot, ez volt a Feneked a gyengém, ami meg annyira elindította a dolgokat, hogy úgy éreztem, lehet, hogy ezzel még próbálkozni kellene.
