Marilyn Monroe nem ilyen életet akart volna – A Szöszi tragédiája
Azóta, hogy láthattuk a képeket Ana de Armasról a Szöszi forgatásán, sejthető volt, hogy a Blonde című netflixes mozi nem lesz közömbös a néző számára. Nem is az, nem tud az lenni, de legalább olyan ellentmondásos film, mint amilyen megítélése Marilynnek volt az életében. Jobb biopicot érdemelt volna, mint ahogy jobb életet is, mint ahogy az utolsó pillanatig jobbra vágyott. Bár ennyire azért nem ilyen egyszerű a helyzet.
A Joyce Carol Oates regénye alapján készült Szöszi arra tesz kísérletet egy stílszerűen kísérleti filmnyelven, hogy Norma Jeane, azaz későbbi művésznevén Marilyn Monroe történetét a színésznő elméjének szűrőjén keresztül mutassa be, és mindent ennek a szándéknak rendel alá. Születtek már hasonlóan eredeti stiláris eszközökkel és szimbólumokkal dolgozó életrajzi mozik az utóbbi időben, például a Jackie – Jackie Kennedy JFK meggyilkolását követő időszakáról és a Spencer,a Diana-film Kristen Stewart főszereplésével – mindkettő Pablo Larraín rendezésében -, melyek sikerrel tették átélhetővé a szereplők szubjektív élményeit. A Szöszinek is vannak ilyen pillanatai, és
Monroe 36 évet élt, de ezalatt a csekélyke számú év alatt több dráma és tragédia történet vele, mint három másik random emberrel. És még nem is tudunk mindent róla. Máig rejtély övezi a halálát, lehet, hogy volt abortusza, lehet, hogy nem, bár a film szerint igen, de ez is visszásan ábrázolt, ugyanis sajnos az ötvenes években tartotta magát a hollywoodi szabály, miszerint a színésznők nem rendelkezhetnek a testükkel, sőt, ha kell, kényszeres abortusznak is alá kell vetniük magukat, ha így vagy úgy becsusszan egy terhesség.
Önmagában a szereposztó dívány – jelen esetben asztal – megléte a mai #metoo-tól feltüzelt atmoszférában már poszttraumás helyzeteket hoz a felszínre. Marilyn életének azonban mindössze egy-egy súlyos epizódja volt a még súlyosabbak között, hogy Hollywood vezető férfiarcai non-stop eltárgyiasították a személyét és testét minden porcikájáig kihasználták.
ami Norma Jean gyerekkorától követi a színésznő sorsát, és epizodikusan, kevés párbeszéddel, lírai képekkel, lassításokkal, fekete-fehér és színes jelenetek váltásaival és sokszor experimentális stílusban meséli el a történetét. Csakhogy a Szöszi épp ezek miatt a stiláris keveredések miatt nem lesz egységes. Olyan, mintha két film lenne: néha jön egy jól megírt, hatásos jelenet, olykor pedig elúszunk a túldramatizált és hatást kereső, öncélúnak tűnő melankóliában. Ezt is össze lehetne gyúrni, de mégsem sikerül, ezért a néző folyton kibillen.
Egyvalami mégis velünk marad: a szomorúság, ami az elvetélt kapcsolódási kísérletek és a kielégíthetetlen szeretetvágy mögött van a főhősben, az olykor erősen emlékezetes képek, és
És ez a film erénye is: sikerül rámutatnia arra, a világ mennyi mindenről lemaradt Marilynnel kapcsolatban, és ezért ő is mennyi mindenről lemaradt, amit még megmutathatott volna a világnak. Az egyik fontos jelenet például az, melyben Arthur Miller (Adrien Brody) maga is elképed, Monroe mennyire ráérzett egy karakterre Miller darabjában, még talán jobban, mint ő, sőt, még csehovi párhuzamot is von. Brody szuper Miller szerepében, és jól eltalált a dialógus is, amiben többször megkérdezi a nőt: Ezt ki mondta magának? Kazan? És aztán leesik neki, hogy Marilyn igazán érti Csehovot. Ki gondolta volna egy Szösziről.
